Géprombolók, algoritmusok és a gyorsuló idő: a mesterséges intelligencia (MI) eszmetörténeti olvasata
Az MI-ről mára talán minden popkulturális hasonlatot elővettek már a médiában. Kevesebb szó esik azonban arról, hogy látott-e már a történelem ilyen gyors és radikális újítást. A technológia mélyen megosztja az embereket: van, aki imádja, és van, aki csak „moslékot” (AI slop) lát benne. Pap Milán, az NKE Eötvös József Kutatóközpont Molnár Tamás Kutatóintézetének vezetője és Hőnich Henrik, az intézet tudományos munkatársa segítségével a ludditák mozgalma nyomán kerestünk e kérdésekre válaszokat.
Gyorsuló idő, elszakadó kapcsolat, érdeksérelmek
A mai heves reakciókat az magyarázza, hogy a technológiai fejlődés elszakadt az életvilágbeli tapasztalatainktól, miközben az emberi lét egyre alapvetőbb rétegeire hat. A kérdésre válaszolva, hogy volt-e már olyan újítás, amely ennyire gyorsan eljutott az emberekhez, Hőnich Henrik az akceleráció fogalmával indít, Reinhart Koselleck német történész nyomán. Koselleck szerint a felvilágosodás idején időbeli jelentést kaptak politikai-társadalmi alapfogalmaink: a múlt és a jövő, pontosabban a „tapasztalati tér” és a „várakozási horizont” közötti szakadék egyre nagyobb lett, és azóta e növekedés maga is gyorsul. Maga az ókor–középkor–újkor felosztás is viszonylag modern és a fentiektől nem függetlenül vált elképzelhetővé abban a formában, ahogyan mi ismerjük: XV. századi, reneszánsz előzmények után a XVII. században kristályosodott ki. Koselleckék nem nagyon tértek ki a technológia szerepére, Hőnich szerint azonban nagy jelentősége lehetett, bár ez voltaképpen tyúk-tojás kérdés: a marxi anyagi valóság és a Brecht-féle „először a has” mellett az eszmék elsőbbségét hirdető elméletek is léteznek, ám valójában folyamatos kölcsönhatás van a fizikai-gazdasági-társadalmi, valamint az eszmei és nyelvi valóságok között.
Pap Milán szerint a pesszimista nyelvhasználat minden olyan esetben megjelent a történelemben, amikor valaki érdeksérelmet szenvedett: például a kódexmásolók sem szerették a nyomtatást. A mostani rettegés azonban többről szól. „Nemcsak elveszi a munkát, hanem vége a világnak. Én folyamatosan, minden nap látok olyan cikket, hogy vége lesz a világnak. És ez tényleg új jelenség, mondjuk, a klasszikus gépromboláshoz képest. Bár apokalipszist hirdető tendenciák megtalálhatók már bizonyos XVIII–XIX. századi civilizációkritikai elméletekben is” – mondja Pap Milán.
Mit akartak valójában a ludditák?
Pap szerint a korai angol géprombolók, a ludditák nem a gépeket mint olyanokat utasították el: a mozgalom bérharc volt, lázadás a megélhetésért, és nemcsak rombolásból állt, hanem más eszközöket is bevetettek. A mozgalom háttere, hogy az 1810-es évek elején Nottinghamshire-ben és környékén olyan technológiák jelentek meg, amelyeket a kereskedelmi tőke kényszerített a kézművesekre: lenyomták velük a béreket, a képzett munkaerőt képzetlennel, akár gyerekmunkával váltották ki. A textiliparban a kötőkeretek kezeléséhez már nem kellett szakma, így elsősorban az inaséveket betöltő, a szakmát éppen kitanuló mestereket érte a csapás, miközben az őket védő korábbi törvényeket is visszavonták. A mozgalom névadója, Ned Ludd a XVIII. század végi legendákból ismert; azt, hogy ki volt valójában, senki sem tudja. A ludditák kvázi szervezetként működtek, „bíróságaik” is voltak: ítéletet hoztak, és az ítélet néha az volt, hogy a gépet össze kell törni. A csúcs 1812-ben jött el. Pap Milán emlékeztet arra, hogy ekkor több katonát vezényeltek ki a ludditák ellen, mint amennyi Wellington alatt az Ibériai-félszigeten harcolt. Hőnich ehhez hozzáteszi: ha semmilyen forrásunk nem lenne, a hatalmi reakcióból akkor is tudnánk, hogy a mozgalmat veszélyesnek ítélték. A Frame Breaking Act (keretrombolási törvény) halálbüntetést vezetett be, másokat pedig Ausztráliába száműztek. A törvény ellen szólalt fel Lord Byron első felsőházi beszédében, és verset is írt a ludditákról; innen a mozgalom romantikus képe.
Osztályharc, morális ökonómia, neoluddizmus
Hőnich Henrik szerint az első valódi eredmények a dolgozók politikai jogaiért küzdő chartizmus korában, az 1830-as években jelentek meg: ilyen az 1832-es reformtörvény vagy az 1833-as gyári törvény. Előbbi a választási rendszer reformját hozta, utóbbi pedig szabályozta a munkakörülményeket és a gyermekmunkát a posztóiparban. A luddizmus viszont még spontán és ösztönös volt. Pap az ezzel kapcsolatos szakirodalmi vitát idézi, melyben megjelenik az a tétel is, hogy itt lépett fel először osztályként a munkásosztály. Edward P. Thompson a The Moral Economy of the English Crowd című tanulmányában a morális ökonómia fogalmával magyarázta a jelenséget: a ludditák az elszenvedett morális veszteséget akarták kiegyenlíteni, mert a megélhetésük elvesztésén túl az igazságosság is sérült.
A mai neoluddizmus képe vegyes. Pap Milán Kirkpatrick Sale 1990-es évek közepén megjelent könyvét (Rebels Against the Future) említi, amely a technikát mint elnyomó erőt támadja; mások viszont magát a kapitalizmust bírálják. Hőnich szerint a névvel inkább legitimálni próbálják magukat: a cselekvő mozgalmaknak alapító mítoszok kellenek, miközben a digitális kivonulás, a tanyára költözés inkább a technológiával és a tudás–hatalom viszonyával szembeni ellenérzés. „A technikával szembeni szkepszis valószínűleg a technikával egyidős” – mutat rá Hőnich Henrik. Erre utal például a Prométheusz-mítosz, amelyben a tűz elrablása, bár jótétemény az emberiség számára, egyben mint határátlépés isteni büntetést von maga után, de bizonyos értelemben ide sorolható Daidalosz és Ikarosz története is. Szerinte a tudással szembeni szkepszis, szűkebben pedig a technika- és technológiakritikák esetében egy olyan kiterjedt összefüggésrendszerről van szó, amelyen belül a luddizmus csak egy szál. Pap Milán ugyanakkor jelzi, hogy a luddizmus „fényes fonal”: van benne egy látványos tett, a géprombolás, ezért könnyű romantizálni.
Fekete doboz és szingularitás
Hőnich szerint az MI-vel kapcsolatos szorongás messzemenően összefügg a technológiai szingularitás vonatkozásban táplált félelmekkel: a techguruk által vizionált önfejlesztő gép olyan gyorsan fejlődhet, hogy nem lesz ember, aki átlátja, mi történik. Megszoktuk, hogy a mindennapok során olyan „fekete dobozok” (gépek, technikai eszközök) vesznek körül minket, melyek működését mi magunk nem ismerjük. Megnyugtató érzés azonban ezekkel kapcsolatban, hogy léteznek olyan szakértők, akik bírnak e tudással. A feketedoboz-jelenség az MI tekintetében is fennáll, itt azonban az a félelem is megjelenik, hogy a fejlődés túljut az emberi megismerőképesség horizontján. Ez pedig nem csak a kívülállók rémképe, hiszen a fejlesztők kimondott célja az emberi szellemi-kognitív képességeknek megfelelő általános MI (Artificial General Intelligence, AGI), majd az azt messze meghaladó önfejlesztő MI (self-improving AI) és szuper-MI (Artificial Superintelligence, ASI) megalkotása.
Pap Milán a döntés jogát veti fel: magáncégekről van szó, amelyeket nem mi választottunk, a demokratikus kontrollnak még a töredéke sincs meg, ráadásul az amerikai kormányzathoz fűződő viszonyuk és a kínai verseny is meghatározó. Hőnich szerint az MI-versenyben az Oppenheimer-dilemma is megjelenik: „mi vagyunk a jók”, ezért legyen a mi kezünkben a tudás. A jelenlegi változásoknak az ipari forradalmak sorába illesztése szerinte félrevisz. Illúzió, hogy csak mi használjuk a gépet: minden gép „visszahasznál”, megváltoztat bennünket, de ez a digitális forradalom és kiváltképp az MI esetében minőségileg másképp és más fokon jelentkezik, mint bármilyen korábbi gép esetében, már ami a tudatunkra és a valósággal való viszonyunkra gyakorolt hatást illeti.
Emellett felmerül az új találmányok feletti kontrollvesztés kérdése is. Egy szövőgép, de akár az atombomba is eszköz volt, amelynek működését néhány okos ember értette; az MI viszont potenciálisan az az eszköz, amely a további eszközöket kitalálja, és előfordulhat, hogy egyszer már nem lesz ember, aki érti azoknak az eszközöknek, rendszereknek a működését, amelyeket létrehozott. Hatványozottan igaz ez a Szilícium-völgyben megálmodott önfejlesztő MI és a szuper-MI esetében, melyek esetében a tudás- és kontrollvesztéstől való félelem a totalitásig fokozódva már magára az MI működésére vonatkozik.
A pályakezdők és a hiányzó ellenfelek
Pap Milán szerint ma a feszültség elsősorban a pályakezdőknél érezhető, akiknek érdekérvényesítő erejük sincs: amit ők egy nap alatt megcsinálnának, azt egy program három perc alatt. Ha ez a szeniorokat is eléri, a morális ökonómia, az igazságosság kérdése újra előkerül, ahogy a luddizmus régi kérdése is: mennyire veszélyezteti a közösséget a munka technicizálása?
Hőnich hozzáteszi, hogy a „húsz év múlva létező szakmák nyolcvan százalékát még nem ismerjük” mondás tíz éve is elhangzott, az MI csak felgyorsította a jelenséget. Ő inkább azt kérdezné, megvannak-e ma a szerveződés objektív feltételei. A korábbi munkásmozgalmak véres harcok árán teremtették meg a kereteket, volt kritikus tömeg, volt kivel szemben fellépni, a szereplők meg tudták nevezni magukat. Most szerinte „még a szavaink is hiányoznak”: Heller Ágnes és Fehér Ferenc modernitásról szóló munkájára hivatkozva a tőke és a munka közötti ingamozgást idézi, amely mára újra erősen a tőke felé lendült, hiszen az egyenlőtlenség és a vagyoni különbségek jellemzően egyre csak nőnek, mégpedig gyorsulva, akár globálisan nézzük, akár, mondjuk, az OECD-országok többségét vesszük. Pap Milán arra is rámutat, hogy a szakszervezetek már az MI előtt elgyengültek, így maradnak a magányos lázadók és a mítoszok. Hőnich ennek kapcsán Eric Hobsbawmot idézi, aki még Tony Blairt kritizálva azt jósolta, hogy a baloldal az identitáspolitikát a valódi szociálpolitika helyett választva láthatatlanná teszi a gazdasági különbségeket és ezzel saját sírját ássa meg – ez lényegében be is következett.
Bacon és Bábel: megfordult a tábor?
Pap Milán szerint a gondok már az MI előtt elkezdődtek az algoritmusokkal: nem látjuk, ki milyen forrásból tájékozódik, és ezzel megszűnik a közös információs tér. Sokan magánéleti ügyekben is az MI-hez fordulnak, és ha mindenki így tesz, akkor mindenki elfordul a közösségétől. XIV. Leó pápa 2026 májusában megjelent Magnifica humanitas kezdetű enciklikája az emberiség elé a választást állítja: új Bábelt építünk-e, vagy olyan várost, ahol Isten és ember együtt lakik. Hőnich szerint a gondolkodás tömeges mértékű kihelyezése a chatbotokba a gondolkodás relatív autonómiáját veszélyezteti, az MI által generált deepfake-eszközök pedig a valósággal való viszonyunkat bizonytalaníthatják el extrém mértékben, mintegy totalizálva a post-truth reality eddig is bontakozó tendenciáit. Hani Fared, a nemzetközileg elismert deepfake-szakértő, nemrég azt nyilatkozta, hogy a technológia olyan szintre lépett, hogy már ő maga sem képes pusztán szabad szemmel megkülönböztetni a hamisítványokat a valóságtól. Hőnich szerint leginkább e fejlemények, és nem elsősorban néhány választás eredménye dönthet a következő évtizedekben arról, hogy demokráciában vagy diktatúrában élünk-e majd.
A technikai haladás modern eszméjét Francis Bacon fogalmazta meg kanonikus érvénnyel Novum Organum és Új Atlantisz című műveiben: a tudás hatalom, a természet alávetése az emberi jó- és jóllétet szolgálja. Hőnich szerint ma ezt a gondolatkört főleg baloldali és liberális oldalról kritizálják, miközben az „új jobboldal” (alt-right) erre adott reakcióként elutasítja az ő álláspontjukat. Lehet, hogy ez csak átmeneti. Pap szerint azonban a posztmarxista baloldalnak is van technooptimista ága: ebben a gépek dolgoznak, az ember pedig megszabadul attól a munkától, amely a kapitalizmusban sanyargatja.
Ki dönt a jóról és a rosszról?
A gép még nem dönt arról, hogy mi a jó és mi a rossz, de utat mutathat. Pap Milán az osztrák és a magyar abortuszszabályozást hasonlította össze vele, és az MI nem mondta meg, melyik a jó, csak leírta mindkét modell előnyeit és hátrányait. Hőnich ennek kapcsán saját gondolkodásunkat félti az MI-től: a modellek statisztikai alapon működnek, így tömeges, hosszú távú használatuk nivellálódáshoz, középszerűséghez vezet. Pap Milán felidézte, hogy egy tavalyi nemzetközi konferencián a politikatudományi folyóiratok szerkesztői már panaszkodtak, hogy a tanulmányok nyelve egyformává válik, akár görög, akár született angol az író. Pap Milán szerint „ha beírunk egy címet és egy alcímet, és megmondjuk az MI-nek, hogy írjál erről egy tanulmányt, fog írni, de nem lesz jó”. Ha viszont együtt dolgozunk vele, és forrásokat adunk neki, asszisztensként hasznos lehet. Hőnich szerint hosszú távon így is korrumpálhatja a gondolkodásunkat. A beszélgetés zárásaként Hőnich Goethe A bűvészinas című balladáját idézi: a versben a tanonc vízhordásra parancsolja a seprűt, de elfelejti a leállító varázsigét, így a víz elönti a házat, sőt a seprűk egyre többen lesznek, ám végül megérkezik a mester és a varázsige kimondásával elhárítja a katasztrófát. A technikai fejlődés olyannyira felgyorsult, hogy az emberiség etikai szintje szerinte immár messze lemaradt a technológiától, helyzetünk ahhoz hasonlít, mintha egy kamasz kezébe ismétlőfegyver került volna. A félelmetes ebben pedig az, hogy a gyorsulás eredményeképpen a verssel ellentétben lehet, hogy eljön az a pont, amikor már senki sem fogja tudni a leállító varázsigét.
Nyitókép forrása: ChiccoDodiFC / depositphotos.com
