Biztonságérzetünk nem olvasható ki egyszerűen a bűnügyi statisztikákból. A rendészettudomány ezért régóta vizsgálja, hogy az emberek mikor és miért érzik magukat biztonságban, illetve miként fordulhat elő, hogy objektív mutatók alapján nyugodt környezetekben is megjelenik a bizonytalanság. A kutatók szerint a félelem és a biztonság érzése nem pusztán tényekből, hanem tapasztalatokból, benyomásokból és értelmezésekből épül fel. Erről is beszélt lapunknak Molnár István Jenő, az NKE RTK Rendészeti Magatartástudományi és Kriminálpszichológia Tanszékének adjunktusa, aki szerint ma már nem hagyható teljesen figyelmen kívül, hogy miként látják az emberek a világot maguk körül.
Amit valóságnak látunk, azzá is válik
A társadalmi konstrukcionizmus lényege, hogy mindaz, amit valóságnak tartunk, nagyrészt attól válik valóságossá, ahogyan értelmezzük – magyarázza a tanársegéd. Ez a látszólag elvont tétel komoly következményekkel jár a rendészeti munkára nézve is. Ettől válik ugyanis nem csupán esztétikai kérdéssé egy leromlott állapotú buszmegálló, egy karbantartatlan park, a magasba nyúló betonváros. A fizikai tér mélyen befolyásolja, ahogy az emberek megélik a biztonságot, e hatás pedig sokszor tudattalan. Ha egy tér elhanyagolt, zsúfolt vagy áttekinthetetlen, akkor nemcsak romlik a szubjektív biztonságérzet, hanem el is kezdjük „valóságosnak” érezni a fenyegetést, még akkor is, ha azt semmilyen konkrét bűnügyi adat nem támasztja alá. A szakember szerint ez az egyik legnagyobb kihívás: figyelembe venni azokat a láthatatlan összetevőket, amelyek meghatározzák a közösségek közérzetét.
A bűnmegelőzés új iránya
A bűnmegelőzést sokáig két részre osztották: a hosszabb távú, közösségi és edukációs szemléletű szociális megelőzésre, valamint a rövid távon ható, technikai eszközökkel operáló szituatív bűnmegelőzésre. Magyarországon az utóbbit sokáig szinte kizárólag kamerákhoz, kerítésekhez és látható rendőri jelenléthez kötötték, holott a nemzetközi szakirodalom korábban már rámutatott, hogy ez az eszköztár ennél jóval összetettebb. Az 1960-as évektől kezdődően az Amerikai Egyesült Államokban jelent meg az építészeti bűnmegelőzés (angolul Crime Prevention Through Environmental Design, rövidítve CPTED) gondolata, amelynek egyik alapműve Oscar Newman „védhető tér” elmélete. Ennek fő mondanivalója az, hogy a környezet fizikai kialakítása képes befolyásolni az emberek viselkedését, jelenlétét, sőt azt is, miként viszonyulnak egymáshoz. Az emberléptékű közösségi terek, a gondozottság, a jó rálátások és a közösségi jelenlét mind olyan tényezők, amelyek csökkentik a félelmet és erősítik a tér feletti kontroll érzését. A kutatási irány később tovább fejlődött (ez főként Greg Saville nevéhez kötődik), így születtek meg a második generációs alapelvek, amelyek szerint a fizikai tér átalakítása önmagában kevés: a közösséget szintén be kell vonni a folyamatba. Ez pedig a rendészeten túl társadalmi feladat is: egy jó bűnmegelőzési projekt a lakók bevonásával, közös döntéseken keresztül jön létre, mert a térrel kapcsolatos felelősség és kötődés csak így válhat személyes üggyé.
Közösségi tervezés a gyakorlatban
E közösségi tervezés gondolata már Magyarországon is megjelent, még ha kísérleti formában is. Molnár István Jenő több ilyen kezdeményezésben is részt vett, köztük a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács által koordinált SafeCity projektben, amely 2018-ban próbálta bevezetni a hazai gyakorlatba az építészeti bűnmegelőzés szemléletét az önkormányzatokkal, a Lechner Tudásközponttal és a civil szervezetekkel együttműködve. A programban nemzetközi szakemberek is dolgoztak, illetve olyan helyhatóságok kapcsolódtak be, amelyek nyitottak voltak arra, hogy egy-egy városrész átalakítását a lakókkal közösen gondolják végig. Egy másik, a Kőbánya Közbiztonságáért Közalapítvány által vezetett, „Legyen tered!” elnevezésű kerületi projektben például középiskolás diákok mondhatták el, hogy milyen teret szeretnének látni nap mint nap maguk körül. A szakemberek feltételezték, hogy főként modern technikai igények merülnek majd fel, mint a telefontöltő, ám a fiatalok – egészen váratlanul – elsőként ivóvizet kértek. A projekt végül olyan, körbeülhető bútorokkal és kialakítással valósult meg, amelyet a diákok maguk is szívesen használnak, ami hozzájárult ahhoz, hogy a környezetet sajátjuknak érezzék.
A tér és az ember kölcsönhatása
A környezetpszichológia, hazánkban például Dúll Andrea munkássága már korábban leírta, hogy az ember és a tér állandó kommunikációban vannak. Sokszor nem tudatosul bennünk, hogy miért érzünk feszültséget bizonyos helyzetekben. Egy oldalról zárt buszmegálló elé érve például megmagyarázhatatlan rossz érzés foghat el bennünket akár tudat alatt is, mert nem látjuk, mi történik odabent. Egy rosszul megvilágított aluljáró vagy egy elhanyagolt utcaszakasz szintén olyan hatásokat vált ki, amelyek a biztonságérzet csökkenéséhez vezetnek, függetlenül attól, hogy a tényleges bűnügyi kockázat nőtt-e. Az első generációs elvek egyik sarokköve, a törött ablak elmélet például arra mutat rá, hogy az elhanyagoltság önmagát gerjeszti: a rendezetlen környezet könnyebben vonzza a nem kívánatos tevékenységeket. Ezért a karbantartottság és a rendezettség nem esztétikai kérdés, hanem a biztonságérzet egyik alapja. Az embernek ugyanis van egy határa, amelyen belül még emberi léptékben képes érzékelni a teret. A dán építész Jan Gehl szerint az is számít például, hogy milyen magasak a körülöttünk lévő épületek: egy bizonyos ponton, a hatodik emelet magassága fölött már elveszítjük az emberléptékű tér érzését, így a város idegenné válik számunkra – mondja Molnár István Jenő.
A bizalom térformáló ereje
Hollandiában vagy a skandináv országokban természetes, hogy egy lakás ablakán nincs függöny; a társadalmi bizalom olyan mértékben épült be a mindennapokba, hogy az emberek nem érzik szükségét annak, hogy elrejtsék magukat a többiek elől. Magyarországon történeti okok miatt egészen más a helyzet. A szocializmus idején kialakult zárkózottság, a dolgok elrejtésére való késztetés máig hat, így gyakran olyan kerítések, falak és zártság jellemzi a környezetünket, amely inkább rontja, mint javítja a biztonságot. A túl magas, átláthatatlan falak például megszüntetik a természetes felügyeletet és a közösségi kontrollt, amelyek sokszor hatékonyabbak, mint bármely technikai eszköz. Sőt, ironikus módon éppen a bűnelkövetők figyelmét vonzza oda, ahol az ilyen mértékű védekezés szükségesnek tűnik.
A rendészeti jelenlét vagy a fizikai védelem látványa is kétféleképpen hathat: erősítheti a biztonságérzetet, de akár félelmet is kelthet, ha túlzottan hangsúlyos vagy fenyegető. Molnár István Jenő erre példaként említi, hogy Berlinben a karácsonyi vásár védelmére szolgáló betontömböket a támadás utáni évben már ünnepi díszletté, szaloncukorrá formálták át. A cél nem az volt, hogy elrejtsék a védelmi funkciót, hanem az, hogy az emberek elsősorban ne a fenyegetést lássák benne, hanem a gondoskodást.
Új terep: az online világ
A biztonságérzetet ma már nemcsak a fizikai tér, hanem az online környezet is formálja. A közösségi média gyors, sokszor kontrollálatlan információáramlása könnyen torzíthatja a valóságról alkotott képet. Egy-egy hír vagy álhír képes olyan félelmeket kiváltani, amelyek tartósan beépülnek a közgondolkodásba. A szakember szerint a következő évek egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy az online tér szabályozásában is megtaláljuk azokat a hatékony, mégis jogilag is megfelelő megoldásokat, amelyek képesek kezelni ezt a kihívást. Szerinte ahogyan a közlekedés védelme érdekében köteleztük az autógyártókat a biztonsági eszközök alkalmazására az újonnan eladott kocsikban, ugyanúgy lenne érdemes eljárnunk a platformok szabályozásában is. Ez természetesen összetett alkotmányjogi és emberi jogi kérdéseket vet fel, amelyekre nincs egyszerű válasz. Ám a szubjektív biztonságérzet kutatása egyre kevésbé képzelhető el az online tér vizsgálata nélkül.
A közösségből kialakuló biztonságérzet
A valódi biztonságérzet nem kizárólag rendészeti kérdés. A város tereinek kialakítása, a közösségek ereje, a társadalmi bizalom, az online környezet és a pszichológiai tényezők mind-mind részei annak az összetett rendszernek, amely meghatározza, hogyan érezzük magunkat. Molnár István Jenő szerint akkor tudunk élhető és biztonságos városokat építeni, ha a fizikai és a társadalmi tényezőket együtt, egymással összefüggésben vizsgáljuk: a környezetet és az azt használó embereket egyszerre kell érteni és bevonni. Ha mindezt a rendészettudomány komolyan veszi – a tér, a közösség és a kommunikáció eszközeit pedig tudatosan formálja –, akkor a biztonság nem pusztán statisztikai kategória, hanem valóban megtapasztalható minőség lehet.
Nyitókép forrása: Cebas1 / depositphotos.com
