Az intelligens az új szexi?

Képzelje el, hogy távvezérelt, előre lehűtött lakása már vár Önre egy hosszú nyári munkanap után. Hazafelé menet okostelefonja listázza az Önt érdeklő híreket, okos televíziója pedig előkészítette kedvelt csatornáit. Álomszerű, ám hova vezet, ha csak olyan információkkal találkozunk, ami iránt érdeklődünk? Az álhírekről és az edzhető digitális immunrendszerről Bányász Péterrel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közszervezési és Infotechnológiai Tanszék tanársegédjével beszélgettünk.

Mi minősül megtévesztésnek és hol gyökerezik e jelenség? Egy falubéli pletyka már álhírnek számít?

Igen is, meg nem is. Rendkívül nehéz definiálni, mit is értünk álhír alatt. Egy vélemény sok esetben nem feltétlenül objektív részeket tartalmaz, ettől azonban még nem álhír. Bármilyen hírrel találkozva a motivációt érdemes vizsgálni: kinek az érdeke egy adott üzenet megjelentetése és miért? Például olyan tudományosnak tűnő hírek, miszerint a C-vitamin gyógyítja a rákot és a COVID-ot is egyszerre, valószínűleg az eladást hivatottak növelni. Ám ha az ember beteg, akkor kiszolgáltatottabb helyzetben van, hiszen mindent el akar hinni a gyógyulás érdekében. Akik elhiszik az áltudományos cikkeket, nem álhírként értelmezik az olvasottakat, hanem elhallgatott valóságként. Ezért is olyan veszélyes ez. Amikor pedig valamilyen politikai döntéshozatal befolyásolása a cél, akár egy Brexit súlyú következmény lehet a vége.

A hírek hány százaléka minősül álhírnek?

Nagyon nehéz statisztikai oldalról megközelíteni ezt a problémát, mert nincs olyan eljárási szabályzat, amiből kiderül, hogy mi alapján minősít valamit egy algoritmus álhírnek, és mit elfogult tájékoztatásnak. Léteznek fact checking rendszerek, illetve a Twitter is felvette a témában a harcot, Trump elnök két bejegyzését is álhírnek bélyegezte. Ez azonban további problematikához vezet. Akik hisznek Trumpnak, azt mondják majd: valójában a globális elit akarja elhallgattatni az amerikai elnököt.

Mindezek tükrében milyen főbb motivációja lehet egy álhírterjesztőnek?

Alapvetően a kattintásszám növelése, mivel ez határozza meg egy oldal látogatottságát, nem pedig az oldalon eltöltött idő, és előbbit veszi figyelembe a hirdetéspiac. Talán ismerős lehet, mikor egy cikk szét van szabdalva, esetleg három oldalra, ami három újabb kattintást, és betöltést eredményez. Politikai oldalról ugyanez a helyzet, csak nem a profit, hanem a választók befolyásolása a cél. Rendkívül egyszerű beavatkozni egy másik ország belügyeibe, ha a kattintásvadász oldalakat egy adott üzenet, vagy álhírkampány terjesztésére akarom felhasználni. A hírgyártás- és fogyasztás folyamatának lekövetésében nagy segítség lehet a hálózatkutatás, ami által lehetséges a szereplők feltérképezése, kik milyen kapcsolatban vannak egymással és honnan veszik át a híreket, arra hogyan reflektálnak az oldal követői.

Egy közelmúltban készült kutatás (https://www.ludovika.hu/aktualis/2020/06/17/a-ketarcu-internet-es-a-felhasznaloi-szokasok/) megállapításai pont arra világítottak rá, hogy az emberek leginkább az iránt érdeklődnek, ami eléjük kerül. Ezek szerint Önök is ugyanerre jutottak?

Igen, de igazából ez nem a felhasználók döntése, hanem a közösségi oldalak és egyéb internetes felületek gyakorlatából fakad. Annak érdekében, hogy a Facebook vagy a Google minél több bevételt realizáljon, folyamatosan megpróbálja kitalálni, mivel tarthatja a felhasználót az oldalon. Figyelembe véve, hogy egy átlagembernek 500-600 ismerőse van a Facebookon, elég sok olyan tartalommal szembesül a hírfolyamon, amire azt mondja, nem érdekli, inkább elmegy a strandra. Ezt elkerülendő, egy algoritmus több tízezer szempont alapján értékeli és elemzi minden egyes felhasználó viselkedését. Nem csak azt, kikkel beszélünk rendszeresen és milyen hírekre kattintunk, hanem azt is, hogy hol, mennyi időt töltünk el és hol van az egér mutatója. Megdöbbentő, de előfordulhat olyan eset, amikor a közösségi oldal hamarabb tudja, hogy egy illető terhes, mint saját maga. Éppen azért, mert mindent tud rólunk. Azok alapján, amilyen tartalmakat olvasunk és reakciókat adunk, az algoritmus azt feltételezi, hogy ezek a részek érdekelnek a világból. Ezáltal előbb vagy utóbb egy-egy személy csak a saját valóságának megfelelő véleményt és hírt fog elolvasni. Onnantól kezdve viszont, hogy csak egy adott tartalmat látok, fogyasztok, meg is erősítem a lelki világomat, hogy jól gondolkodom, ez az objektív valóság. Egyre elterjedtebb az a nézet, miszerint a valóság érzékelésben, és ebből következően a kommunikációban is egyre inkább a hit és nem az objektivitás a mérvadó. Még az is elképzelhető, hogy idővel nem adatokkal alátámasztott érveket használunk majd a vitákban, hanem a hitbéli meggyőződéseinket fogjuk igaznak venni és objektívként értékelni.

Ugyanakkor még az adatokkal is megtéveszthetőek az olvasók, attól függően, hogy mit emelünk ki egy statisztikából, vagy hogyan tálaljuk azt, nem?

Így van, az adat maga azonban csupán objektív tények összessége, az információ viszont ennek az adatnak az értelmezése, feldolgozása, amely valóban, már befolyásolásra alkalmas. 

Hova vezet ez a fajta mentalitás 5-10 éves távlatban?

Nehéz megítélni, mi lesz a jövőben, különösen a mesterséges intelligencia gyors fejlődése miatt. Normál esetben el tudnánk dönteni, hogy egy adott hír igaz vagy sem azáltal, hogy ellenőrizzük a forrásokat, hivatkozásokat, illetve, hol foglalkoznak még ezzel. A tanuló algoritmusokon alapuló mesterséges intelligencia által azonban eljutunk oda, hogy közszereplők arcát, hangját bármilyen videóra rá lehet majd montírozni. 2018-ban a magyar választások során például rengeteg hír szólt arról, hogy Vona Gábor jobbikos politikus nem csak muszlim, hanem homoszexuális is. Amennyiben a politikus arcát rámontírozzák egy felnőtt tartalomra, ezt pedig élő egyenes adásban közvetítik, honnan tudjuk majd eldönteni, valóság-e, amit látunk? Hiszen megdöbbentő lehet a hasonlóság, nekünk pedig nincsenek meg azok a szűrőmechanizmusaink, mint írásban az álhírekkel kapcsolatosan. Márpedig a jövő egészen biztosan ez, a mesterséges intelligencia alapú videó-manipuláció, más néven deepfake.

Mit tehet annak érdekében egy laikus, hogy mégse essen bele ebbe a csapdába?

Az, hogy hogyan fog az előbb említett jelenségre bárki reagálni, még megoldatlan probléma. Azt is látni kell viszont, hogy minél inkább gyengítjük az emberek egymás vagy az állam iránt érzett bizalmát, annál befolyásolhatóbbá válnak. Hiszen a britek is azért léptek ki az Európai Unióból, mert bizalmukat vesztették az EU-ban.

Tehát ennek a rendszernek a fenntartása politikai (választási) és üzleti (hirdetésből származó bevételi) érdekeket egyaránt szolgálhat?

Persze. Amennyiben az EU gyengül, az egymással vitatkozó tagállamok nem jutnak közös álláspontra, az hasonló következményekkel is járhat, mint az Egyesült Királyság kilépése, amely erősen megbénította mindkét felet. Az EU stratégiai ellenfeleinek ez igen fontos motiváció. Régen is megvoltak ezek a politikai és gazdasági harcok, azonban a technológiai fejlődés által mindez új szintre emelkedett. Az offline világban e helyzetek rendezése talán egyszerűbb volt. Például, ha egy faluban azt pletykálták, hogy Marika és Jancsika eltűntek a szénaboglya környékén, én pedig a fiút kellemetlen helyzetbe szerettem volna hozni, elterjesztettem róla valamit, amiért a lány esetleg kiszeretett belőle. A híreszteléseket Jancsika helyben tudta kezelni, akár üthetett is. Azonban a nagy volumenű álhírkampányokkal szemben – mint ami a Brexitet is okozta – a mai napig nem találták meg a védekezés lehetőségét.

Az olvasottság, a teljesebb körű tájékozódás nem lehetne megoldás?

De, persze, csakhogy a folyamatok nem ebbe az irányba haladnak. Nagy százalékban – Magyarországon pedig az uniós átlagot is jócskán meghaladó szinten – a közösségi oldalakon tájékozódunk közéleti témákat illetően.

Miért alakult ez így?

Azt gondolom, hogy ez nem magyar sajátosság, hanem a közösségi média természetes evolúciója. Először csak macskás gif-eket, videókat nézegettünk, majd megjelentek a különböző idézetek, politikai tartalmak, amelyekről az emberek döntő többsége már szeret vitatkozni. A közösségi oldalon a felhasználók kiadhatják indulataikat, míg otthon ez az interakció nem mindig megteremthető vagy kifizetődő.

Az sem számít, hogy ez a vita gyakran parttalan, mert különböző szemszögből tekintünk ugyanarra a helyzetre?

Nem igazán. Itt saját magunkat győzzük meg a saját magunk igazáról.

Van bármilyen lehetőség, hogy ennek ellenére egy egészséges hírfogyasztási ökoszisztéma alakuljon ki?

Nem látom reális esélyét, mert ehhez a politikai szereplők érdeke is ez kellene, hogy legyen. Ám egy politikai kampányt sokkal egyszerűbb érzelmekre felfűzni, mintsem tudásra. Ezáltal viszont könnyebb befolyásolni is, hiszen a félelem, a harag, a gyűlölet intenzívebb reakciót váltanak ki, mint egy számokkal reprezentált kutatás.

De ha érdekükben állna, akkor az állam felelőssége lenne ennek megteremtése?   

Alapvetően igen, de kevésbé érdek, hogy rendkívül tájékozott állampolgárok legyenek, akik több nyelven beszélnek és nemcsak a saját ország hírforrásait olvassák.

Pedig milyen jól hangzik egy olyan kampány szöveg, hogy az okos ember az igazán szexi.

Igen, mostanában sokat hallani, hogy „az intelligens az új szexi”, vannak körök, ahol ez valóban érvényesül, de általánosságban ebben nincs érdekeltség.

Több olyan weboldal is van, amely álhírkvízzel, tesztekkel segít az olvasók tudatosságának növelésében. Mennyire hasznosak ezek?

Ezek rendkívül fontosak, hiszen ha már valaki ezzel foglalkozik, akkor ott van benne a motiváció, felismeri a problémát, hogy vele is előfordulhat ilyen. Magyarán képes önmaga megkérdőjelezésére, hogy esetleg nincs igaza egy témában. Ennek az attitűdnek a hiánya okozza az álhírekkel kapcsolatos problémát. Ebből kifolyólag mindenfajta digitális immunerősítés jó ötlet.

Ezek szerint az önismeret, a kérdezés képessége, nem utolsó sorban pedig a kritikus gondolkodás nélkülözhetetlen volna?

Igen. Mindig érdemes feltenni a klasszikus kérdéseket: ki, miért jelentet meg valamit? Milyen érdeke van egy adott üzenet megjelentetésében? 

A laikusoknak adott a feladat, de a hivatalos szervek hogyan bukkannak rá a rémhírterjesztőkre?

Mi is jelenthetünk károsnak ítélt tartalmat, adott esetben álhíreket, amelyeket aztán moderátorok vizsgálnak. A probléma egyfelől az, hogy ezek a moderátorok – akik nem hatósági emberek, hanem az adott oldallal szerződésben állók – túlterheltek, valamint többségében olyan tartalmakat szűrnek meg, vagy helyeznek előtérbe, amelyek megítélésük szerint súlyosabb károkat is okozhatnak egy politikai vitánál. Így például fontosabb, hogy emberek lefejezésével, állatkínzással kapcsolatos, vagy csecsemők megerőszakolásáról szóló videók ne kerüljenek ki – elnézést a durva példáért, de sajnos gyakori az ilyen. A magáncégek alkalmazásában álló moderátorok munkája viszont sok kérdést felvet. Ugyanis egy nem pontosan körülhatárolt moderálási elvek mentén dolgozó magánember törvénysértőnek nevezhet valamit, holott ennek megállapítása egy hatalmi ág, a bíróság feladata. Ezzel ellentétben gyakorlatilag egy magánvállalat munkavállalója dönt majd arról, mi fér bele a szólásszabadságba, és mi az, ami illegális, szankcionálható. Ebben az összefüggésben az álhírek jogszabállyal történő felügyelete felelősség-hárításnak is minősülhet. Németországban pár éve vezették be, hogy a gyűlöletkeltésre alkalmas tartalmat 24 órán belül el kell távolítani, különben a jogsértő akár 50 millió euróra is büntethető. Van olyan ország, például Kína, ahol a moderátorok állami alkalmazottak is lehetnek, de a demokratikus országokban ilyen nincs, az állam csak bizonyos moderálási szabályokat határoz meg. Mindemellett különböző algoritmusokba épített szűrőmechanizmusok is azonosíthatják a nem kívánt tartalmakat. Habár abból már több botrány is volt, hogy nem veszélyes tartalmakat címkéztek ártalmasnak, és ellenkezőleg, fenyegető tartalmakat tekintettek ártalmatlannak.

Ezek szerint a világ egyes országai más-más megoldást találnak. Mi lesz ennek a vége?

Minden attól függ majd, mire használják a védekezés eszközeit. A szűrés egyik módja például az úgynevezett internetes mély csomag-vizsgálat, amely kártékony kódokat tud azonosítani az elküldött adatcsomagokban. Így lehet például bűncselekménnyel kapcsolatos képeket is azonosítani. Az Európai Unióban ezt a módszert csak hálózatbiztonsági céllal lehet használni, míg keletebbre több helyen is más motivációval dolgozik. Az oroszok például az internetes felhasználói fiókok minél pontosabb azonosításával próbálkoznak -például személyigazolvány szám megadásával. Ez viszont öncenzúrát eredményezhet, hiszen ha tudjuk, hogy az állam megfigyel minket és akár közbe is léphet, moderáljuk magunkat.

Mindent egybevetve, ha jól értelmezem, nem is igazán az a fontos, álhírekkel állunk-e szemben, hanem a tudatos tartalomfogyasztás, azaz az emberek felvértezése, hogy meg tudják különböztetni a számukra hasznos és szükséges információkat, a teljesen feleslegestől.  

Alapvetően igen, mindenképpen fontos lenne, hogy ez megtörténjen, de ez is csapda helyzet. Hiszen ha én határozom meg, mik a társadalmilag elvárt cselekedetek, gondolatok és érvényesülő kultúra, megint felmerül a diktatúra kérdése, kinek a joga erről dönteni. Éppen ezért azt gondolom, hogy az állam szerepe ebben nem az, hogy megmondja, mi a jó és mi a rossz, hanem segítsen azt a fajta képességet előhozni, ami alapján az állampolgárok megfelelő értékítélettel tudnak döntést hozni. Azonban ez elég utópisztikusnak hangzik. Javaslatom, hogy kételkedjünk mindenben, ha hivatalos, ha nem, még magunkban is, a teljes körű tájékozottság érdekében. Mert ha kételkedünk, utánajárunk a dolgoknak.