Rég nem látott hevességű harcok robbantak ki az Azerbajdzsánhoz tartozó, örmények lakta Hegyi-Karabahban. Mi áll az eszkaláció hátterében és milyen kimenete lehet az összecsapásoknak? Szakértőnk írása.
Milyen történelmi előzmények vezettek idáig?
Már a cári és a szovjet időszakban is komoly feszültségek forrása volt, hogy az azeri többségű területekbe beékelődik a döntő többségében örmények lakta Hegyi-Karabah. Amíg az orosz, később szovjet vezetés ereje teljében volt, addig mederben tudta tartani a feszültségeket, a Szovjetunió utolsó éveiben azonban már több, etnikai összecsapásra is sor került, nemcsak Karabah területén, de Bakuban és Jerevánban is.
Az 1988 és 1994 között zajló véres, etnikai atrocitások sorával járó azeri-örmény háború 1994-ben örmény győzelemmel ért véget, nem utolsósorban azért, mert Moszkva fegyverekkel és hadianyaggal támogatta az örményeket. A háborút lezáró, orosz közvetítéssel létrehozott fegyverszüneti megállapodás rögzítette az 1994-es status quo-t: Hegyi-Karabah és az azt körülvevő hét megye kikerült Baku ellenőrzése alól. Ezzel Azerbajdzsán elveszítette az ellenőrzést területe mintegy húsz százaléka felett, és több százezer azeri lakos kényszerült a lakóhelye elhagyására. Karabahnak jelenleg körülbelül 150 ezer főnyi, teljes egészében örmény lakosa van, ám a környező hét megye a harcok 1994-es lezárulása óta teljesen lakatlan. A szétrombolt, elaknásított területeken még a mezőgazdasági tevékenység is lehetetlen.
Mi a szerepe a karabahi konfliktusnak az örmény és azeri politikai rendszerekben?
A hegyi-karabahi vezetés kezdettől fogva Örményország anyagi, politikai és katonai támogatásától függ, a helyzet azonban jóval komplexebb az egyszerű patrónus-kliens viszonynál. Két évtizeden keresztül ugyanis az örmény elnökök mindegyike szorosan kötődött Karabahhoz, és a konfliktusnak köszönhette politikai karrierjét. Levon Ter-Petroszjan (1991-1998) korábban a karabahi függetlenség mozgalom vezetője volt, Robert Kocsarjan (1998-2003) Karabahban született és a szeparatista entitás elnöke is volt, Szerzs Szargszjan (2008-2018) pedig a karabahi önvédelmi erők főparancsnokaként szolgált a háború alatt. A „karabahi klán” elnökei mellett az örmény belpolitikában fontos szerepet játszott az erősen nacionalista örmény diaszpóra által finanszírozott Dasnakcutyjun párt is, amelye mereven elutasított bármiféle megegyezést az azeriekkel. A 2018-ban hatalomra került örmény vezetés (Nikol Pasinjan miniszterelnök és az alkotmányreformnak köszönhetően már csak szimbolikus hatalommal rendelkező Armen Szarkisszjan elnök) az első olyan, amelynek nincs karabahi kötődése.
A turbulens örmény belpolitikával szemben Azerbajdzsán politikai rendszere az utóbbi két és fél évtizedben stabilan autoriter. Az országban máig államalapítóként tisztelt Hejdar Alijev 1993-tól 2003-ig volt hatalmon, és a karabahi vereséget követően hozta létre a mostani azeri politikai rendszert. Halála után fia, Ilham Alijev vette át a hatalmat és máig ő áll lényegében abszolút hatalommal az ország élén. A modern azeri politikai identitásban és az elnöki rendszer legitimációjában meghatározó szerepet játszik a karabahi konfliktus és az elvesztetett területek visszaszerzésének szándéka
Milyen főbb katonai konfliktusok jellemezték az elmúlt 25 évet?
Az 1994 óta eltelt időszakban a karabahi övezet határa sosem volt teljesen nyugodt. Rendszeresek voltak a mesterlövészek és különleges erők közötti összecsapások. 2016 áprilisában aztán sor került az úgynevezett négynapos háborúra, amikor Azerbajdzsán – súlyos veszteségek árán – visszafoglalt néhány elhagyott települést és magaslatot a szakadároktól. Ez elsősorban politikai szempontból volt fontos az alacsony olajár miatt komoly gazdasági nehézségekkel és magas inflációbal szembenéző bakui vezetésnek. Katonai oldalról leginkább azért volt lényeges, mert kimozdította a szakadárokat a több, mint két évtizede erősített védelmi vonalaikból, megteremtve ezzel a későbbi előrenyomulás feltételeit.
A következő nagyobb eszkalációra 2020 nyarán került sor. Ekkor azonban nem Karabahban, hanem az azeri-örmény határ több szakaszán robbantak ki harcok. A július 12-30 között zajló, számos kisebb, elsősorban tüzérséggel és drónokkal vívott összecsapásnak néhány tucatnyi halottja és sebesültje volt. Számos elemző szerint Azerbajdzsán számára a 2020. júliusi rövid háború egyfajta főpróbát is jelentett, elsősorban a drónok harci alkalmazását illetően.
Spontán vagy tervezett volt e mostani összecsapás?
A 2020. szeptember 27. óta folyó harci cselekmények pontos megítélését természetesen jelentősen nehezíti a „fog of war” néven ismert jelenség, tehát az, hogy nagyon nehéz aktuális és hiteles információkhoz jutni a frontvonalról, hiszen a harcoló felek mindegyike intenzív információs tevékenységet is folytat. Ezzel együtt is lehetőség van azonban bizonyos következtetések levonására.
Azeri álláspont szerint a karabahi szakadár fegyveres erők tüzérségi támadást intéztek több azeri település ellen, és erre válaszul kellett az azeri hadseregnek ellentámadásba lendülnie. Megállapítható azonban, hogy Azerbajdzsán alaposan felkészült a mostani harccselekményekre, az újbóli eszkaláció tehát semmiképpen sem érte meglepetésként Bakut. Az azeriek nagylétszámú páncélos, gépesített lövész, tüzérségi, műszaki és egyéb erőket vontak össze a szeptember 27-ét megelőző hetekben a szakadár területek határán. A mostani összecsapások tehát nem spontán módon robbantak ki, hanem Baku oldaláról gondosan előkészített műveletről van szó. Az azeri szárazföldi erőket nagyszámban támogatják felderítő és csapásmérő drónok is; utóbbiak a háború első óráiban érzékeny veszteségeket okoztak nemcsak a karabahi légvédelemnek, de a szárazföldi erőknek is.
Miképpen zajlik az offenzíva?
Az azeri erők kezdetben észak és dél felől indítottak szárazföldi támadásokat, kiegészítve számos karabahi település elleni tüzérségi támadással. Jól megfigyelhető tendencia, hogy az azeri erők elsősorban nem Karabah törzsterületét igyekeznek elfoglalni, hanem a Karabahot körülvevő hét körzet némelyikében nyomulnak előre. Északon a hegyes, nehezen járható terep ellenére már az első nap visszafoglalták a stratégiai fontosságú Murovdag hegyet, ezt követően azonban az előrenyomulás megállt. Északnyugaton a Kalbadzsar körzetben súlyos harcok folynak, itt a szakadár erők egyelőre tartják magukat, amiben segíti őket a roppant nehezen járható terep és a jól kiépített védelmi állások is. Az azeri offenzíva súlypontja a déli régió, konkrétan a Dzsabrail és Fuzuli körzetek, ahol a terep lankásabb, inkább sztyeppe jellegű, így Baku jobban ki tudja használni a páncélos és gépesített erőket. Délen az azeri erők érdemi területi nyereséget tudtak elérni, megközelítve Fuzuli városát is. A települést a lakosság még az 1994-es fegyverszünet előtt elhagyta, így mostanra csak egy romos szellemváros, visszafoglalása azonban Baku számára jelentős belpolitikai tőkét jelentene.
Az azeriek számbeli és technikai fölényével szemben a karabahi erők számára komoly előnyt jelentenek az elmúlt évtizedekben folyamatosan kiépített védelmi vonalak, valamint a terep alapos ismerete. Az azeri erők elleni harcban kulcsszerep hárul a karabahi tüzérségre. Bár a szakadárok súlyos – és a különféle videómegosztó oldalakon jól dokumentált – veszteségeket okoznak elsősorban az azeri páncélos és gépesített erőknek, nem látszik, hogy sikerülne megtörni a támadók elszántságát. Fontos részlet, hogy eltérően 2020 nyarától, a harcok egyelőre a megszállt területekre koncentrálódnak, és nem terjednek ki az azeri-örmény határszakaszra.
Mi a háború eddigi mérlege?
A veszteségekre vonatkozóan csak pontatlan, részleges adatok állnak rendelkezésre. Az azeriek nem közölnek hivatalos veszteségi adatokat. Karabahi források szerint a támadók eddig 790 halottat és 1700 sebesültet veszítettek, kilőtték 137 harckocsijukat és páncélozott járművüket, elveszítettek továbbá 72 különféle, pilóta nélküli repülőeszközt, hét helikoptert és egy repülőgépet. Bár ezeket a számokat lehetetlen verifikálni, a szakadárok név szerint közölték 82 elesett azeri katona nevét és születési idejét. A lista egybevág az eddig nyilvánosságra hozott fényképes bizonyítékokkal is (a szakadárok az elesett azeriek fotóin kizárólag a halottak arcát takarják ki, míg az egyenruhákon szereplő nevek olvashatók maradnak). Tény az is, hogy Azerbajdzsán immár tartalékosokat is a frontra küld, ami azt mutatja, hogy a veszteségek minden bizonnyal súlyosak. Karabah eddig 84 halottról és kétszáznál több sebesültről számolt be. A technikai veszteségeket az azeriek által közölt videófelvételekből lehet részlegesen rekonstruálni. Ennek alapján a szakadárok számos harckocsit, páncélozott járművet és légvédelmi rendszert veszítettek, elsősorban az azeri dróntámadások miatt.
Mi lehet az összecsapás kimenetele?
A történtek jogi megítélése elsősorban azért összetett, mert Azerbajdzsán de jure a saját területe feletti ellenőrzés visszaszerzéséért száll harcba. Ennek ellenére sem fogadható el azonban a polgári települések elleni tüzérségi csapások alkalmazása. Emellett azzal, hogy Örményország területét is támadások érték, és Azerbajdzsánt Törökország is aktívan (bár jelenleg pontosan nem meghatározható módon) támogatja, a konfliktus egyre inkább államközi jelleget ölt.
Örményország tagja az orosz vezetésű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (KBSzSz), és kétoldalú katonai védelmi megállapodásai is vannak Oroszországgal, amelyek keretében számíthat Oroszország katonai segítségére. Ráadásul, mivel Oroszországnak két katonai bázisa is van örmény területen – Gyumriban szárazföldi, míg Erebuniban légierő állomásozik –, ha erről döntés születik, az orosz segítség igen gyorsan meg tud érkezni. Ugyanakkor viszont sem a KBSzSz által biztosított kollektív védelem, sem a bilaterális örmény-orosz védelmi megállapodások nem terjednek ki Hegyi-Karabah területére, és Moszkva sem kíván belebonyolódni egy újabb fegyveres konfiktusba. Egyelőre Jereván nem kérte Moszkva segítségét, ami azt mutatja, hogy az örmény vezetés arra számít, hogy a háború rövid ideig tart majd és azt egyedül is képes lesz kezelni. Ha azonban a harcok folytatódnak, esetleg – hasonlóan 2020 nyarához – továbbterjednek az azeri-örmény határszakaszra is, akkor a jelenleginél jóval súlyosabb eszkalációt, esetleg regionális háborút sem lehet kizárni.
Van-e esély a diplomáciai rendezésre?
A nemzetközi közösség számos tagja, államok és nemzetközi szervezetek is felszólították a feleket a konfliktus befejezésére. Jelenleg azonban az látszik, hogy az eseményeket a Karabahért folyó harcok dinamikája határozza meg, és a harcoló felek diplomáciai megoldásra való nyitottságát is elsősorban ez befolyásolja. Az azeri elnök és az örmény miniszterelnök 2020. szeptember 29-én élő adásban szerepeltek az orosz állami televízióban (külön-külön természetesen), és mindketten elutasították a tárgyalásos megoldást.
A magas azeri veszteségek ellenére egyértelmű, hogy Baku sokkal elszántabb és jobban felkészült a mostani háborúra, mint 2016-ban, és az eszkalációt egyértelműen Azerbajdzsán dominálja. Így tehát arra lehet számítani, hogy a harcok legalább addig biztosan folytatódnak, amíg az azeri erők el nem érnek legalább néhányat a számukra kitűzött célok közül, amit aztán az azeri vezetés otthon komoly győzelemként mutathat be a lakosságnak. Annak egyelőre nincs jele, hogy az azeri veszteségek túllépnék a Baku számára még elfogadható küszöböt. A következő napokban tehát a harcok további folytatódása a valószínű, míg a későbbi diplomáciai megoldás várhatóan a katonai erőkkel kialakított status quo rögzítésére alapul majd.
A szerző történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének (NKE SVKI) tudományos főmunkatársa. Az itt leírtak a saját személyes véleményét tükrözik, és nem tekinthetők az NKE SVKI hivatalos álláspontjának. A cikkben szereplő azeri településnevek átírása az azeri változat szerint történt.
A cikk a 2020. szeptember 29-i esti állapotokat tükrözi.
