Az afganisztáni kivonulás kapcsán a magyar katonai részvétel tapasztalatairól kérdeztük Szenes Zoltán nyugalmazott vezérezredest, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának oktatóját, a Magyar Honvédség egykori vezérkari főnökét.
Hét magyar honvéd áldozta életét az afganisztáni küldetés során, a misszió pedig komoly tételt jelentett a honvédelmi költségvetésben. A kivonulás – összeomlás – utáni képsorokat látva felmerülhet az emberben a kérdés, hogy volt-e értelme a közös részvételünknek. Ön szerint volt?
Igen, az afganisztáni beavatkozás az elsődleges célját elérte, az al-Kaida terrorszervezetet sikerült szétzúzni. Az újonnan hatalomra került tálib kormánynak deklarált célja a terrorszervezetek elleni harc, amit az is bizonyít, hogy a közelmúltban a kabuli repülőtérnél végrehajtott ISIS terrortámadásnak tálib fegyveresek is áldozatul estek. A kivonulás persze kaotikus volt – nem véletlen, hogy sokan a vietnámi fiaskóhoz hasonlítják. A tálibok gyors előrenyomulása, az afgán hadsereg és rendvédelmi erők megadása azt mutatja, hogy a nyugati típusú kormányzás nem nyerte el az afgán lakosság többségének támogatását, a rendszer kártyavárként omlott össze.
Azt, hogy milyen állam lesz az Afganisztáni Iszlám Emirátus, a jövő fogja eldönteni. Sajnos az afganisztáni műveletek nagyon sok emberi és anyagi áldozattal jártak, nehéz megmondani, hogy megérték-e az áldozatot. Ebben az esetben is igaznak érzem Zrínyi Miklós tanítását: „Szép és dicsőséges dolog a hazáért meghalni, még szebb a hazáért élni.” Reméljük, hogy az ország nem fog megint a polgárháború mocsarába süllyedni, és a tálib kormány a társadalom többsége érdekeinek megfelelő kormányzást fog megvalósítani.

Biden elnök egy korábbi beszédében kihangsúlyozta, hogy az USA „nem nemzetépítési céllal” ment Afganisztánba, hanem az ön által is említett terrorista fenyegetés megfékezése céljából. Magyarország részvételét mi indokolta?
Az USA beavatkozás kezdetben kettős célt követett: a terrorizmust támogató tálib kormány megdöntését és egy nyugati típusú afgán demokrácia kiépítését. A demokrácia-export végét már Trump elnök deklarálta, azóta az amerikaiak és a nemzetközi közösség a meglévő status quo fenntartásában, a béke megőrzésében és az ország működésének javításában voltak érdekeltek. Magyarország a NATO tagjaként vett részt a műveletekben, mint ahogyan a többi tagország is. Az „együtt megyünk be, és együtt jövünk ki”- elvét követtük, ma már nincsenek magyar katonák az országban. Sőt, az ott lévő magyar állampolgárokat is kimenekítette a Magyar Honvédség.
Mi volt a magyar részvétel konkrét célja, változtak-e a magyar célok a két évtized alatt, és főképpen: teljesültek-e a céljaink?
A célok folyamatosan változtak, a helyzettől függően, mint ahogyan a magyar szerepvállalás is. A misszió először Kabulban kezdődött magyar egészségügyi, őrzés-védelmi, majd repülőtér-biztosítási feladatokkal. A legnagyobb küldetésünk 2006 és 2013 között egy önálló Tartományi Újjáépítő Csoport (PRT) működtetése volt a Baglán tartománybeli Pol-e Homriban. Afganisztáni szerepvállalásunk a feladatok és az erők nagyságát tekintve folyamatosan növekedett – a csúcsponton 650 fő szolgált az országban –, amely így a 2010 utáni években a honvédség legkomolyabb küldetésévé nőtte ki magát.
A többségében időben megvalósuló feladatbeli és szerkezeti változtatások (2006: PRT telepítése; 2008: kiképzési feladatok felvállalása, különleges műveleti erők kitelepítése; 2010: magyar megerősítések; 2013: PRT kivonásának kompenzálása a kabuli reptéren vállalt pluszfeladatokkal) jól követték a NATO- és amerikai elvárásokat, megfelelő nemzetközi tekintélyt adtak a magyar szerepvállalásnak. Sőt, egyes feladatok végrehajtásánál még egy kis közép-európai „többnemzeti színt” is adtak a magyar hozzájárulásnak, mert szomszédos/balkáni országok katonái (horvát, szerb, macedón, montenegrói erők) is részt vettek a feladatok végrehajtásában, például a PRT-ben. Az ISAF 2014. végi megszűnése után Magyarország a NATO új afganisztáni műveletéhez is csatlakozott, amely az Eltökélt Támogatás (RSM) nevet viselte. Attól kezdve a júniusi kivonásig 90-95 magyar katona vett részt a feladatokban – különleges műveleti erő, biztosító szakasz, tanácsadók –, akik Észak-Afganisztánban (Mazár-e Sarifban) és Kabulban teljesítettek szolgálatot.
Sokakban felmerül, hogy vajon miért küld katonákat Magyarország távoli országokba.
Magyarország részvétele az afganisztáni békeműveletekben a NATO-tagságunkból fakadt, amellyel kifejeztük szolidaritásunkat és elkötelezettségünket a nemzetközi válság megoldásában való részvételt illetően. Minden NATO-misszióra az ENSZ Biztonsági Tanács határozatai alapján került sor, amivel az ország a világszervezet válságkezelési feladataiban való részvételét is demonstrálta. A közel húszéves magyar részvétel Afganisztánban számos külpolitikai és katonai tapasztalatot hozott, amelyet a kormány és a Magyar Honvédség más krízisekben is tudott hasznosítani. Magyarország egyébként 1988-tól vesz részt ENSZ, NATO, EU és EBESZ békefenntartásban, valamint ad hoc békeműveletekben, összhangban az Alaptörvény, a honvédelmi törvény és a stratégiai dokumentumok előírásaival.
Ha kifejezetten katonai szempontból nézzük az afganisztáni jelenlétünket, milyen mérleg vonható? Hasznos volt-e a részvételünk a honvédelmi képességeink növelése szempontjából?
Mindenképpen. Még ha az afganisztáni misszió egyes feladataival – a PRT hatékonyságával, a katonák felszerelésével, a veszteségek elkerülhetőségével – kapcsolatban vissza-visszatérő viták is voltak a sajtóban, a közvélemény általában pozitívan ítélte meg a magyar szerepvállalást. E megítélés elsődleges oka talán az volt, hogy a magyar politikai és katonai vezetés „menet közben” megtanulta az afganisztáni szerepvállalás változtatásának dinamikáját, felismerte, hogy a biztonsági környezet és feladatrendszer változásaival összhangban a magyar hozzájárulást is módosítani kell. A kint szolgáló katonák komoly műveleti tapasztalatokra tettek szert, „puskaport szagoltak”, felkészültségük és tapasztalataik jól jöttek az itthoni és külföldi feladatokban egyaránt.
Milyen tapasztalatokra tett szert a honvédség az afgán misszió során, amelyeket akár más nemzetközi küldetések során, akár itthon is alkalmazni tud?
Az afganisztáni misszió számos politikai és katonai tapasztalattal szolgált. Talán a legfontosabb, hogy az Országgyűlés már harci feladatokban való részvételre, illetve „éles” önvédelmi feladatokra is adott felhatalmazást, például a különleges erők vonatkozásában. Fontos volt, hogy a HM az afganisztáni jelenlétet nemzetközi védelempolitikai célok elérésére is felhasználta. Sajnos a veszteségek elszenvedése kellett ahhoz, hogy a kint szolgáló katonák egyre jobb felszerelést és harci-technikai eszközöket – aknamentesítő robotokat, felderítő drónokat, páncélozott harcjárműveket – kapjanak, sokszor közvetlen amerikai támogatás segítségével.
Igen jól debütáltak a magyar különleges erők, akik az amerikai és afgán partnerekkel dolgoztak. Első ízben jelentek meg a hadszíntéren a légierő katonái, akik repülőtér-üzemeltetést, helikopter-kiképzést és más támogató feladatokat láttak el. A hosszú misszió miatt nagyon sok főtiszt fordult meg az országban, akik ma már vezető szerepet kaptak a Magyar Honvédség élén. A műveletekben több tiszt oktató fordult meg az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Karáról is, akik a tapasztalatokat közvetlenül tudják hasznosítani az oktatásban.
Milyen tanulságokat, tapasztalatokat tart fontosnak kiemelni Afganisztán, vagy általában a honvédség nemzetközi szerepvállalása kapcsán?
A legfontosabb tapasztalat talán, hogy a szövetségeseknek állandó politikai konzultációt kell folytatniuk az ilyen nagyméretű missziók tekintetében. Sajnos az Egyesült Államok sem az afganisztáni háború indításakor, sem a tálibokkal való tárgyalás, sem a csapatkivonások időpontját tekintve nem konzultált a NATO-val, ami gyengítette a szövetség kohézióját, nehéz helyzetbe hozta a tagállamokat. Ugyanakkor az afganisztáni NATO-missziók vezetési rendszere, az erők pótlása, a kinti működés nagyon sok tapasztalatot hozott, amelyek beépültek a NATO-doktrínákba és a magyar katonai szabályzatokba.
Magyar vonatkozásban rossz tapasztalat, hogy a közigazgatási rendszer – ez különösen a PRT 6,5 éves működése során volt komoly hiányosság – még mindig nincs felkészülve civil szakértők hadszíntérre vezénylésére. Fejleszteni kell a műveleti tervezést, különösen a kiadások terén, hogy minden évben tudjuk, mennyibe kerülnek a missziók. Célszerű lenne amerikai mintára külön műveleti költségvetést is készíteni. Jót tenne továbbá a nagyobb nyilvánosság a nemzetközi szerepvállalás bemutatására, hogy a közvélemény értse és értékelje a magyar hozzájárulás fontosságát és jelentőségét. Végül is ezek nemzetközi feladatban való megmérettetést jelentenek, és nem mindegy, hogyan teljesíti ezeket Magyarország.