Meghívott vendégként adott elő a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen Dr. Takahara Akio, a Tokiói Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakértője. Előadásában arról beszélt, hogy milyen lehetőségeket és dilemmákat teremt Japán számára a Kína és az USA közötti, dinamikusan változó viszonyrendszer. Az előadását követően portálunknak is nyilatkozott.
Mióta és miért vált konfrontatívvá Kína külpolitikai viselkedése a régióban?
Ehhez talán érdemes megértenünk, milyen belső perspektívák jellemezték a kínai politikai vezetés külpolitikai preferenciáit és melyik miért válhatott dominánssá az elmúlt időszakban. Úgy vélem, a kínai külpolitika alapvető motívuma az ezredfordulót követően egy regionális hatalomból kifejlődő globális hatalom ambíciója. Ugyanakkor a politikai rezsim sajátosságai miatt Peking sok szempontból szorongó alaphangulatban figyeli a külvilágot, tartva olyan behatásoktól, amelyek talán megtörhetik a párt központi hatalmát. A kínai külpolitika emiatt a nagyhatalmi magabiztosság és a rezsim stabilitását féltő szorongás állandó kettőssége között őrlődik. A politikai eliten belül rendszerint kialakulnak eltérő koncepciók a kívánatos stratégiáról, kötődve akár egyik, akár másik érzelmi pólushoz.
Hogyan befolyásolja mindez a kínai-japán kapcsolatokat?
A 2010-es években azt láthattuk, hogy például a Senkaku szigetek közötti vita kapcsán megjelentek a kínai vezetésen belül mérsékelt és keményvonalas vélemények is. 2012-ben a japán állam megvásárolta a szigetcsoport egy kisebb területét, amely korábban magántulajdonban volt, azonban egy, nem a kormánypártokhoz kötődő mozgalom eközben adománygyűjtést kezdeményezett a magánterület felvásárlására. A japán kormány ezért jobbnak látta maga felvásárolni a területet, megelőzve ezzel azt, hogy a japán politikai skála egy szélsőségesebb álláspontját képviselő ereje a Kínával való konfrontáció keresésére használja fel a helyzetet. Pekingben a mérsékelt politikai elit úgy vélte, ezzel Japán igyekszik de-eszkalálni a helyzetet, a keményvonalas tábor azonban provokációnak nevezte a lépést és heves ellenreakciókat szorgalmazott. Végül a Kínán belüli keményvonalas tábor koncepciói érvényesültek, véleményem szerint azért, mert a nemzeti büszkeség jegyében felszított érzelmi reakciókkal a pekingi vezetés sikeresen elterelhette a figyelmet belső problémákról. Hszi Csin-ping hatalomra kerülése óta úgy tűnik, bár retorikájában Kína sokszor továbbra is igyekszik tartani magát a békés felemelkedés narratívájához, tényleges viselkedése, például a területviták során, egyre magabiztosabbá és egyoldalúbbá és konfrontatívabbá válik.
Ennek mi az oka?
Ez számos faktor együttes eredménye. Egyrészt Kína képességeinek tényleges növekedése, de legalább ennyire fontos a belső, szubjektív igény a nemzeti büszkeség megőrzése iránt, illetve a politikai vezetés részéről egyrészt a társadalmi elégedetlenségek külső célpontok irányába történő csatornázása, másrészt az erőskezű vezető képének fenntartása miatt.
Hogyan alakul ebben a helyzetben Japán külpolitikája?
Japán viszonya Kínával kettős kényszerpályán kell, hogy haladjon. Egyrészt a kínai asszertív külpolitikának egyik célpontja Japán, a Senkaku szigetvita közvetlenül a nemzeti szuverenitás és területvédelem kérdéskörébe tartozik. A japán védelempolitika nem tehet mást, mint hogy reagál erre. Ahogyan azt láthatjuk is az elmúlt időszakban, Japán növeli védelmi képességeit és parti őrségi szolgálatának kapacitását, megerősítette szövetségesi elköteleződését az Egyesült Államok irányába és igyekszik segítséget nyújtani más regionális szereplőknek, akik hasonló kihívásokkal néznek szembe terület- és szigetviták kapcsán. Ugyanakkor a gazdasági kapcsolatok miatt a japán politikai vezetésnek minden tőle telhetőt meg kell tennie annak érdekében, hogy a lehetőségekhez mérten működőképes kapcsolata legyen a Kínai Népköztársasággal.
Hogyan reagál erre Kína?
Vannak korlátai annak, hogy meddig enyhülhetnek a viszonyok. Kína vezetői számára fontos, hogy ne tűnjenek gyengének Japánnal szemben, érvényesítsék a nemzeti büszkeség kérdéskörére emelt területi követeléseket. Egy engedékenyebb álláspont a kínai társadalom vezetői elitjébe vetett hitet is alááshatja. Japán politikai vezetése számára szintén vannak társadalmi keretei a Kínával való viszonyok alakításának. Az elmúlt tíz év meghatározó trendje Japánban a Kínával kapcsolatos negatív kép megerősödése: míg a 2000-es évek elején a japán társadalom harmada vélekedett negatívan Kínával kapcsolatban, 2020-ban már a lakosság majdnem 90 százaléka. A 2010-es évek elejének mélypontja után 2014-től egy óvatos javulást láthattunk, és a 2018-2021 közötti időszakban kifejezetten látványos szándékok voltak. Úgy vélem, ennek hátterében az áll, hogy Kína és az Egyesült Államok egyre konfrontatívabb viszonyrendszert alakított ki és úgy tűnik, Kína akkor hajlandóbb békülékeny hangnemet megütni Japánnal kapcsolatban, amikor az USA-hoz fűződő viszonya negatív irányba változik.
Változott-e a kínai-amerikai erőterek közötti vetélkedés dinamikája 2021-ben, Biden elnöksége hatására?
A helyzet most könnyebb. Az előző amerikai kormány alatt több nehézség is adódott a szövetségesi politika mindennapi működésében, például amerikai oldalon sokszor egyszerűen nem volt feltöltve a különböző szaktárcák személyi állománya, így néha nem volt azonos funkciójú kolléga, akivel egy szövetséges ország diplomatái tárgyalhattak volna. Most a dolgok tulajdonképpen visszatértek a normális kerékvágásba; kiszámíthatóbb lett a vezetői stílus, és az intézményi közeg is. Manapság sokkal könnyebb szövetségpolitikai kérdésekben dűlőre jutni Washingtonnal. Az USA nem csak Kínára figyel oda, hanem a szövetségeseire is: utóbbiakat megpróbálja bevonni a Kínával kapcsolatos stratégiájába, ennek elemei például a gyakoribb és olajozottabban működő találkozók, ahol a bilaterális szövetségek védelmi és külügyminiszterei ülnek le egymással, és még számos hasonló kezdeményezés. Nem változott azonban a korábbi adminisztráció alatt kialakult hozzáállás Kínával kapcsolatban: egy kifejezetten konfrontatív és keményvonalas stratégiai hozzáállás jellemzi Amerikát, ami ráadásul kiegészült néhány további szemponttal, ilyen például az emberi jogi kérdések iránti nagyobb érdeklődés – s ez még inkább az ellentéteket erősíti. Tehát azt gondolom, hogy az alapvető irányelvek ebben az értelemben nem változtak, de az USA szövetségi rendszere az új amerikai vezetés alatt olajazottabb módon tud működni.
Európából nézve miért érdemes odafigyelnünk a kínai-japán-amerikai háromszögre, miért fontos figyelemmel kísérni a kelet-ázsiai biztonságpolitikai fejleményeket?
Először is: az európai identitás számára vannak fontos elvi értékek, meghatározó normák. Ezek erodálása nem marad regionális keretek között: ha egy nagyhatalmi szereplő ezeket felborítja, az felbátorít másokat is, akik ugyanezt fogják tenni a világ más részein is. Oroszország a Krím-félsziget és Ukrajna kapcsán hasonlóan hagyja figyelmen kívül a nemzetközi normákat. Ezek a fajta érdekérvényesítési mechanizmusok mint precedens teremtő lépések, megerősítik az orosz-kínai stratégiai partnerséget is. Tudják, hogy szükségük van egymásra, és hogy szoros kapcsolatuk az érdekeiket fogja szolgálni. Tehát ha Kínáról beszélünk, fel kell ismernünk a kapcsolódási pontokat Kína és Oroszország között. Ha Oroszország biztonsági aggályt jelent Európa számára, akkor teljesen természetes, hogy az európai nemzetek odafigyelnek arra, amit Oroszország egyik legfontosabb partnere, egyfajta kvázi-szövetségese tesz. Ez a második ok. A harmadik pedig természetesen az Indo-csendes-óceáni térség relevanciája Európa számára, hiszen ez a legnagyobb potenciállal rendelkező terület a jövő gazdasági fejlődése szempontjából.
Háttér
Kína és az Egyesült Államok új hidegháborúba sodorják a nemzetközi rendszert? Ha beleolvasunk a kínai politikai vezetés egyik fontos üzenetközvetítő sajtóorgánumába, a Global Times hasábjaiba, a „hidegháború” kifejezés számos cikkben köszön vissza, javarészt azzal az üzenettel, hogy az Egyesült Államok a Kínával szembeni konfrontatív politikájával „hidegháborús mentalitásba” rángatja bele a nemzetközi életet. Amerikai folyóiratok és különböző szellemi műhelyek írásaiban eközben szintén visszatérő motívummá vált az „új hidegháború”: az, hogy vajon elkerülhető-e, hogyan érdemes értelmeznünk és elkülönítenünk a ’45-89 közötti helyzettől, vagy akár az, hogy hogyan kellene megnyerni ezt a játszmát.
A Kínai Népköztársaság számos környező országgal áll területvitában, amelyek érintik az Egyesült Államokat is, hiszen Washington több kétoldali szövetségi elköteleződéssel van jelen a régióban. Japán egyike azon USA-szövetséges országoknak, amelyek esetében beszélhetünk Kínával szembeni területvitákról és az utóbbi években Tokió biztonság- és védelempolitikájának központi elemévé vált az átalakuló regionális katonai erőviszonyokra adott válaszok keresése.
Az egyensúlyozás Peking és Washington között meghatározza Japán kül- és biztonságpolitikáját, már jóval régebb óta, mint ahogyan az európai közvélemény is tematizálni kezdte volna a két nagyhatalom közötti, rendszerformáló vetélkedését. A szigetország gazdaságilag jelentős összefonódásban van Kínával, kereskedelmi forgalmának jelentős része érintett, nagyvállalatainak befektetései és nem utolsó sorban összeszerelőüzemei vándoroltak a tengerentúlra, kiemelt kérdés a kínai piachoz való hozzáférés. Ráadásul fontos nyersanyagok érkeznek Kínából, amik bojkottját Peking a múltban használta már Japánnal szembeni nyomásgyakorlásra.
A gazdasági összefonódás mellett azonban ugyanennyire fontos, hogy Japán számára Kína az egyik legfontosabb biztonságpolitikai kihívás a régióban – Észak-Korea atomprogramja mellett –, így Tokió évek óta aggodalommal figyeli a katonai képességek változó mérlegét a térségben. A két ország között a legfontosabb ütközőpont egy apró szigetcsoport, nagyjából félúton Tajvan, Kína és a Japán legdélebbi közigazgatási egységét képező Okinawa szigetei között. A japánul Senkaku, kínaul Diaoyu szigetek jelenleg Japán fennhatósága alatt állnak, de mind Kína, mind Tajvan sajátjának tekinti. A 2010-es évek óta egyre intenzívebb incidenssorozatok tarkítják a kínai-japán kapcsolatokat, javarészt kínai halászhajók, vagy más hajóegységek igyekeznek kikezdeni Japán de facto szuverenitását a szigetek körüli felségvizeken. A maga módján tehát a kül- és biztonságpolitika gordiuszi csomója Japán számára az, hogyan őrizze meg gazdasági kapcsolatait Kínával és ezzel egyidőben hogyan tudja mégis megvédeni területi egységét a szigetvita kapcsán.
Nyitókép: Cseresznyevirág fesztivál, Japán (Forrás: Depositphotos.com)
