35 éve, 1989. szeptember 11-én nyílt meg az osztrák–magyar államhatár a keletnémet állampolgárok előtt. A történelmi esemény előzményeit, folyamatát és hatásait mutatták be egykori résztvevők és szakértők az egyetemen megrendezett tanácskozáson.
„Ezen a napon – Határnyitás 35” címmel szervezett közös konferenciát az osztrák–magyar országhatár megnyitásának 35. évfordulójára a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Rendészettudományi Kar (RTK) Határrendészeti Tanszéke, a Magyar Rendészettudományi Társaság (MRTT) Határrendészeti Tagozata, valamint a Határőr Kultúráért Alapítvány szeptember 11-én, az Orczy úti Kollégiumban.
Kocsonyás helyzet
A résztvevőket elsőként Janza Frigyes, ny. r. vezérőrnagy, a konferencia levezető elnöke köszöntötte. Arra emlékeztetett, hogy mennyire kocsonyás is volt a tárgyalt időszakban a belpolitikai helyzet: a szakmai előterjesztések azonnal politikai színezetet kaptak, és még nem lehetett sejteni, ki lesz az a győztes, akinek végül igaza lesz. A határőrség azonban ebben a nehéz helyzetben is derekasan helyt állt. Hozzátette, fontosnak tartja, hogy az események kapcsán azok szólaljanak meg, akik annak részesei voltak: így kaphatunk a történészi beszámolók mellett egy reális képet.
„Már két hete jártam a szakközépiskolába, 400 kilométerre a nyugati határtól 1989 őszén, s főként azon járt az eszem, lesz-e hétfőn felelés történelemből” – árulta el köszöntőjében Balla József r. ezredes, az NKE általános és fejlesztési dékánhelyettese, rendőrségi főtanácsos, tanszékvezető egyetemi docens. Emellett hangsúlyozta, köszönettel tartozik az ország minden szegletéből érkező érdeklődők figyelméért, illetve, hogy az aktív határőrök mellett a nyugdíjas, illetőleg az egyetemi hallgató kollégák is megjelentek a konferencián. Szintén kiemelte tanszéke felelősségét abban, hogy az utánpótlásnak az aktuális ismeretek mellett a hagyományokat és a határőr identitást is továbbadja.
Kezdetben erős visszatartó erő
Az arnhemi skanzenben található kétezer voltos világháborús „halálos huzal” fotójával kezdte az Elektronikus Jelzőrendszer (EJR) létesítése, működése, határőrizeti eljárások az EJR működése alapján című előadását Sallai János r. ezredes, az RTK egyetemi tanára. Mint mondta, akárcsak a hollandoknak, nekünk is fontos, hogy emlékeink között megőrizzük a villanydrótot. Előadásából kiderült, a nyugati határt először aknazárral őrizték, majd az amortizáció és a balesetek hatására kezdtek el azon gondolkodni, mi válthatja ki azt. Ágfalvánál már 1952-ben, szovjet mintára megépült egy rövid kísérleti szakasz, azonban a jelzőrendszer végső formáját csak 1971-re nyeri el a teljes nyugati határszakaszon – közel 250 kilométer hosszan.
A gyengeárammal működő rendszer a megváltozott ellenállás hatására szektoriális pontossággal adott jelzést a határőröknek. Az ellenállás változásának oka lehetett technikai, időjárási, természeti, de természetesen ember okozta esemény is. Bár számos fals jelzést adott le (1986-ban a több ezer jelzésből mindössze 44 bizonyult valódi határsértésnek – miközben az állománynak valamennyit ellenőriznie kellett), a visszatartó ereje magas volt – főként amiatt, mert az emberek azt gondolták, magasfeszültség van benne. A jelzőrendszer a nyolcvanas évek végére „erkölcsileg, technikailag és politikailag is elavult”.
Szuverén magyar döntés
„A nyolcvanas évek végére már a honvédség és a vám- és pénzügyőrség is a saját szerepét kereste a határőrizetben, szükség volt tehát a szakma megújulására, a fásultság legyőzésére” – hangsúlyozta Az EJR lebontásának előkészítése, tervezése és végrehajtása, az 1989. május 2-i sajtótájékoztató visszahangja és következményei című előadásában Vidus Tibor ny. nb. vezérőrnagy, a győri határőrkerület 1986–1994 közötti kerületparancsnoka. A kerület az államhatár összesen 200 kilométeres szakaszát foglalta magában négy nemzetközi határátkelő hellyel, állománya 2000 főből állt. A jelzőrendszer lebontására vonatkozó előterjesztés 1987-ben jelent meg a kormány asztalán, a határrendészet pedig megkezdte a felkészülést az EJR utáni működésre.
Az új szakmai igények felbukkanása mellett az időszakban megnőtt a határsértők száma is, 1989 májusában az átlagos 10-ről 171-re emelkedett a jelzőrendszeren fennakadtak száma, akik 97 százaléka keletnémet állampolgár volt. Ennek ellenére 1989. április 19–23. között a rajkai térségben, az osztrák–csehszlovák–magyar hármashatáron, egy 3,5 kilométeres szakaszon a magyar fél lebontotta a jelzőrendszert. Erről a kísérletről 1989. május 2-án Nováki Balázs ezredes Vidus Tibor társaságában tartott nemzetközi sajtótájékoztatót, ahol elhangzott, a bontás szuverén magyar döntés, sem a csehszlovák, sem a szovjet féllel nem egyeztettek előtte. Május 18-án születik meg a végső döntés a belügyben: a jelzőrendszert mindenütt le kell bontani. Júliusig a győri kerület a saját 54 kilométeres szakaszán el is távolította azt a határról, de előtte, június 27-én a magyar és az osztrák külügyminiszter még személyesen is átvágta a drótakadályokat. A határnyitást így keletnémetek ezrei várták, az ideiglenesen szállásnak átalakított úttörőtáborok megtelnek reménykedőkkel. A szeptember 11-ét megelőző hétvégén hatalmas kocsisorok jelentek meg az autópályán.
A határnyitás bejelentését követő első hat órában hatezer, az első két napban kilencezer keletnémet állampolgár lépte át a határt Hegyeshalomnál. Az első egy héten összesen 18 ezer 900 NDK-s hagyta el Magyarországot. A határőrség így a történelem változását nem csupán követte, de aktív részese is volt – zárta előadását Vidus Tibor.
A határnyitás előzménye: a páneurópai piknik
„Sopronban igencsak érdekes esztendőnek bizonyult 1989” – kezdte az 1989 augusztusának, szeptemberének főbb eseményei, jellemzői a 11. HŐR kerületi parancsnokságon című előadását Kovács Gyula ny. r. dandártábornok, a soproni határőrkerület akkori parancsnokhelyettese. A jelzőrendszer lebontása mellett az évet az augusztus 19-ére szervezett páneurópai piknik tette történelmivé. Mint az előadásban bemutatott dokumentumokból kiderült, az eseményről a határőrség először a Magyar Demokrata Fórum debreceni szervezetének leveléből értesült. A szervezők kérésének megfelelően azon a napon ideiglenes határátkelő nyílt az osztrák–magyar határon, valamint mellette, két–két kilométeres körzetben felfüggesztették a határ őrzését.
A kerületben szolgálatot teljesítő kétezer határőr csak augusztus 18-án, a nap végén kapott egy módszertani útmutatót, amelyben kiemelték számukra a fegyverhasználat mellőzését. Az útmutató szerint mindössze jelenteni kellett az országot elhagyók, azaz az áthaladók számát (az áthaladás fogalmával a tiltott határátlépés bűncselekményét kerülték meg). A piknik résztvevői augusztus 19-én, 15 órakor törtek át tömegesen a határon. Erre a kitörésre egyáltalán nem számítottak a soproni határőrök, egyrészt, mert korábban már egyénileg áthaladtak keletnémet állampolgárok a határon (erre utaltak az elhagyott külföldi autók Sopronban), másrészt az ideiglenes átkelő mellett aznap nem volt határellenőrzés. Sajtóeseménynek azonban a kitörés tökéletes volt annak ellenére is, hogy az esemény két védnöke, Pozsgay Imre és Habsburg Ottó végül nem jelentek meg személyesen. A nyitott határnak híre ment (ráadásul a kitörés ellenére az ideiglenes határátkelőhely 18 óráig tovább üzemelt), így a határőrség engedélyt kért a döntéshozóktól a keletnémet állampolgárok szabad áthaladásának biztosításához, ami szeptember 11-én végül meg is valósult. Az osztrákok a kitörést felkészülten várták, a közel 90 főnyi keletnémet polgárt még aznap tovább utaztatták.
Hátrányos következménye nem volt a kitörésnek, sőt, dicséretet kaptak az aznap szolgálatot teljesítők a páneurópai piknik megszervezéséért, s levezényléséért – utóbbit az előadás utáni panelbeszélgetésen is hangsúlyozták. Itt Sallai János r. ezredes vezetésével a páneurópai piknik napján szolgálatot teljesítő határőrök, így az előadó Kovács Gyula, valamint Kovács István ny. r. alezredes, Róka István ny. r. alezredes és Czapp Gábor ny. r. főtörzszászlós emlékeztek vissza az eseményekre. Elhangzott, a szervező civilek egyáltalán nem voltak azzal tisztában, hogy milyen feltételek szükségesek az esemény megvalósításához (áram, víz, a határhoz való eljutás lehetősége stb.), ráadásul a kitöréskor nem is voltak jelen a helyszínen. A határőrök ugyanígy nem voltak beavatva, ezért maguk is meglepődtek a kilencven fős tömeg megindulásakor, s tudták, hogy ott, öten nincsenek elegen az események megfékezéséhez, amelynek így akár beláthatatlan következményei is lehettek volna. Kovács István emiatt kiemelte, szigorúan határőr szakmai szemmel tekintve az esemény fiaskó, vesszőfutás.
Eltitkolt információk
„Néha csupán másodpercek állnak rendelkezésre dönteni egy olyan kérdésben, amit aztán a szakértők hónapokig vizsgálnak. Magam háromszor kerültem olyan helyzetbe, hogy lőhettem volna, utólag visszagondolva mindhárom jogtalannak bizonyulna” – vallotta be A fegyverhasználati jog hatályosulása és szabályozása 1989-ben című előadásában Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, az MHTT Határőr Szakosztályának elnöke. Emlékeztetett, az akkor hatályos BM utasítás nagyon sok, összesen kilenc, gyakran egymásnak is ellentmondó pontban magyarázta el, hogy mikor, milyen kivételes helyzetben lehet a fegyvert használni. Természetesen a még a határnyitás előtt megrendezett páneurópai piknik egyetlen történése sem volt ráilleszthető e szabályokra. Például a kitörésnek csak a járművel elkövetett esetét szabályozta. Fórizs Sándor, mint mondta, örül annak, hogy nem volt Sopronban azokban a pillanatokban, annak azonban még inkább, hogy végül nem dördült el a fegyver a kiélezett helyzetben. Szerinte az történt, ami már oly sokszor: a döntéshozók minden fontos információt eltitkoltak a végrehajtók elől.
A konferencia zárásaként Balla József a köszönet szavai mellett elmondta, tanszéke szeretné folytatni a konferenciasorozatot, hiszen az a cél, hogy a hallgatók hiteles személyek által ismerjék meg a történéseket. Ez fontos része tanulmányaiknak, hiszen ők is a múlt megismerése révén tudnak tovább építkezni.
Nyitókép: Magyarország, Hegyeshalom, a megnyitott határátkelő. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
