A (F)föld szeretete néhány négyzetméteren
A legutóbbi blogbejegyzés a hazai kertkultúra az utóbbi három évtized során bekövetkezett gyökeres változásairól számolt be, melynek legfigyelmeztetőbb eleme a szabadidős konyhakertművelés szinte teljes mértékű háttérbe szorulása. Az itt következő írás egy kedvcsináló-sorozat első darabja, mely a felmérések szerint kihalóban lévő, de annál elkötelezettebb kertészkedők körében igen kedvelt irodalmi műben, Karel Čapek (1890–1938) A szenvedelmes kertészében közölt bölcsességeken keresztül enged bepillantást a hobbikert művelésének rögös útján szerezhető időtlenségbe kalauzoló élményekbe. Mivel a jelen szerző nem tud a filozófus és esztéta képzettségű cseh író mondatfűzéséhez hasonló értékű írást produkálni, annak a fenntarthatósághoz leginkább köthető gondolatait eredeti terjedelmében közli – tehát az érdeklődő az alábbiakban a kötet szemelvényeit olvashatja.
A cseh írót, Karel Čapek-et a tudományos-fantasztikus történetei – a robot kifejezés az ő találmánya – miatt inkább technokratának képzelnénk. Való igaz, hogy az orvos édesapjától is örökölt természet iránti rajongásáról kevesebb maradt ránk, valószínűleg az aktív éveit meghatározó háborúk és politikai konfliktusok miatt. Az évnek ebben az időszakában – idén április 29 és május 5 közötti héten – az olyan országokban, mint az Egyesült Királyság, ahol a kertészkedés nemzeti sportnak-szenvedélynek minősül, és emiatt egy hetet Nemzeti Kertészkedési Hétnek (National Gardening Week) szentelnek, Čapek először 1929-ben publikált A szenvedelmes kertész című könyvét kitüntetett helyen emlegetik.
A stílusosan almanachként megírt munka valós eseményeket rögzít. Karel Čapek 1925-ben költözött új otthonba, egy ikerházba Prága egyik azóta divatos részébe, melyet bátyjával, Joseffel és édesapjával osztott meg. A házhoz tartozó kertet saját maga alakította és gondozta, mely közben keletkező kalandjait és gondolatait a festő bátyja által készített illusztrációkon keresztül is élvezhetjük a könyv lapjait forgatva. Ami a kerti munkák terén valamilyen szintű tapasztalattal rendelkezők szemében a leginkább vonzóvá teszi ezt a művet, hogy Čapek a kertészkedést nem az éden újrateremtésének heroikus aktusaként mutatja be, hanem embert-próbáló realitásában, amire sarkalló megszállottságról is képet kaphatunk.
A bevezetőben a kertésszé válás tüneteit ismerteti: „Kezded más szemmel nézni a dolgokat: ha esik, a kertet öntözi az eső… Süt a nap? Nem csak úgy süt ám, hanem a kertedre süt. S ha leszáll az éj, annak örülsz, hogy a kerted pihen.” Később így folytatja: „A számos közkeletű elképzelés ellenére a kertész nem magról terem, nem is hajtásból, hagymából, gumóból, levél-dugványból fejlődik, hanem a tapasztalatok, a környezet és a természeti viszonyok alakítják.” Beszámol arról is, hogy szükséges élettapasztalat is ahhoz, hogy az ember ilyesmire adja a fejét: „A fiatal ember pedig ahelyett, hogy menne felásni a kerti ágyásokat, lányok után futkos, kielégíti becsvágyát, habzsolja az élet gyümölcseit, amelyekben semmi érdeme. És egyáltalán teljesen destruktívan viselkedik. Bizonyos érettségre, meglett korra van szükség ahhoz, hogy az emberből amatőr kertész lehessen… Senki ne azt higgye, hogy az igazi kertészkedés bukolikus, meditatív tevékenység. Csillapíthatatlan szenvedély az is, mint minden, amibe egy komoly ember belefog.”
Míg Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal honlapján olvasható Talajvédelmi Cselekvési Terv a tudomány szabatos nyelvén közli, hogy a termőföld hazánk legnagyobb értékű feltételesen megújuló energiaforrása, annak mámoros tiszteletének kialakulásáról Čapek így nyilatkozik:
„Amíg csak távoli és felületes szemlélőként néztem a kész művet, mármint a kertet, addig a kertészeket különlegesen finom, költői lelkületű embereknek tartottam, akik madárdalt hallgatva virágillatot termesztenek. Most, hogy közelebbről szemlélem a dolgaikat, rájövök, hogy az igazi kertész nem virágot nevel, hanem a talajt, a földet ápolja. Beássa magát a földbe, s mindazt a látványt, ami fölötte van átengedi nekünk henyélő mihasznáknak. A földbe merülve él. A komposztrakásban állít magának emlékművet. Az édenkertbe lépve mámorosan szippantana egyet a levegőből mondván: Istenemre, ez aztán humusz! Úgy hiszem el is felejtene gyümölcsöt szakítani a Jó és Gonosz Tudásának Fájáról, inkább azon mesterkedne, hogyan csenhetne el a Teremtőtől legalább egy talicskára való paradicsomi földet.”
A klímaváltozást-tagadók talán örömmel lelnek rá az alábbi néhány mondatra, de ennek a gondolatsornak a végső kicsengése inkább azt sugallja, hogy a földműveléshez való hozzáállásunk megváltoztatásával, ha mindezt zsigeri tapasztalásként élnénk meg, a globális léptékű folyamatok is új irányt tudnának venni: „Az időjárással olyan furán áll a dolog. Mindig van vele valami baj. Az időjárás állandóan rakoncátlankodik: túloz, hol az egyik, hol a másik végletbe esik. A hőmérséklet soha nem egyezik a százéves átlaggal: vagy öt fokkal alatta, vagy öt fokkal felette van. A csapadék vagy meghaladja a normálisat, vagy hússzal alatta marad: ha nincs túlságos szárazság, akkor biztosan túlontúl sok a nedvesség… De hát itt a bökkenő: miránk, kertészekre a kutya se hallgat, senki tőlünk meg nem kérdi, hogy s mint lenne jó. Olyan is aztán ez a világ!”
Egy kertben az ember megtanulja tisztelni a befolyásán felüli erőket és magas munkamorálra is szert tesz, melyet a cseh író a munka ünnepe közeledtével az áprilisról szóló fejezetben fejt ki: „Nem a munka itt a fontos, hanem a harangvirág! Nem azért dolgozom mert a munka jó, a munka nemesít vagy mert egészséges, hanem azért, hogy a harangvirág szépen virítson, a kőtörőfű pedig dús párnává duzzadjon. Ha valamit ünnepelni óhajtanánk, nem a munkánkat, hanem a harangvirágot vagy a kőtörőfüvet kellene ünnepelnünk, mert őértük dolgozunk. Mindig így mondják: a munka ünnepe, s nem így: a teljesítmény, a végzett munka ünnepe! Márpedig az ember inkább arra lehetne büszke, ami kikerült a keze alól, mint arra, hogy egyáltalán dolgozott.”
A legidőtlenebb konklúziókra a tél közeledtével jut, amikor az érzékszerveink radarjairól eltűnik mindaz, ami addig pompázott és gyönyörködtetett: „Mondom nektek, nincsen halál, és nincs téli álom sem. Csak növünk egyik időszakból a másokba. Türelem kell az élethez, mert az élet örök. Optikai csalódás, hogy a fák és cserjék télen kopárak, mert hisz beléjük van ágyazva, ami tavasszal előbújuk és kibontakozik. … Ami most nem készül el, áprilisra sem lesz meg. A jövő nem előttünk áll, mert már itt van csíra formájában. Igen, itt van köztünk s ami most nincs itt, az a jövőben sem lesz. Nem látjuk a csírákat, mert a föld alatt vannak, nem ismerjük a jövőt, mert bennünk van.” Ennek a megtapasztalása tudja csak elkergetni azt a félelmet és bizonytalanságot, ami látszólagos múlékonyságunk miatt egyik alap életérzésünk: „micsoda ostobaság minden szorongás, minden kishitűség, a lehető legjobb dolog eleven embernek lenni, tehát embernek, aki növekszik.”
Mindezeknek az idézeteknek Karel Čapek életét meghatározó döntései miatt külön súlya van. Az író a kora modernista-progresszív gondolkodóihoz hasonlóan úgy a kommunizmus, mint a fasizmus ellenzője volt, amiért a Gestapo „kettes számú közellenségnek” minősítette. Ennek ellenére visszautasította a számára felajánlott emigráció lehetőségét, de még elfogatása előtt 1938 decemberében egy a családi nyaraló körül végzett karbantartó munkálatok alatti megfázásából származó kétoldali tüdőgyulladásban hunyt el. Bátyját Josefet életben találták, aki a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborban vesztette életét 1945 áprilisában.
Nyitókép: Josef Čapek egyik illusztrációja az akrobatikus képességeket igénylő kertész-tevékenységről A szenvedelmes kertész-ben (a szerző felvétele)
