Az 1945-ben rögzített erőviszonyok ma már ritkán tükrözik a valóságot, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig egyre gyakrabban válik tehetetlenné a nagyhatalmi érdekellentétek szorításában. A szervezet működését legutóbb a török elnök is élesen bírálta. Csepeli Rékával, az NKE EJKK Európa Stratégia Kutatóintézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük arról, megmenthető-e a BT legitimitása, és milyen árat fizet a világ a megrekedt reformokért.
Egyre hangosabbak a kritikák az ENSZ Biztonsági Tanácsának jelenlegi struktúrájával és működésével szemben. Ön szerint a szervezet legitimitási válsága elsősorban a struktúrából vagy a gyakorlati teljesítményéből fakad?
Egyrészt az ENSZ egy 81 éves intézmény, amelynek alapvető rendszerét és a Biztonsági Tanács 15 tagú felépítését az 1945-ös jaltai konferencia erőviszonyai határozták meg. Az öt állandó tag rendszere a mai geopolitikai felállást sem gazdasági, sem politikai szempontból nem tükrözi. Egész kontinensek, mint például Afrika, teljesen hiányoznak az állandó képviseletből, de a BRICS-átrendeződés súlya sem jelenik meg a testületben. A válságot tovább mélyíti, hogy a közvélemény gyakran olyan feladatokat – például a fegyveres konfliktusok azonnali megállítását – vár el a szervezettől, amelyek kikényszerítésére az ENSZ-nek nincs tényleges hatásköre. Ezt a tehetetlenséget csak fokozza, hogy az öt állandó tag a vétójog révén bármikor blokkolhatja a nemzeti érdekeivel ellentétes döntéseket. Ehhez társul egy súlyos pénzügyi válság is. Az Egyesült Államok által kezdeményezett forrásmegvonások és a tagállamok késedelmes befizetései miatt az ENSZ a tavalyi évet több mint másfél milliárd dolláros hiánnyal zárta, és mintegy 2500 állást kellett megszüntetnie. Mindemellett a 193 tagállam több mint fele nem tekinthető demokráciának, ami olyan szembetűnő ellentmondásokhoz vezet, mint amikor Szaúd-Arábia helyet kap a nők jogaival foglalkozó ENSZ-testületben, vagy amikor Kína a belső emberi jogi aggályok ellenére is vétójoggal rendelkező állandó tag marad.
A vétójogot sokan a második világháború utáni hatalmi egyensúly garanciájának tartják. Ha ezt a jogot jelentősen korlátoznák vagy megszüntetnék, milyen következményekkel járna a nagyhatalmak közötti viszonyokra és a nemzetközi stabilitásra?
A vétójog radikális korlátozása vagy eltörlése a jelenlegi viszonyok között közvetlenül veszélyeztetné a szervezet fennmaradását. Az öt állandó tag egyetlen tagjának sem áll érdekében, hogy feladja ezt a kiváltságot. Ha egy nagyhatalmat – mint az Egyesült Államokat, amely a költségvetés közel 22 százalékát biztosítja – sarokba szorítanának vagy megfosztanának a vétójogától, az a pénzügyi hozzájárulások további megvonásához, vagy akár a szervezetből való részleges kivonuláshoz vezetne. Ez egy ördögi kört indítana el, mert a nagyhatalmak a döntéshozatalt teljesen áthelyeznék az ENSZ-en kívüli, párhuzamos fórumokra, ami végképp aláásná a nemzetközi stabilitást. Éppen ezért a vétójog teljes felszámolása helyett reálisabb megközelítés lenne a döntési mechanizmusok átgondolása – például, hogy a költségvetési vállalásait csökkentő állam ne tudjon egyedül blokkolni olyan határozatokat, amelyeket a Biztonsági Tanács 15 tagjából 14 támogat.
Évtizedek óta napirenden van a Biztonsági Tanács reformja, mégsem történt érdemi előrelépés. Mi az a stratégiai akadály, ami miatt a jelenlegi állandó tagok semmiképpen sem hajlandók érdemi változtatásra?
A változtatást elsősorban a nemzeti érdekek prioritása és a meglévő pozíciók védelme gátolja. Az öt állandó tag számára a vétójog biztosítja, hogy a nemzetközi közösség ne tudjon ellenük vagy szövetségeseik ellen kötelező érvényű döntéseket hozni, illetve ne vizsgálhassa felül a belső emberi jogi vagy politikai viszonyaikat. Emellett a globális gazdasági rendszer alapvető logikája – a korlátlan növekedést és versenyképességet előtérbe helyező a GDP-központú szemlélet –ellentmond a közös értékek és a környezetvédelem képviseletének. Ebben a környezetben a tagállamok elsősorban a saját rövid távú érdekeikre figyelnek. Mivel bármilyen szerkezeti reformhoz az állandó tagok jóváhagyása szükséges, ők eleve megakadályozzák azokat a kezdeményezéseket, amelyek gyengítenék a pozícióikat.
Ha a reform elmarad, milyen alternatív mechanizmusok vagy párhuzamos intézmények erősödhetnek meg a következő 10–15 évben a globális biztonsági kérdések kezelésében?
Már most is láthatók az alternatív és párhuzamos kezdeményezések csírái. Donald Trump például útjára indított egy saját „béketanácsot”, ami kvázi konkurenciaként próbál fellépni az ENSZ-szel szemben. Ugyancsak szembetűnő a regionális tömbök, mint a BRICS átrendeződése, valamint a kétoldalú, bilaterális diplomáciai fórumok előtérbe kerülése. A legaggasztóbb folyamat ugyanakkor a magántőke és a magánérdekek beszivárgása a globális döntéshozatalba. Egyre inkább megfigyelhető, hogy államközi egyeztetések helyett tőkeerős magánszemélyek és alapítványok gyakorolnak döntő befolyást a nemzetközi folyamatokra, ami a kapitalista magánérdekek felé tolja el a rendszert. Ennek ellenére az ENSZ egyedülálló univerzális platformszerepét – ahol 193 ország képviselői találkozhatnak – egyetlen alternatív fórum sem képes teljes egészében pótolni.
Az ENSZ Közgyűlés és a Biztonsági Tanács közötti egyensúly egyre inkább elbillenni látszik. Ön szerint lehetséges-e a Közgyűlés szerepének érdemi erősítése anélkül, hogy ezzel párhuzamosan a Biztonsági Tanács hatásköre is csökkenne?
A Közgyűlés jelenleg elsősorban egy nemzetközi a gyors diplomáciai kapcsolatteremtés felületeként és politikai marketingfórumként funkcionál, ahol a tagállamok vezetői bemutathatják álláspontjukat és legitimálhatják jelenlétüket a nemzetközi porondon. Bár a Közgyűlés képes globális értékeket és fenntarthatósági célokat megfogalmazni, nincsenek jogi eszközei a döntések kikényszerítésére vagy a háborúk megállítására. A Közgyűlés szerepe érdemben úgy erősödhetne, ha a különböző földrajzi térségek – köztük Afrika, Latin-Amerika és a karibi térség – arányosabb és életszerűbb képviseletet kapnának a globális döntési folyamatokban. Addig azonban, amíg a Biztonsági Tanács öt állandó tagja bármilyen érdemi határozatot blokkolhat, a Közgyűlés érdemi jogi eszközök híján nem tud áttörést elérni.
A nemzetközi szervezetek mindig a fennálló hatalmi viszonyokat tükrözik. Lát-e esélyt arra, hogy az ENSZ jelenlegi felépítése alkalmazkodjon az átalakuló, multipoláris világrendhez, vagy a rendszer elkerülhetetlenül eljár az idő felett?
A szervezet jelenlegi formájában elavult, és ha nem tud alkalmazkodni a megváltozott világunkhoz, fennáll a veszélye, hogy hiteltelenné vagy bábjellegűvé válik. A struktúra leporolása és a tisztességesebb területi reprezentáció elengedhetetlen lenne. Mindamellett reálisan látni kell, hogy az ENSZ-től nem várhatunk el olyan feladatokat, amelyekre nem hivatott: nem képes egymagában megszüntetni a nagyhatalmi rivalizálást vagy feloldani a multipoláris világrend ellentmondásait. Az ENSZ elsődleges értéke az, hogy egyedülálló fórumot biztosít a párbeszédre még a legélesebb szembenállások idején is – ahogyan azt a történelmi előképek, például Rousseau európai konföderációs elképzelései óta tudjuk.
Melyik lenne az az egyetlen, reálisan kivitelezhető változtatás a Biztonsági Tanács működésében, amelyet Ön szerint a legégetőbb lenne átültetni a gyakorlatba?
A legfontosabb és legigazságosabb lépés a vétójog gyakorlásának összekötése lenne a pénzügyi felelősségvállalással és a többségi döntéshozatallal. Ha egy állandó tagállam csökkenti a költségvetési hozzájárulását és pénzügyi válságba sodorja a szervezetet, ne lehessen joga ahhoz, hogy egyedül megvétózzon olyan döntéseket, amelyeket a Biztonsági Tanács 15 tagjából 14 egyhangúlag támogat. Ezzel a döntési mechanizmussal demokratikusabbá és működőképesebbé tehetnénk a testületet anélkül, hogy a teljes intézményi keretet le kellene rombolni.
Nyitókép forrása: Prehistorik / depositphotos.com
