Hegedűs Judit tanszékvezető a romló mentális egészségről
A magyar fiatalok mentális egészsége egyre aggasztóbb képet mutat: a 18–24 évesek mindössze 27 százaléka érzi úgy, hogy mentálisan jól van a STADA Health Report 2026-os, húsz országra kiterjedő felmérése szerint. A kutatás alapján a teljes magyar népesség körében is romlik a mentális egészség megítélése. A háttérben álló társadalmi és pszichológiai tényezőkről, a család, az iskola és a közösségek felelősségéről, valamint a lehetséges megoldásokról beszélgettünk Hegedűs Judittal, az NKE RTK Rendészeti Magatartástudományi és Kriminálpszichológia Tanszékének vezetőjével.
Állandósult bizonytalanság
Ön szerint milyen pszichológiai és társadalmi tényezők állhatnak a magyar fiatalok romló mentális állapotának hátterében?
Szerintem nagyon fontos lenne végre nem kizárólag a fiatalokban keresni a problémát. Gyakran halljuk, hogy a mai generáció érzékenyebb, sérülékenyebb, nehezebben viseli a kudarcokat. Én ezzel a megközelítéssel óvatos lennék, mert könnyen oda vezethet, hogy egy rendkívül összetett társadalmi jelenséget egyszerűen generációs problémának tekintünk. Érdemes inkább megvizsgálnunk, hogy milyen világban nőnek fel ezek a fiatalok. Egy olyan társadalmi környezetben kell megtalálniuk a helyüket, amelyben a bizonytalanság szinte állandósult. Gondoljunk csak az egzisztenciális nehézségekre, a lakhatási problémákra, a folyamatos teljesítménykényszerre vagy arra, hogy egymást követő válságokkal (lásd Covid, ukrán háború) szembesülnek, szembesültek gyermekkorukban. Közben pedig azt az üzenetet kapják, hogy legyenek sikeresek, tudatosak, alkalmazkodóképesek, és lehetőleg minél hamarabb találják meg az életcéljukat. Magatartástudományi szempontból különösen fontosnak tartom a kontrollvesztés élményét. Ha valaki tartósan azt tapasztalja, hogy bármit tesz, mégsem tudja érdemben befolyásolni a saját életét, az könnyen vezethet szorongáshoz, tehetetlenségérzéshez, motivációvesztéshez. Mind ehhez hozzájárul még az állandó összehasonlítás lehetősége. A közösségi média felületein folyamatosan mások sikereivel, eredményeivel, sokszor idealizált életével szembesülnek. Ez azt az érzést keltheti bennük, hogy ők valamiről mindig lemaradnak, vagy nem elég jók. Ugyanakkor nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy minden fiatal rosszul van, vagy hogy a fiatalok kizárólag passzív elszenvedői ezeknek a folyamatoknak. Rengeteg kreativitást, érzékenységet, társadalmi felelősségvállalást és tenni akarást látok bennük. Nagyon inspiráló a környezetükben lenni, hiszen sokat tanulhatunk tőlük. Viszont a kutatási eredmények figyelmeztetnek bennünket arra, hogy a fiatalok mentális egészsége nem pusztán egyéni, hanem társadalmi felelősség is.
Folyamatos online jelenlét, növekvő magány
Miért érezheti magát magányosnak egy olyan generáció, amelynek tagjai a digitális technológiák révén szinte folyamatosan kapcsolatban lehetnek egymással?
Itt az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mit tekintünk kapcsolatnak. Attól, hogy valakinek több száz ismerőse van a közösségi médiában, és egész nap üzeneteket vált másokkal, még egyáltalán nem biztos, hogy van akár egyetlen olyan ember az életében, akinek őszintén el tudja mondani, ha valami problémája van. A magány nem feltétlenül azt jelenti, hogy fizikailag egyedül vagyunk. Sokkal inkább azt, hogy hiányzik az érzelmi kapcsolódás, az elfogadás, az a biztonság, hogy valaki előtt önmagunk lehetünk. A digitális világ ebből a szempontból meglehetősen ellentmondásos. Egyrészt fantasztikus lehetőségeket kínál a kapcsolattartásra, közösségek kialakítására, másrészt könnyen kialakulhat az a helyzet, hogy folyamatosan kommunikálunk, de közben egyre kevesebb igazán mély beszélgetésünk van személyesen. Ráadásul az online térben sokszor nem önmagunkat, hanem egy idealizált képet mutatunk: nézzük csak meg akár a saját közösségi oldalunkat: a sikereinket, a jó fotókat tesszük ki nagyon gyakran. Ez önmagában is feszültséget okozhat: miközben szeretnénk, hogy elfogadjanak bennünket, attól tarthatunk, hogy a valódi érzéseinkkel, problémáinkkal már nem lennénk elég érdekesek vagy szerethetők. Azt is fontosnak tartom, hogy ne démonizáljuk a digitális technológiát. Sok fiatal éppen az interneten talál olyan közösséget, amelyben elfogadásra és támogatásra lel. A kérdés tehát nem az, hogy online vagy offline kapcsolatokra van-e szükségünk, hanem az, hogy ezek mennyire képesek kielégíteni az alapvető emberi szükségleteinket. Lehetünk folyamatosan kapcsolatban másokkal, miközben azt érezzük, hogy valójában senki nem figyel ránk. És azt gondolom, ez az egyik legfájdalmasabb tapasztalat, nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek életében is.
Milyen összefüggés lehet a fiatalok mentális állapota, a családi háttér, a kortárs kapcsolatok és a társadalmi biztonságérzet között?
Neveléstudományi szempontból számomra az egyik legfontosabb kiindulópont, hogy a gyermek, illetve a fiatal fejlődését soha nem lehet a környezetétől függetlenül értelmezni. A család, az iskola, a kortárs közösségek és a tágabb társadalmi környezet egymással folyamatos kölcsönhatásban alakítják az életét. A családnak természetesen kiemelkedő szerepe van. Nemcsak azért, mert itt sajátítjuk el az első kapcsolati mintákat, hanem azért is, mert a családi környezet alapvetően meghatározhatja a biztonságérzetünket, az önértékelésünket és azt, hogyan tudunk megküzdeni a nehézségekkel. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy nem létezik egyetlen ideális családmodell. Nem önmagában a család szerkezete a meghatározó, hanem sokkal inkább a kapcsolatok minősége. Az, hogy van-e érzelmi biztonság, kiszámíthatóság, odafigyelés, illetve van-e lehetőség a problémákról beszélni. Serdülőkorban ehhez nagyon erőteljesen kapcsolódnak a kortárs kapcsolatok. A fiatalok számára a közösséghez tartozás, az elfogadás és a kortársak visszajelzései különösen fontossá válnak. Ha valaki tartósan kirekesztettséget, megaláztatást vagy elutasítást él át, az jelentősen befolyásolhatja a mentális állapotát. De mindezt nem választhatjuk el a társadalmi biztonságérzettől sem. Ha egy család folyamatos anyagi bizonytalanságban él, ha a szülők túlterheltek, ha a gyermek azt tapasztalja, hogy az intézményekben nem kap megfelelő segítséget, akkor ezek a hatások összeadódhatnak. A gyermekvédelmi kutatásokból és a szakmai gyakorlatból is jól tudjuk, hogy a veszélyeztetettség ritkán vezethető vissza egyetlen okra. Sokkal gyakrabban különböző hátrányok, megterhelések és kapcsolati sérülések halmozódásáról beszélhetünk. Éppen ezért a mentális egészséget sem lehet kizárólag pszichológusi vagy egészségügyi kérdésként kezelni. A szociálpolitika, a gyermekvédelem, az oktatás és a családtámogatás egyaránt része a megoldásnak. Van még valami, amit különösen fontosnak tartok: a fiataloknak nemcsak biztonságra van szükségük, hanem arra az élményre is, hogy számítanak, hogy meghallgatják őket, és hogy van beleszólásuk a saját életük alakulásába.
A viselkedésváltozás figyelmeztető jel lehet
Milyen jelekből vehetik észre a szülők és a pedagógusok, hogy egy fiatal komolyabb lelki támogatásra szorul?
Nem feltétlenül az a fiatal van a legnagyobb bajban, aki a leghangosabban jelzi a problémáját. Sokszor éppen a csendes, visszahúzódó, látszólag problémamentes gyermek marad észrevétlen. Nagyon fontos figyelnünk a változásokra. Ha egy korábban nyitott, érdeklődő fiatal hirtelen visszahúzódóvá válik, elveszíti az érdeklődését a korábbi tevékenységei iránt, romlik az iskolai teljesítménye, megváltoznak az alvási vagy étkezési szokásai, esetleg tartósan ingerlékeny vagy lehangolt, akkor érdemes odafigyelnünk arra, hogy mi állhat a háttérben. Különösen fontosnak tartom, hogy a viselkedést ne kizárólag fegyelmezési kérdésként értelmezzük. Egy agresszív, dacos vagy éppen teljesen passzív fiatal viselkedése mögött is meghúzódhat szorongás, félelem, kapcsolati probléma vagy valamilyen feldolgozatlan életesemény. Pedagógusként gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a látható viselkedésre reagáljunk, miközben kevésbé vizsgáljuk, milyen szükséglet vagy nehézség húzódik meg mögötte. Persze nem az a feladatunk, hogy minden problémát pszichológiai zavarként értelmezzünk, és a pedagógusoktól sem várható el, hogy terapeutaként működjenek. De az igenis fontos, hogy észrevegyék a figyelmeztető jeleket, és tudják, mikor, illetve hová lehet segítségért fordulni. A legfontosabb talán mégis a bizalmi kapcsolat. Hogy legyen a fiatal környezetében legalább egy olyan felnőtt, akihez mer fordulni, aki nem bagatellizálja a problémáit, és aki nem azonnal megoldani akar mindent, hanem először meghallgatja. Egy másik fontos kérdés, hogy mennyire vesszük komolyan a fiatalok által jelzett problémákat. Attól, hogy számunkra egy konfliktus vagy egy kudarc jelentéktelennek tűnik, az ő életükben még nagyon komoly érzelmi megterhelést jelenthet. Önsértésre vagy öngyilkossági gondolatokra utaló jelek esetén pedig azonnali, megfelelő szakmai segítségre van szükség. A gyermeknek, fiatalnak nem azt kell bizonyítania, hogy elég nagy a problémája ahhoz, hogy meghallgassuk.
Mit lehetne átvenni azoknak az országoknak a gyakorlatából, amelyekben a felmérés szerint lényegesen többen értékelik jónak a mentális egészségüket?
Először is fontosnak tartom, hogy a nemzetközi adatokat megfelelő óvatossággal értelmezzük. Attól, hogy egy országban többen értékelik pozitívan a saját mentális egészségüket, még nem feltétlenül következik, hogy ott objektíve kevesebb a pszichés probléma vagy minden szempontból jobban működik az ellátórendszer. A kulturális különbségeknek, a mentális egészségről való gondolkodásnak és a problémák felvállalásához kapcsolódó társadalmi normáknak is jelentős szerepük lehet. Ugyanakkor számos olyan nemzetközi jó gyakorlatot látunk, amelyből Magyarországon is lehetne tanulni. Én elsősorban a megelőzést emelném ki: sokszor akkor kezdünk el foglalkozni a mentális egészséggel, amikor már kialakult valamilyen probléma. Pedig sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk arra, hogy a gyermekek és a fiatalok már egészen korán megtanulják felismerni és kifejezni az érzéseiket, kezelni a konfliktusaikat, segítséget kérni, és megérteni saját működésüket. Ehhez természetesen az iskolák szerepét is újra kell gondolnunk. Nem feltétlenül újabb tantárgyra van szükség, hanem arra, hogy a mentális egészség szempontjai szerves részévé váljanak az iskolai mindennapoknak. Nagyon fontos lenne az iskolapszichológiai és mentálhigiénés támogatás megerősítése is. A szolgáltatásokhoz való hozzáférés nem függhetne attól, hogy egy fiatal melyik településen él, vagy milyen anyagi lehetőségei vannak a családjának. Emellett a pedagógusok mentális egészségéről sem feledkezhetünk meg. Nehezen várhatjuk el egy túlterhelt, kimerült pedagógustól, hogy minden helyzetben érzelmi biztonságot és megfelelő támogatást tudjon nyújtani a diákjainak. E mellett talán még egy dolgot kiemelnék: a közösségek szerepét. A mentális egészség védelme nem kizárólag szakemberek feladata. A sportegyesületeknek, kulturális közösségeknek, ifjúsági szervezeteknek és a helyi közösségeknek is nagyon fontos szerepük lehet. Szerintem az egyik legfontosabb szemléletváltás az lenne, ha a mentális egészséget nem kizárólag a problémák hiányaként értelmeznénk, hanem olyan állapotként, amelyhez szükség van biztonságra, kapcsolatokra, önállóságra és a társadalmi részvétel lehetőségére.
A stresszkezelés és az önismeret a rendészeti képzésben is fontos
Mit tanulhatunk a rendészeti képzésben alkalmazott stresszkezelési és kompetenciafejlesztési módszerekből, amelyek más fiatalok támogatásában is hasznosak lehetnek?
A rendészeti képzésben különösen fontos kérdés, hogy a hallgatók miként tudnak felkészülni a stresszel járó, sokszor kiszámíthatatlan és jelentős felelősséget igénylő helyzetek kezelésére. A saját oktatói tapasztalataim alapján azt látom, hogy az elméleti ismeretek önmagukban nem elegendők. Attól, hogy valaki tudja, mi a stressz, hogyan működik a szervezet stresszreakciója, vagy milyen konfliktuskezelési stratégiák léteznek, még nem biztos, hogy egy valódi, érzelmileg megterhelő helyzetben alkalmazni is tudja ezeket. Éppen ezért a rendészeti képzésben különösen nagy jelentősége van a gyakorlati, szituációs tanulásnak, az önismeret fejlesztésének, a kommunikációs gyakorlatoknak és a reflektív feldolgozásnak. Ezekből a módszerekből a civil oktatás is sokat meríthetne: gondoljunk például egy olyan helyzetre, amikor a fiatal konfliktusba kerül a társaival, szorong egy vizsga előtt, vagy úgy érzi, hogy nem tud megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak. Nem elegendő azt mondani neki, hogy nyugodjon meg, legyen magabiztosabb vagy próbáljon pozitívan gondolkodni, hanem konkrét eszközökre van szüksége. Meg kell tanulnia felismerni saját stresszreakcióit, szabályozni az érzelmeit, átgondolni a döntési lehetőségeit, és szükség esetén segítséget kérni. A szituációs gyakorlatok, szerepjátékok, problémamegoldó feladatok éppen azért lehetnek hasznosak, mert biztonságos környezetben teszik lehetővé ezeknek a készségeknek a gyakorlását. Nagyon fontosnak tartom az énhatékonyság fejlesztését is. Azt az élményt, hogy képes vagyok hatni a saját életemre, vannak eszközeim a nehézségek kezelésére, és nem vagyok teljesen kiszolgáltatva a körülményeknek. Ugyanakkor egy dolgot mindenképpen hangsúlyoznék: a reziliencia nem azt jelenti, hogy mindent el kell viselnünk. Nem az a cél, hogy olyan fiatalokat neveljünk, akik bármilyen megterhelést képesek eltűrni, hanem hogy felismerjék a saját határaikat, megfelelő megküzdési stratégiákkal rendelkezzenek, és tudják, mikor kell segítséget kérniük. Ez a rendészeti pályán is alapvető kérdés. A segítségkérés nem a gyengeség jele, hanem az önismeret és a szakmai felelősség része. Azt gondolom, hogy ezt a szemléletet sokkal szélesebb körben kellene képviselnünk az oktatásban, mert végső soron nem egyszerűen stressztűrő fiatalokat szeretnénk nevelni, hanem olyan embereket, akik ismerik önmagukat, képesek kapcsolódni másokhoz, felelősen döntenek, és mernek segítséget kérni, amikor szükségük van rá. Összefoglalásként elmondhatom, hogy a fiatalok mentális egészségének romlása nem csupán a fiatalokról szól: legalább annyira szól rólunk, felnőttekről, a családokról, az iskolákról, a társadalmi intézményeinkről és arról a világról, amelyet számukra teremtünk. Nagyon sokat beszélünk arról, hogy a fiataloknak alkalmazkodniuk kell a változó világhoz. Talán ideje lenne arról is többet beszélnünk, hogy nekünk milyen felelősségünk van abban, hogy ez a világ élhetőbb, kiszámíthatóbb és emberibb legyen számukra.
Nyitókép forrása: T.DenTeam / depositphotos.com
