Világunk jövője minden bizonnyal a két nagyhatalmi centrumban, Pekingben és Washingtonban íródik, ezért nem árt tisztában lennünk a két nagyhatalom érdekütközéseivel. A Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent Ütközőpályák című kötet több szempontból elemzi hazánk külpolitikai mozgásterét ebben a versengésben. Mártonffy Balázzsal, a kötet egyik szerkesztőjével, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Amerika Intézetének vezetőjével beszélgettünk a témáról.
Francis Fukuyama azt ígérte generációnknak, hogy eljött a történelem vége és az utolsó ember. De mi történt az elmúlt évtizedekben, hogy ez az idea ennyire megváltozott?
Fukuyama a liberális univerzalista gondolkodásmódot testesíti meg írásában. Tanulmányában – egyébként a kötetben magam is kitérek erre, A méloszi dilemma a Duna partjáról nézve című írásom egyik dilemmájaként vázolom – alapvetően azt az amerikai pozitivista gondolkodást írta le, hogy a világ lehet minőségileg más, mint eddig volt. De ez csak akkor igaz, ha a liberális nemzetközi kapcsolatok elméleti rendszerének hármas pillérét elfogadjuk. Mit jelent ez? Elsőként, hogy a demokráciák szinte maguktól terjednek majd el mindenhova. A kölcsönös gazdasági függőség csökkenti háború kialakulásának kockázatát. Harmadik elemként pedig a nemzetközi szervezetek elterjedése az államok közötti küzdelmet a katonai és direkt gazdasági háborúkról egy olyan platformra emeli, ahol kisebb károkkal és kockázatokkal lehetne azt megvívni. Ezt a liberális, univerzális megközelítést – nevezzük amerikai gondolkodásnak – akár még el is lehetne fogadni, ha nem csupán egy történelmi távlatban és világszinten kicsiny, szűk értelemben vett elit vallaná igaznak. Azonban ez a nézőpont makroszinten kizárólag csak ezen elit történelmi, eszmetörténeti, ideológiai és vallási hagyatékának csomópontjaként, végkövetkeztetéseként értelmezhető. Csak azért lehetett akkor, amikor Fukuyama tanulmánya megszületett, az amerikaiak számára a történelem végében hinni, mert az Egyesült Államok addigra a fontos háborúit mind megnyerte. Az elsőben, a függetlenségi háborúban el tudtak szakadni az őket uraló birodalomtól, majd ezen elit szája íze szerint zárult az egymással vívott polgárháborújuk, aztán győztek az első és második világháborúban is. Úgy gondolták, a hidegháborút is megnyerték, ám politikatudósként az ember inkább úgy fogalmazna, hogy azt a szovjetek elvesztették. Tehát kialakult a fokozatos hatalmi növekedés sávja, amit megfigyelhetünk az Egyesült Államok vonalán. Mindezt ők egy másik, ettől független sávban úgy élték meg, hogy a gondolataik ereje a hatalmukkal együtt terjed, a világ velük tart. A két sáv egy ideig valóban párhuzamosan haladt, hiszen tényleg nőtt az Egyesült Államok hatalma, ezzel együtt az általuk jónak tartott amerikai különlegességtudat hatása, illetve az a gondolat, hogy az USA és a demokrácia szinonim fogalmak. Ám a világ nagyon nagy százaléka számára ez a két sáv egymástól teljesen függetlenül haladt, illetve a második sávra pusztán az első sáv egy narratíva eszközeként, egy stratégiai politikai eszközként tekintettek. A világ nagy része valójában úgy látta, hogy az amerikai gondolkodás mögött az Egyesült Államok hegemóniájának fenntartása érdekében külpolitikai, realista gondolkodású érdekek mozognak. Aztán az Egyesült Államok unipoláris pillanatának vége szakadt – ezt én legkésőbb 2014-re tenném, hiszen akkor már egyértelműen nem lehetett tagadni tovább, hogy a világ multipoláris. 2014-ben kebelezte be Oroszország a Krímet. Szintén 2014-ben írták alá Ázsiai Infrastrukturális Beruházási Bank egyezményét az Egyesült Államok nagyon komoly nemtetszése mellett. A multipoláris világ visszatérte jelzi, hogy Fukuyama álma nagyon sok ember számára inkább csak tévképzet volt.
Az új könyv címe a pólus másik végét mutatja: a történelem vége helyett Ütközőpályák. Hol húzódnak meg ezek a két nagyhatalom között?
Mi azt látjuk, így az új kötet logikája is ez: bárki bármit mond, a nemzetközi politika színterén hatalmi küzdelem megy. Lehet ezt narratívának nevezni, mégis jól leírja, amit látunk: az Egyesült Államok egyeduralmi rendszerének felbomlását. Az USA hegemóniáját két másik nagyhatalom, egy regionális és egy világszintű kikezdte, ahogy a saját érdekszféráikat megpróbálják újra kialakítani, megszerezni. Az amerikai–kínai nagyhatalmi versengés hegemóni nagyhatalmi versengés. Ez egy mérvadó, a külpolitikai mozgásteret meghatározó és befolyásoló, rendszerszintű kérdés Európában, Közép-Európában, így hazánkban is. A kötet szerzői általánosságban úgy gondolják, hogy ez a makroszintű versengés mély lenyomatot hagy a nemzetközi rendszeren, annak szabályain, ami befolyásolja az egyes államok mozgásterét. A kötetben a nagyhatalmi versengést megpróbáltuk szeletekre bontani azért, hogy ne csak nagyon általános dologról beszélgessünk. A nagyhatalmi játszmákat, az ütközőpályákat szektorális megközelítésben külön tárgyaljuk, mindig szem előtt tartva, hogy az egyes szektorokon belül milyen mozgástere van Magyarországnak. A fejezetek jól leírják ezeket a szeleteket, hiszen foglalkoznak a saját területükön szakértőnek számító szerzőink az ideológiai küzdelemmel, a jogi vonzatokkal, a globális erőtér kérdéseivel, a transznacionális kihívásokkal, valamint gazdasági, kiberbiztonsági és technológiai kérdésekkel. Fontos, hogy az ütközőpálya fogalma elsősorban nem háborús fenyegetést jelent, inkább azt jelzi, hogy a területen érdekütközés van a két nagyhatalom között. A tanulmányok azt mutatják be, hogy ezek milyen attribútumok, karakterizmusok szerint épülnek fel saját szektorukon belül, és hatásuk mit jelent Magyarország számára, amely bár tagja az EU-nak és a NATO-nak, mégis önálló külpolitikai ambíciók jeleinek megtestesülésével rendelkezik, illetve ennek látszatát lehet felfedezni egyes külpolitikai viselkedésével kapcsolatban.
Érdekel a véleménye: hol íródik inkább a jövőnk? Inkább az USA-ban, vagy inkább a Távol-Keleten? Van-e még Európának olyan mozgástere, hogy befolyásolni tudja a két nagyhatalom versengését?
Szerintem az emberek fejében íródik a jövőnk. Saját fejükben, meg persze a hatalommal rendelkezők fejében, illetve azokéban, akiknek erre valamilyen ráhatásuk van. Tehát az erőterek, hatalmi gócpontok jövője az én meglátásomban az ütközőpályákon dől majd el. Hogy nagyon leegyszerűsítve is válaszoljak: Washingtonban és Pekingben dől el a jövőnk. Washington mint a relatív hanyatlást megélő, de uralkodó hegemón és Peking, a relatív felemelkedést jelenleg megélő – ezt fontos hozzátenni, hogy jelenleg, hiszen nem tudjuk, hova fut ki – hegemón ütközését éljük meg. Európa, az Európai Unió talán kapacitásában képes lenne – ha nem is egészen úgy, mint Macron harmadik útja – a jelenleginél többet nyújtani, de ehhez strukturális modellváltásra lenne szüksége, ami természetesen bekövetkezhet egy magas szintű külső fenyegetettség hatására. Veszélyes ugyanis Európának azt gondolni, hogy pusztán csak asszisztálni tud a harchoz, hiszen ennél többre képes, a hatalmi kapacitása meglenne rá. Kellene valami katalizátor, egy újfajta európai katarzis, ami talán mozgásba lendítené azt az akaratot, hogy nem dönthetnek a fejünk felett a sorsunkról. Hogy mi lehetne ez a katalizátor, nem tudom: talán egy „új Napóleon” vagy a páneurópai gondolat, esetleg a külső fenyegetettség extrém nyomása, meglátjuk. Az is fontos, hogy az európai integráció folyamatának – ami egyébként általánosságban üdvözölendő – gyakorlati részletei komoly vitákat eredményeznek Európában. Ugyan kötetünk címe az amerikai–kínai nagyhatalmi játszmákról szól, de az ütközőpálya fogalma az Európai Unión belül is lehet érvényes.
Ezek az ütközőpályák valóban jelen vannak a térségben, elég talán, ha csak a feltétlenül atlantista Lengyelországra tekintünk.
Ebben a nemzeti mozgásteret meghatározó rendszerszintű kérdés az, hogy a versengő felek milyen lépéseket tesznek a többiekkel szemben. Washington számára nagy kérdés, hogy hogyan hasonul meg önmagával, azaz mit tesz az érdekszférák fogalmával. Ha ugyanis a 90-es évek elé nézünk, akkor az érdekszféra fogalma kapcsán teljesen egyértelmű volt, hogy a nagyhatalom a földrajzi zónán belül exkluzivitást várt, tehát kizárta a többi nagyhatalom befolyását. A szubszidiaritás terén pedig elvárta, hogy a kisebb hatalmak az ő szabályai szerint játszanak. Az Egyesült Államok is erre játszott a Monroe-doktrínával, illetve sokak szerint a hidegháború végével egy globális méretű érdekszférát alakított ki unipoláris pillanata alatt. A kínaiak igyekeznek az USA erejét kikezdeni, ezért szembehelyezvén magukat az amerikai sajátos demokrácia-elvárásokkal, erre most azt mondják, hogy e téren nincs nekik semmi elvárásuk. De ezt csak azért mondják, mert látják, hogy ezzel lehet felülkerekedni az amerikaiakon, kecsegtetőbb alternatívát ajánlani. Ha majd megszerzik a befolyást, szerintem már lesznek elvárások, nyugati fejjel várhatóan jóval kellemetlenebbek, mint az amerikaiaké lennének. Említette a kérdésben az atlantizmust fogalmát. De mit értünk alatta? Ez az Egyesült Államok külpolitikai érdekszférája? Vagy inkább egy értékalapú gondolat? Egy szövetség? Atlantista-e minden NATO-tag? Ennek kapcsán, ha visszatérünk egy pillanatra Fukuyamához: szerinte ugye az érdekszférák világát meghaladtuk, az amerikai gondolkodás győzött. De gondoljunk csak bele, mennyire erős elképzelés az, ha valaki azt gondolja, hogy a 6–8 ezer évnyi emberi történelemből csak a saját korszaka különleges, és csakis miatta. A világ meg is próbálta felhívni arra a figyelmet, hogy egy-két amerikai viselkedés, hadd ne soroljam: Irak, Afganisztán és a többi, problémás. Hogy van néhány komoly ellentmondás itt, sőt akár kétszínűséggel is lehetne vádolni Amerikát. Ám a liberális univerzalista világban, ahol a demokrácia és Amerika egymást fedő fogalmak, ezeket mindig csak egyedi hibaként könyvelték el. Egy multipoláris világban azonban ez a viselkedés egyre inkább tarthatatlan lesz. Az igazi ütközőpálya az, hogy az Egyesült Államok – személyes véleményem szerint hibaként – folyamatosan azt mondja önmagáról, hogy ő minőségileg különleges. Ebben jó lenne hinni, de azért nagyon nehéz befogadni: ugyan miért lenne minőségileg különleges egy nagyhatalom? Talán inkább mennyiségileg az, hiszen megéljük, hogy másként viszonyul e hatalom gyakorlásához, mint tették azt például a szovjetek, és mint teszi azt a kínai kommunista párt. Ehhez a kérdéshez még fontos hozzátenni két híres Churchill-i meglátást a demokráciáról és Amerikáról. Churchill szerint a demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk. Az amerikaiakról pedig úgy fogalmazott, hogy az USA mindig helyes módon cselekszik, miután minden más alternatívát kimerített már. Valahol itt tartunk, bár talán én is hibásan osztom Churchill realista optimizmusát. Ugyanakkor nem elhanyagolható tényező, hogy korszakunk szövetségi biztonsági dilemmájára a környező államok másfajta választ adnak, mint mi. Ez persze nem azt jelenti, hogy Magyarországnak meg kell változtatni a válaszát, de észben kell tartani, ha a többi állam, kiemelten szövetségeseink, mást választ adnak, az a mi mozgásterünket igenis befolyásolja, hatást gyakorol rá.
A kötet is azt ígéri, hogy segít megérteni hazánk helyzetét és mozgásterét is ebben a nagyhatalmi versengésben.
Így van, a szerzők közül mindenki a saját szakterületén belül picit másképp fogja meg ezt a kérdést, de általánosságban mindenki úgy véli, a mozgástér létezik, sőt több is, mint amennyit a nagyhatalmak szeretnének nekünk hagyni, illetve szeretnénk, hogy azt higgyük, hogy van. Amit a könyv kiemel, hogy Közép-Európa államai akkor jártak a legjobban, amikor nem volt nagyhatalom felettünk. Most viszont van, így vélhetően el kell fogadnunk, hogy a rendszer, a világrend szabályait nem mi alkotjuk. Ez szerintem egy elfogadható történet, viszont ebből azt kell kikövetkeztetni, hogy a rendszerszabály alkotására tett nagyhatalmi kísérletek helyes felismerése igenis fontos, mert csak erre lehet válaszreakciókat adni. Válaszreakciónk nem feltétlenül passzív, hanem lehet preventív, tehát előre menő is. Erről szeretnénk párbeszédet kezdeményezni, voltaképpen ezért írtuk meg ezt a könyvet. Fontos azt is belátni, hogy a nagyhatalmi versengés hatalmi nyomás alatt egy idő után áttér arról a logikáról, hogy ’aki nincs ellenünk, velünk van’ arra, hogy ’aki nincs velünk, ellenünk van’. Ekkor a mozgástér a korábbi logikáktól eltérő új lapra helyeződik, ekkor kell majd nagyon észnél lennünk.
Akkor talán kezdjünk el kínaiul tanulni, vagy azért még az angol nyelvtudás segíteni fog boldogulni a világban a következő évtizedekben?
Boldogulni a világban? Nagyon érdekes fogalom. Azt gondolom, hogy Magyarország számára természetesen az a fontos, hogy megértse a két világszintű versenyző gondolatmenetét, az angolt és a kínait. Ám itt, a régiókon belül a németeket se lehet ignorálni, ahogy a franciákat, az oroszt, meg a szláv nyelveket sem. Nem mindegy továbbá, hogy az ember hatásos vagy hatékony külpolitikát szeretne folytatni. Ha előbbi, akkor minden nyelvet tanuljon meg. Hatékony viszont az lesz, ha azt nézzük, hogy melyek a számunkra elérhető erőforrások, és azokkal mit kell, mit tudunk csinálni. Ebben az esetben a nyelvtanulások között érdemesebb inkább egy észszerű, százalékos megoszlást tartani szerintem.
Nyitókép: Szarka Dávid
