Ma sok millió embernek nem jut ivóvíz, és egyes kontinensek lakói közül egyre többen függenek attól, hogy milyen közelségben vagy távolságban érhető el számukra az egészséges víz – hangzott el a Ludovika Fesztivál előadásán. A napi vízigény és annak hozzáférhetősége ráadásul egyre kiegyensúlyozatlanabb a régiók között: akad, ahol a szárazság, akad, ahol az árvizek okoznak jelentős gondot.
A klímaváltozás nem a jövő, hanem napjaink legjelentősebb kihívása – kezdte Pálvölgyi Tamás, az NKE VTK dékánhelyettese A vízhiány és a migráció összefüggései című panelbeszélgetést a Ludovika Fesztiválon.
Afrikában ma sok millió ember szenved hiányt vízből és civilizációs javakból; az otthonukat elhagyó emberek eredeti megélhetését a környezeti feltételek radikális változása tette lehetetlenné – magyarázta Bogárdi János, az NKE Víztudományi Kar (VTK) kutatóprofesszora. A beszélgetésen arra is rámutatott, mennyire ritkán beszélünk meglévő sérülékenységeinkről. Például, ha a Duna ma kiöntene a fővárosnál, áram nélkül alig néhány hét alatt összeomlana Budapest működése. Egy számunkra egyre inkább ismeretlen világban kezdünk élni, amit nehéz kutatnunk, pontosan megértenünk, s így már talán nem is vagyunk képesek valódi megoldásokat találni a problémáinkra.
Calum T. M. Nicholson szociálantropológus, az MCC Klímapolitikai Intézetének igazgatója ehhez hozzátette, a helyzet leegyszerűsítése lenne azt mondani, hogy a természet átalakulása automatikusan hozhat magával olyan társadalmi változásokat, mint a migráció. A föld lakóinak 3 százaléka migránsnak számított mindig is, a téma mostani felfutását inkább a köré épülő ideologikus politikai viták okozzák. Calum T. M. Nicholson példaként a középkori pestisjárványokat említette, amikor a tudomány még nem tudta megkülönböztetni az okot és az okozatot, így hemzsegtek a különféle magyarázatok a kórra. A valódi okot, a baktériumokat végül az orvostudomány fejlődése találta meg. A társadalom e szempontból ma is inkább középkori módon működik: továbbra is hajlamos összekeverni az okot az okozattal.
Hozzátette, önmagukban nincsenek természeti katasztrófák, hiszen nem a földrengés, hanem a leomló házak oltanak ki emberéleteket, ami így nem a természet, sokkal inkább az emberi kultúra és a civilizáció kudarcának tekintendő. Újabb példaként a perui földrengéseket említette, amelyek után az őslakos civilizáció építészetben, kultúrában alkalmazkodott a földrengés lehetőségéhez még ötszáz év elteltével is, azaz megtanult élni egy alapvetően emberrel ellenséges környezetben. A területet később elfoglaló spanyol telepeseknek azonban nem volt ilyen tapasztalatuk, így építményeiket négyszer is földrengés pusztította.
A természet változása ugyan képes lehet determinálni a társadalmat, ám a klíma kérdése kicsit más megközelítést igényel, hiszen változása nem olyan pontszerű, mint egy földrengés, sokkal inkább statisztikai, idő- és térbeli jelenség, igaz, a hatásaihoz ugyanúgy alkalmazkodnunk kell, mint a földrengésekhez, ha élni akarunk.
