Bár hazánkról az él a köztudatban, hogy „víznagyhatalom”, vízkincstárunk éves mérlege mégis negatív. Milyen következményekkel jár ez a tény akkor, ha ivóvíz-készleteink jövőjét és a magyarországi tavak sorsát szemléljük?
E kérdésekről, azaz szeretett hazai tavaink kiszáradásának lehetőségéről, illetve az ivóvíz-készletünkre leselkedő veszélyekről szervezett tanulságos és szemléletformáló panelbeszélgetést a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Kara (NKE VTK) a Ludovika Szabadegyetem vizes sátrában május 6-án.
A Balaton és a Velencei-tó vízszintjének csökkenéséről szinte minden nap érkezik sajtóhír – hangzott el azon az eszmecserén, amelyen Bíró Tibor, az NKE VTK dékánja, valamint Antal Örs, az Országos Vízügyi Főigazgatóság Folyógazdálkodási Osztályának osztályvezetője vett részt. Kiemelték, a vízszint kérdését másképpen látják a vízügyesek, az önkormányzati szakemberek és a pihenni vágyó turisták. Antal Örs kiemelte, a folyamat egyfelől múlik csak a szabályozáson, amelynek elsődleges célja, hogy enyhíteni próbálja a szélsőségeket. Példaként hozzátette, a múlt hétvégén rendezett Giro d’Italiát sem lehetett volna megszervezni, ha nem szabályoznák megfelelően a Balatont. Ugyanakkor hangsúlyozta, a jól szabályozott üzemrend és a megfelelő műtárgyak keveset érnek, ha a vízgyűjtő területekről nem érkezik elegendő víz. A sekély tavak természetes jövője mindig a pusztulás – emelte ki a téma kapcsán Bíró Tibor. Az erózió, a hordalékkal való feltöltődés, az elláposodás mind-mind természetes folyamatok, amelyekbe immár aktívan beavatkozik az ember. A falazott zsilip 1891-es elkészülte óta a Balaton vízállása ugyanis mesterségesen szabályozott. Eredetileg a nyári üzemi vízszint 100 méter volt, a mai 120-as szintet a nyári párolgás miatt találták ki, mert természetes úton már nem lehetett a vízmennyiséget pótolni.
Elkopó természetes utánpótlás
Antal Örs hozzátette, az elmúlt évben pont a Balaton és a Velencei-tó területén volt kevesebb a lehulló csapadék mennyisége, aminek az eloszlása is teljesen más, mint az elmúlt évtizedekben. A rendszeres, nem viharosan érkező csapadék hiánya tehát megjelenik a Balatonnál is.
Az elmúlt években ráadásul nagyon komoly nemzeti vagyon halmozódott fel e tavak mentén, amelyeket az államnak is óvnia érdemes. A vizes rendszereinket így muszáj lesz tovább fejleszteni, rugalmasabbá tenni, új szabályozási vízszintekben gondolkodni. A nagy kérdés az, hogy milyen minőségű vízzel tudunk a tározókból vízszintet pótolni. Ehhez biztosan fejlesztések, kotrások, új szabályozások kellenek. A hazai vízügyes szakemberek ezért nemrégiben kidolgoztak egy öt esztendőre szóló fenntartási és monitoring tervet annak érdekében, hogy ezeket a negatív folyamatokat megállítsák vagy visszafordítsák. Ennek fontos pillére a tározók megújítása és a természetes szűrőmezők (mint például a Kis-Balaton) rehabilitálása. A terv végrehajtása ebben az évben meg is kezdődött.
Meddig lesz ivóvíz Magyarországon?
A következő panelbeszélgetés egyik kiemelt témája az volt, vajon Magyarország víz nagyhatalom-e. Goda Zoltán, az NKE VTK Vízellátási és Csatornázási Tanszékének tudományos segédmunkatársa szerint túlzott megnyugvást jelentene, ha kritika nélkül elfogadnánk ezt a megállapítást. Hazánkba évente 109 köbkilométer víz érkezik, ám 116 köbkilométer távozik. Csapadékból évente 56–58 köbkilométer vizet szerzünk, ennek nagy része azonban elpárolog, illetve a növények felhasználják, így mindössze 3–3,5 köbkilométer marad meg. Mára eltűntek a hosszú csendes esők, illetve a hótakarók is a természetből. Cserébe gyakran heves zivatarok törnek ki, így a lefolyás a dominás jelenség. Azaz hazánk úgy tud kiszáradni, hogy a csapadék mennyisége nem változik.
Egy csésze kávé 140 liter víz
Az a kérdés is összetett, hogy mennyi vizet használunk el. Persze a lakossági vízórák révén pontosan tudjuk, hogy az elfogyasztott víz ma itthon 110–130 liter / fő / nap. A szakemberek szerint ez sok, az 50 liter lenne az ideális. Ugyanakkor teljes vízlábnyomunk nem azonos azzal a vízmennyiséggel, amit kiengedünk a csapon. Ha például veszünk egy import almát, azzal egy távoli ország vízkészletéből több köbmétert vásárlunk meg. Egy csésze kávé vízlábnyomát is kiszámolták a szakemberek, ez a termeléssel, a szürettel, a pörköléssel és a szállítással együtt összesen 140 liter vizet igényel.
A beszélgetés másik résztvevője, Kreitner Krisztina, a Magyar Víziközmű Szövetség PR- és marketing menedzsere arról beszélt, mennyire fontos a szemléletformálás és a tudatosság. Tapasztalatai szerint a gyerekek nagyon nyitottak erre a problémára, így akár szüleiket is rávehetik a takarékosabb használatra. Elhangzott, az ivóvíz a legszigorúbban ellenőrzött élelmiszer, mégis nyomott áron lehet a lehető legegyszerűbben megvásárolni. Ez nem ösztönöz takarékosságra. Ma a napi vízmennyiség mindössze 2%-át használjuk ivásra, miközben 33%-a vécében landol. Sajnos az sem egyértelmű még, hogy a szennyvíz-lefolyó nem egyenlő a szemetessel, ma például a nedves törlőkendő jelenléte 2,5 milliárd forintnyi kárt okoz a szennyvíz-elvezető rendszerben a dugulások miatt.
Hatalmas hálózati veszteségek
Akármennyire is spórolnak a fogyasztók, a közel 30%-os hálózati veszteség nagy érvágás a teljes rendszernek. A vezetékek évről évre egyre rosszabb állapotban vannak. Sok helyen szó szerint az agyag tartja össze ezeket, ami miatt szinte egy időzített bombán ülünk. Elhangzott, legalább 70–80 ezer kilométernyi vezetéket kellene felújítani az országban. Ráadásul a hálózati kapacitás képtelen követni az infrastruktúra bővülését számos területen (Balaton, Budapest agglomeráció). A közműcégeknek az is nehézséget okoz, hogy a 2010-es árakon szolgáltatják az ivóvizet ma is. Ugyanakkor Kreiter Krisztina kiemelte, az ágazat húszezer szakembere dolgozik azon folyamatosan, hogy a víziközműszolgáltatás megfelelően működjék. Számunkra ez a legtöbbször nem munka, hanem valódi szenvedély.
Nyitókép: Flickr / Konczos Krisztina
