Hogyan ment végbe a Monarchiában a jobbágyok felszabadítása? Mit értünk pontosan a szokásjog fogalmán? E kérdésekre kerestek választ külhoni kutatók.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar (ÁNTK) Állam- és Jogtörténeti Tanszéke háromnapos konferenciát szervezett a „Történeti alkotmány, rendi állam, nemesség és politika 1222–1848” címmel szeptember 14–16-án. A jogtudósok seregszemléjére több külhoni kutató is készült előadással. Cikkünk a horvát, cseh és lengyel fakultásokról érkezett kutatók gondolatait foglalja össze.
Az adott föld lakói
Ivan Kosnica „Alattvalók és polgárok Horvátországban 1848 előtt” című előadásában azt a kérdést vizsgálta, voltak-e eltérések, és ha igen, milyenek a korona magyar és horvát alattvalóinak jogállásában. A kérdés azért is merülhet fel, mert az Aranybulla úgy fogalmaz, a különféle királyi hivatalokat a magyar alattvalóknak tartják fenn. Ebben az értelemben természetesen a horvátok is a magyar korona alattvalói. A kérdést feudális viszonyok között jellemzően nem etnikai jellemzők döntötték el, hanem például a földrajzi elhelyezkedés: hol él az alattvaló, hol született, hol fizeti az adót.
A horvát identitás megjelenését a katolikus vallás kiemelt szerepe támogatta: a horvát bánság területén protestáns nem szerezhetett birtokot és nem vállalhatott hivatalt egészen a 19. századig. Ebben az időszakban válik egyre érdekesebb kérdéssé, hogy ki tartozik a horvát és ki a magyar társadalomhoz ugyanazon korona alatt. A horvátok egyre inkább az adott föld lakóit, azaz helyben született vezetőket szerettek volna a hivatalok élére. Hogy ez pontosan mit jelent, idővel egyre jobban kikristályosodik: előnyben szerették volna a horvátokat részesíteni. Horvátország egy része francia fennhatóság alá került 1802–1813 között, ennek hatására kezdenek el az alattvalóság helyett az emberi egyenlőségen alapuló állampolgárság fogalmán gondolkodni. Bár elfogadják, hogy magyar területeken születtek, de úgy tartják: etnikai alapon nem magyarok. Később megfogalmazzák a jogi alapokat is, hogy miben különböznek a magyaroktól. E viták során alakul ki a horvát nemzet koncepciója, majd 1848 után az állampolgár jogi fogalma.
Legyen szabad, ami eddig tilos volt
Ivo Cerman „A jobbágyok jogképtelenségének meghatározása a 18. században” című előadásában amellett érvelt, hogy az alkotmányos alapjogok elsősorban nem a logikán, hanem a hagyományokon alapulnak, azaz úgy fogalmazták meg őket eleink, hogy megvizsgálták, korábban mi volt tilos. Első példaként az USA-t említette, amikor a szövetségi államban megszüntették a rabszolgaságot. Az akkori Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy vannak a rabságtól elválaszthatatlan jelenségek, amelyek ellehetetlenítik a szabadságot. Például a kényszermunka, a képviseletre és a birtoklásra való képtelenség, a szabad mozgás tilalma stb.
A 18. században Csehországban hasonló módon gondolkodtak a jobbágyság kérdéséről. Az történt ugyanis, hogy egy időre a bajor király került a prágai trónra, Mária Terézia pedig úgy akarta visszaédesgetni magához a cseheket, hogy felszabadítja a jobbágyságot. Egy Bécsben dolgozó királyi hivatalnok ekkor jogi véleményt készített a folyamatról. Bár a rendeletet végül nem szavazták meg, viszont az elkészült jogi vélemény a diskurzus alapjává vált. Elsőként azt vizsgálták meg, vajon legális-e a cseh törvények szerint az a bánásmód, amit a jobbágyok kapnak. Az antik római rabszolgákkal vetették össze helyzetüket, ahol a szabad római polgár akár meg is ölhette saját rabszolgáit. Ezt azonban a cseh törvények nem engedték, így a teoretikusok legálisnak gondolták a jobbágyság intézményét.
A korabeli jobbágy bár ingóságot igen, ingatlant nem birtokolhatott. Nem házasodhatott és nem örökölhetett szabadon. A lakhelyét nem változtathatta meg, de kötelessége volt az adófizetés a földesúrnak és az államnak, valamint a rendszeres robot. Mária Terézia lépésről lépésre adott ki kisebb jogokat biztosító rendeleteket a jobbágyok számára (magántulajdon védelme, a házasság és az öröklés szabadsága, több jog a szabad mozgásra, lehetőség a tanulásra), míg végül II. József teljesen eltörölte a jobbágyságot. Érdekesség, hogy az osztrák területeken nem használta sehol a rendelet a jobbágy szót, csakis a jogképtelenségeket számolta fel. Tehát kitért a szabad mozgásra, a házasság vagy a szakma megválasztásának szabadságára és egy kísérő rendeletben természetesen a magánjogok garantálására (szerződés, birtoklás stb.). Mivel a magyar hivatalnokok nem hajtották végre ezeket, így 1785-ben kénytelen volt a magyaroknak egy külön rendeletet is megalkotni, amely a két korábbi rendelet elemeit ötvözte.
A szokás mint jogforrás
Wladysław Pęksa és Anna Kociolek Pęksa a „Szokás és szokásjog szociológiai és történeti szempontból – komparatív megközelítés” című előadásukban az 1791-es lengyel alkotmány kapcsán kiemelték, hogy legalább három jelentésmezőt érdemes mögé felsorakoztatni. Egyrészt az alkotmány szövege jogforrás. Másrészt érdemes megnézni azt is, hogy a gyakorlatban hogyan hatott a lengyel alkotmányos rendszerre. Ehhez fontos tudni, hogy alig egy évvel az alkotmány elfogadása után megszűnt maga az állam. Harmadrészt – és talán ez a legfontosabb ma – ott áll a történelmi alkotmány mint szimbólum. Éppen ezért sok esetben előfordul Lengyelországban, hogy aki az alkotmányról beszél, az magát a jogforrást egyáltalán nem olvasta. A jelkép él tovább, így új és új rétegek kerülnek bele az értelmezések során. A lengyel kutatók kiemelték, ugyanilyen nehéz a szokásjog fogalmát definiálni. Ha valaki azt a kifejezést írja le: szokásjogon alapuló alkotmányos jog – vajon mire gondol? A feudális jogra? A későbbi parlamentáris jogra? A mai modern jogrendszerre? Aquinói Szent Tamás értelmezésében a szokásjogon alapuló törvény egyenértékű az uralkodó törvényével. De valóban összemérhető így az írott és az íratlan jogszabály? A lengyel történelemben a jogi kánon nem fogadja el ezt az állítást, hiszen a lengyelek nem kezelték a római jogot alapvetésként. Ugyanakkor indirekt módon később a lengyel jogtudósok igyekeztek becsempészni a szokásjogot a kánonba. Azt mondták, akkor lehet a szokásjogot követni, ha a hivatalos törvényhozó jóváhagyja, megengedi. Emellett a lengyelek sok jogi eljárást a napóleoni időkből vettek át, ennek egyes részei egészen a világháborúig fennmaradtak. A francia jogot tehát nemzeti tradícióként kezelték, nem szokásjogként. A lengyel alkotmányos szokásjogra viszont úgy tekintettek, mint az elesett múltra, amely már nem fog visszatérni. Ebben pedig Lengyelország jogtörténete nagyon eltér a többi közép-európai országétól, ahol fontos az évszázados alkotmányos szokásjog megléte. Éppen ezért az íratlan, történeti alkotmányból fakadó szokások, szokásjogok fogalmát a lengyel kutatók alig használják, ám a politikusok annál szívesebben élnek vele. Sőt ez a szokásjog napról napra bővül, hiszen végül az is idetartozik, hogy hogyan szokás egy minisztert kinevezni vagy az, hogy hogyan kell kinevezni az alkotmánybíróság tagjait.
Nyitókép: A bécsi Hofburg, a Habsburg uralkodók székhelye. Forrás: Fortepan.
