XIV. Leó pápa Magnifica humanitas kezdetű enciklikájáról Ujházi Lórándot, az NKE EJKK Vallás és Társadalom Kutatóintézetének vezetőjét kérdeztük.
A bemutatás mint üzenet
A pápa a Rerum novarum kezdetű enciklika kiadásának 135. évfordulóján írta alá az új enciklikáját, illetve szokatlan módon maga mutatta be. Mit jelez ez a gesztus?
Lehetett sejteni, hogy az első enciklika a mesterséges intelligenciáról fog szólni. XIV. Leó ugyanis már megválasztása után mondott rövid beszédében jelezte, hogy az ipari forradalomhoz hasonló helyzet állhat elő az új technológia kapcsán. A pápa szociális kérdések iránti érzékenységét jelezte a névválasztás is. XIII. Leó volt ugyanis az az elődje, aki először adott ki olyan enciklikát, amely a szociális kérdések felé fordult. XIII. Leó ugyanis érzékelte, hogy az egyház elmaradt a baloldali mozgalmak mögött, amelyek akkor már kristálytisztán tapintottak rá az osztálykülönbségekre és a munkásosztály kiszolgáltatottságára. A kapitalista nagytőke egyáltalán nem vette figyelembe a munkások igényeit. XIV. Leó hasonló horderejű átalakulást lát, amelynek középpontjában a mesterséges intelligencia áll. Aki követte a pápa megválasztása utáni megnyilatkozásait, azt nem érhette meglepetésként az enciklika témája. Megválasztása után a bíborosoknak mondott beszédben vagy máskor az újságíróknak, ismét más alkalommal a püspöki konferenciáknak adott válaszokban is hangsúlyozta a MI veszélyeit. De a Globális Dél kapcsán, például az afrikai útja alkalmával szentbeszédekben is többször megjelenik ez a kérdés. Tehát tudatosan építette fel a témát, egészen az enciklika kiadásáig. A pápák rendszerint nem jelennek meg saját enciklikájuk sajtóbemutatóján – ez bíborosok, vatikáni tisztségviselők feladata. Azzal, hogy XIV. Leó személyesen lépett a szinódusi aula pódiumára, azt jelezte a vizsgált terület jelentőségét.
Az eseményen az Anthropic mesterséges intelligenciát fejlesztő amerikai vállalat társalapítója is felszólalt. Hogyan értékeli ezt a jelenlétet?
Az Anthropic sajátos helyzetben van: az amerikai technológiai cégek közül az egyik, amelyik a mesterséges intelligencia katonai és erőszakos célú alkalmazásával szemben következetes kritikával él, ezt jelenleg nem is támogatja – bár, hogy ez a jövőben hogyan alakul, azt egyelőre nem lehet tudni. Azt is látni, hogy az álláspontok közelednek ott is. Mindenesetre Christopher Olah jelenlétét és önkritikus megszólalását – amelyben elismerte, hogy a piaci és geopolitikai nyomás néha szembekerül a morálisan helyes cselekvéssel – valódi párbeszédkísérletnek tekinthetjük, nem pusztán arculatépítésnek. Az egyháznak szüksége van ilyen partnerekre, mert az enciklika egyik legfontosabb felismerése éppen az, hogy a technológiát nem lehet a techvilágon kívüliek bevonása nélkül etikusan irányítani.
Az enciklika mint társadalmi dokumentum
Az enciklika a mesterséges intelligencián túl szélesebb társadalmi tablót fest. Hogyan helyezkedik el ez a dokumentum az egyház társadalmi tanításának történetében?
Aki elolvassa, látja, hogy ez nem egyszerűen egy AI-dokumentum. Az első nagy fejezet az egyházi társadalmi tanításának kialakulásával foglalkozik, teológiai szempontokat fogalmaz meg, és csak a harmadik, negyedik, ötödik fejezetek helyezik kifejezetten a mesterséges intelligenciát a középpontba. A hadviselés, az egészségügy, a munkakérdés – minden nagy társadalmi terület megjelenik, csak most éppen az új technológia prizmáján keresztül. Ez a valódi nóvum. Ugyanakkor kritikai szempontként is megfogalmazható, hogy a dokumentum hosszú, manapság az emberek – még a témában érintettek közül sem sokan – olvasnak el egy ilyen terjedelmű szöveget. Pláne olyat, amely nem egyszerű átlagolvasónak íródott. Az enciklika párhuzamba állítható Ferenc pápa Laudato si’-kezdetű enciklikájával. Abban a dokumentumban a teremtésvédelem volt a kulcskérdés. De a két dokumentum fogadtatása között lényeges különbség is fennáll. A klíma- és környezeti válság esetén az emberek a saját bőrükön érzik a problémát. Elég kitekinteni ma az ablakon, ha harmincvalahány fok van júniusban. A mesterséges intelligencia esetében ez nem teljesen így van. Beülök a számítógép elé, megkérem, hogy írjon egy előadást. Az MI a megadott szempontok alapján meg is írja akár angolul, héberül, kínaiul stb. Az emberek többsége ezért lehetőséget látja, nem pedig fenyegetést. Ez megnehezíti, hogy az egyház kifejtse az aggodalmait.
Az intelligencia definíciójának problémája
Az enciklika és az azt megelőző vatikáni dokumentumok is azt állítják, hogy a mesterséges intelligencia sajátos technológia. De hogyan lehet erről teológiai értelemben nyilatkozni, ha még a definíciója sem rögzített?
Ez az egyik legnagyobb tudományos-módszertani kihívás, amivel az egyház szembesül. A klasszikus teológiai és morálteológiai érvelés a skolasztikus logikán alapul: van egy A állítás, van egy B állítás, így pedig van egy konklúzió. Ha az A állítás nem helytálló – mert a technológiát nem értjük pontosan –, akkor hiába helyes a B, a konklúzió is téves lesz. Ez sokszor előfordult már. Ferenc pápa felismerte ezt, amikor azt mondta, hogy a mesterséges intelligencia sui generis technológia. XIV. Leó is sajátos technológiaként azonosítja az enciklikában. De ezzel önmagában nem jutunk sokkal előrébb. Gondoljunk a nukleáris fegyverek kérdésére: ott az egyháznak nem kellett definiálni, mi az atombomba – azt már a fizikusok elvégezték. Elég volt a katolikus teológiai oldaláról megvizsgálni, hogy beilleszthető-e az új technológia az igazságos háború klasszikus etikai elvei közé. A mesterséges intelligenciánál ez nem így működik: magát a jelenséget sem tudjuk pontosan definiálni, hiszen a fejlesztéseket végzők sincsenek egységes véleményen. A katolikus egyház álláspontja magáról az intelligenciáról egyértelmű. Az az embernek sajátja – nem pusztán biológiai, hanem teológiai értelemben is. Az ember imago Dei, azaz Isten képmása, ennek az istenkép-mivoltnak pedig van egy olyan dimenziója, amelyben a test és lélek egysége, az értelem, a lelkiismeret és a szabad akarat a szellemi valósághoz tartozik. Ezeket a gépek csak imitálják, algoritmusok alapján vonnak le következtetéseket. Ezt a legtöbb matematikai, számítástechnikai és kiberbiztonsági szakember is megerősíti. Vannak azonban olyan tudományos irányzatok is, amelyek az élő sejtekhez, az idegrendszerhez hasonlítják ezt a technológiát, és messzemenő következtetéseket vonnak le belőle – olyan következtetéseket, amelyek az emberről szóló teológiai megállapításoktól teljesen idegen. Ez az egyik oka annak, hogy az enciklika nagy szükségét látja a transzdiszciplináris megközelítésnek. Ferenc pápa a Veritatis gaudium kezdetű apostoli konstitúcióban – amely az egyházi egyetemeket szólítja meg – határozottan kéri, hogy legyenek ilyen típusú kutatások, ahol a teológia, a filozófia, a természettudományok és a technológia valóban átjárják egymást. Sajnos ezek a kutatások még gyerekcipőben járnak, és nem csak Magyarországon.
Mit értünk ezen a transzdiszciplinaritáson, azaz miért nem elég az, amit ma művelünk?
A legtöbb közös munka ma még a multidiszciplinaritás szintjén mozog: ugyanazt a kérdést fejezetek szerint, más-más szemüvegen keresztül tárgyalja a jogász, a matematikus, a teológus – de a szövegek nem járják át egymást. Az interdiszciplinaritás már magasabb szint: a szerzők hatnak egymásra. A transzdiszciplinaritás pedig azt jelenti, hogy a kutatás módszertanától a végeredményig különböző tudományterületek legmagasabb szintű képviselői együtt dolgoznak, majd végül olyan következtetéseket vonnak le, amelyek egyszerre érvényesek jogi, technológiai, környezeti és teológiai szempontból. Ez az egyetlen út, amely valódi előrelépést hozhat. Amit eddig csinálunk, az inkább egy szakmai elszigetelődés: különböző területekről beszélünk, de más-más nyelven, így nem teljesen értjük meg egymást.
Az inkarnáció mint teológiai válasz
A pápa a transzhumanizmussal és a poszthumanizmussal szemben az inkarnációt, az Isten emberré válásának tényét állítja ellenérvként. Miért épp ez a legerősebb teológiai válasz?
Ez nem a semmiből jön, hanem visszavezet az első századok krisztológiai vitáihoz – azokhoz az értekezésekhez, amelyeket például a kappadókiai atyák, a keleti egyház nagy teológusai folytattak Jézus Krisztus természetéről. Azt a fogalmat, amelyet ők fogalmaztak meg, és amely aztán a keleti liturgiákban is megjelent, természetcserének nevezzük: a megtestesüléssel Isten lehozza az isteni természetet az emberi testbe, majd a mennybemenetellel az emberi természet felkerül a mennybe. Az ember teste is. A test teológiája ebből a szempontból kulcskérdés. Az evangéliumok leírják, hogy Jézus elfárad, alszik, elmegy vacsorára, eszik. Az emberi test minden igényét, korlátait, kiszolgáltatottságát magára veszi az Isten. Miközben az ember – és ez a Biblia visszatérő témája – újra és újra azon kísérli meg önmagát meghaladni, hogy emberi eszközökkel Isten akar lenni. Erre utal a Bábel-torony képe is az enciklikában. A transzhumanizmus legvégső formájában – az öregedés, a szenvedés, a halál technológiai kiiktatásában – pontosan ezt a kísértést testesíti meg. Az enciklika nem söpri le ezt szélsőséges nézetként: a szenvedés csökkentésének észszerű vágyával kezdődik, de az emberi állapot tagadásával végződhet. Ez a fejlődési ív logikus végpontja. Az inkarnáció épp ezt a logikát fordítja meg: a sebezhetőség nem kiküszöbölendő hiba, hanem a személyként való létezés velejárója. Aki szeret, az nem kerülheti el, hogy próbákon menjen keresztül. Ha a technológia mesterségesen kiiktatja ezt a sebezhetőséget, azzal – az enciklika szavaival – magát a szeretetet ölné meg az emberben.
Behozom ebben a beszélgetése, ha nem baj, Kazantzakisz Krisztus utolsó megkísértése című regényét: ott az utolsó kísértés az, hogy Krisztus ember maradhat, azaz lemond az isteni hivatásról. Az enciklika mintha ennek az ellenkezőjéről szólna: nem az emberré válás a kísértés, hanem hogy az ember akar túllépni önmagán. Áll ez a párhuzam?
Ez az analógia valójában a régi, klasszikus teológiai vonal mentén gondolkodik. Igaza van abban, hogy a két mozgás ellentétes irányú – de ugyanazt a feszültséget írja körül. Az egyiknél az Isten kísértése az ember maradás, a másiknál az ember kísértése az Istenné válás. Mindkét esetben a határ az, ami kérdéses: ki vagyok én és mivé akarok válni? Kazantzakisz regénye nem véletlenül váltott ki olyan erős egyházi reakciót – többek között az indexre kerüléssel. A teológiai probléma ott az, hogy az emberség mint kísértés jelenik meg Krisztus számára, holott az inkarnáció az egyházi tanítás szerint nem kísértés, hanem önkéntes vállalás és megváltói tett. Teológiailag ez nem kis különbség. De a gondolatkísérlet, amelyet felvet, mégis termékeny: pontosan azt teszi láthatóvá, hogy az ember és az Isten közötti határ két irányból is átléphető. Az enciklika a mi korunkban azt mondja: az ember most épp abba a kísértésbe esik, hogy a technológia révén meghaladja saját emberi mivoltát – és ez ugyanolyan tévedés, mint bármelyik korábbi történelmi formája az isteni szerep bitorlásának. Az inkarnáció azt mutatja, hogy az Isten épp a fordított utat választotta: nem kikerülte az emberi korlátokat, hanem magára vette azokat. Ez a keresztény válasz a transzhumanista projektre. A humanoid robotok kérdése ehhez szorosan kapcsolódik. Ma már annyira arra törekednek, hogy a gép minél inkább imitálja az embert – ugyanúgy nézzen ki, ugyanúgy beszéljen, mesterséges intelligencia alapú legyen. Ez ontológiai és metafizikai szempontból elfogadhatatlan: ha az élettelent felemeljük az ember szintjére, az is dehumanizáció. Nem csak az dehumanizáció, amikor az embert állathoz hasonlítják, hanem az is, amikor az élettelent az ember rangjára emelik.
Háború, fegyverek és az igazságos háború tana
Az enciklika mintha szűkítené az igazságos háború elvét, a fegyveres erő kizárólagos céljaként az önvédelmet jelöli meg. Ez radikálisabb pacifizmust jelent, vagy csak az autonóm fegyverrendszerek szűkebb tilalmáról van szó?
Ez hosszú folyamat eredménye, nem pedig hirtelen fordulat. Az önvédelem joga mindig klasszikus eleme volt az igazságos háború tanának. Ferenc pápa volt talán az első, aki kimondta, hogy nincs igazságos háború, egyedül a béke lehet igazságos. Csakhogy élete utolsó éveiben ő maga is sokat beszélt arról, hogy Ukrajna köteles megvédeni magát – ami nem más, mint az igazságos háború klasszikus elemeinek alkalmazása. Tehát a radikális kezdeti állítás a valóság súlya alatt árnyalódott. Amiben XIV. Leó tényleg újat hoz, az az, hogy az új technológia kapcsán lévő konkrét veszélyekre figyelmeztet. Ez párhuzamos azzal, ahogy a Második Vatikáni Zsinat után a pápák a nukleáris fegyverekre reagáltak: vannak eszközök, amelyek bevetésével szükségszerűen sérül a diszkrimináció elve – tehát nem lehet megkülönböztetni fegyverest és fegyvertelent –, az arányosság elve, és amelyek eleve olyan léptékű pusztítással járnak, hogy a katonailag elért haszon soha nem igazolhatja a kárt. Az autonóm fegyverrendszerek ugyanezt a problémát emelik egy szinttel feljebb. Ha gép dönt a célpontról – még akkor is, ha az ember elvben benne van a döntési láncban –, az az igazságos háború etikai keretének ontológiai határát jelenti. Nagyon konkrét példa ma az orosz–ukrán háború: ukrán részről alkalmaznak olyan drónokat, amelyek a működés utolsó fázisában önállóan választanak célpontot. Ez felveti a kérdést: egy egyébként igazságos háborúban – mert Ukrajna a megtámadott, ártatlan fél – bevethető-e egy olyan fegyver, amely a jus in bello, a háború vívásának elvei szerint nem elfogadható? A stratégiai és az operatív döntések egyre inkább visszahatnak egymásra, ami felülírja a hagyományos igazságos háború jus ad bellum és jus in bello kettős keretét. Ez innen nézve filozofikusnak tűnik, de nem az – főként azoknak nem, akik ott vannak a harctéren, akik katonai döntéseket hoznak.
Az enciklika visszhangja és a jövő útjai
Milyen visszhangra számíthat egy ilyen dokumentum az egyházon belül és azon kívül?
Ez mindig a témától és az aktualitástól függ. A Laudato si’ kezdetű enciklika azért tudott komoly intézményi párbeszédet elindítani, mert az emberek a bőrükön érezték, amiről szólt. A klímaválság és a környezeti károk ugyanis nem elvont fogalmak. Az enciklikák után rendszerint tartanak konferenciákat, adnak ki köteteket, elemzik a szöveget. De – és ez az igazi kérdés – mit érünk ezzel el? Akkor tudnánk szintet lépni, ha komoly, valódi transzdiszciplináris kutatócsoportok jönnének létre, ahol teológusok, jogászok, informatikusok, természettudósok és technológiai szakemberek nem egymás mellett, hanem egymásba fonódva dolgoznak. Erre van igény, és vannak biztató kezdeményezések – Magyarországon például a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a műszaki egyetemek informatikai karai között zajló együttműködés figyelemre méltó. De összességében még gyerekcipőben jár ez a munka. A dokumentumok megszülethetnek, a párbeszéd megindulhat – de szerintem a valódi áttörés az ilyen közös kutatótereken fog múlni.
Nyitókép forrása: m.iacobucci.tiscali.it / depoistphotos.com
