Ebben a rövid írásban a metapolitika láthatatlan templomáról, az implicit vallásosságról lesz szó, amely a politikai és a „hús-vér” csatamező régi-új szereplője. A jövőben a különböző műveleti terekben zajló konfliktusok domináns (háttér)elemévé válhat majd.
Carl von Clausewitz gondolata – miszerint a háború a politika folytatása –, nemcsak népszerű tézis, hanem számos elemzés alapja is. Mégha vannak, akik vitatják is ezt, úgy tűnik, használható ok-okozati viszonyra mutatott rá a porosz katona, hadtörténész.
A vallás önmagában nem politika. De azzal, hogy Robert N. Bellah amerikai szociológus a modern értelemben vett „civil vallás” kifejezést beemelte a szociológiai diskurzusba, tisztázta a két fogalom kapcsolatát (és nevet adott neki). E fogalom arra utal, hogy a politika felhasználhatja a vallást, vallásokat vagy csupán azok egyes elemeit saját céljai és a társadalmi kohézió érdekében.
A társadalomban olyan jelenségek is megfigyelhetők, amelyek a valláshoz hasonló funkciókat töltenek be, de nem kötődnek egy konkrét vallási intézményhez. Amikor ez kifejezetten politikai arcot ölt, akkor már nem elsősorban a bellahi kifejezés írja le a jelenséget, hanem tágabb értelemben Carl Schmitt politikai teológia koncepciója. Schmitt szerint a politikai fogalmak teológiai fogalmakból vezethetők le, mi több, strukturális analógia áll fönn közöttük.
Ha a vallásra nemcsak mint intézményesült entitásra, hanem az emberek belső indíttatásából származó erős meggyőződések, hitek, rituálék közös csoportjára gondolunk, akkor implicit vallásról beszélhetünk. Legalábbis ez az Edward Bailey nevéhez köthető fogalom ezt írja le.
Ez a nem intézményesült vallás igazából nem is vallás per se. Ha a sztárkultuszról, munkamániáról vagy focirajongásról beszélünk, nem vallási jelenségre gondolnánk. Pedig az implicit vallások sorába ezek – legalábbis néhány vonásuk alapján – beletartoznak.
Nyirkos Tamás a közelmúltban megjelent Secular Religions című lexikonjellegű könyve kiválóan mutatja be, hogy az intézményesült vallások visszaszorulása ellenére a szakrális utáni vágy nem tűnt el. Modern formát öltve, ideológiákba, mozgalmakba és kulturális jelenségekbe ágyazódva él tovább. Ezeket lehet szekuláris vagy implicit vallásnak is nevezni.
A politikai csatározások nem csupán a parlamentekben és a szavazóurnáknál zajlanak. A formálásra, befolyásolásra, akár manipulálásra építő hosszú távú stratégia egyre meghatározóbbá válik a modern technika fejlődésének felhasználásával. Ezen a csatamezőn pedig hatékony fegyverré válik az implicit vallásosság, a modern ember szakrális vágyának kiaknázása.
Az Alain de Benoist által használt metapolitika Antonio Gramsci nevéhez is fűződik, utóbbi a kulturális hegemónia fontosságát hangsúlyozta a politikai hatalom megszerzésében és megtartásában a társadalmi tudat, narratívák és hiedelmek által. Szerintük nemcsak egy újfajta kulturális háború (megértése) kezdődött el ezzel, hanem a modernitás során megerősödő szekularizmus is megtalálta a maga saját „vallásosságát”, szakralitását.
Tegyük mindjárt hozzá: a posztmodern a Peter Berger-i önkritikában is megjelenő módján csakugyan nem hozta el a szekularizmusból sokak által elgondolt intézményes vallásosság végét, sőt ahogyan Berger rá is csodálkozott: a deszekularizáció időszaka jött el. Másfelől azonban bármennyire is úgy tűnt, hogy talán mégis reneszánsza lesz a konvencionális értelemben vett intézményes egyházaknak, mégsem teljesen ez történt. Az implicit vallás még ezekre is átalakítólag hatott vagy párhuzamos valóságokat épített fel.
A nacionalista metapolitika például a nemzetet emeli szent entitássá, mítoszokat és narratívákat építve köré, míg a „kiválasztottság” érzését, a morális felsőbbrendűség illúzióját kínálja híveinek. A környezetvédő mozgalmak a természet szentségét hirdetik, az embert pedig bűnösnek kiáltják ki a környezeti károkért. Az identitáspolitikai mozgalmak egyfajta „eretnekvadászattal” igyekeznek megtisztítani a társadalmat a „gonosz” eszméktől, miközben maguk is dogmatikus hitek mentén szerveződnek. Számos autokrata rendszer a vezetőjét isteni ábrázolással és rituálékkal veszi körbe, sőt maga a vezető is úgy látja, hogy az ő személye és az őt ábrázoló képek és szobrok absztrakciója nem azonos. Ez igaz volt Sztálinra, de Kim Jong Unra is.
Az implicit vallásosság ereje abban rejlik, hogy mélyen gyökerező érzelmekre hat, identitást, közösséget, sőt, transzcendencia élményt nyújt. A metapolitika szintjéről megérthető módon pedig a politika a kulturális kódok, szimbólumok és narratívák mesteri manipulációjával lojalitást épít, ellenségképeket kreál, és legitimációt teremt a politikai cselekvéshez.
Az implicit vallások felismerése elengedhetetlen a kortárs politikai folyamatok megértéséhez. Csak így láthatjuk meg a metapolitikai szintről ható csatározások igazi tétjét, mindez pedig szó szerint a csataterekre visz bennünket.
Napjaink fegyveres konfliktusai jobban megérthetők, ha figyelembe vesszük a metapolitika és az implicit vallásosság koncepcióit. Így érthető meg, miért találni vallási vonásokat egyes konfliktusok megokolásaiban, vagy látszólag miért van vallási színezete egy politikai feszültségnek vagy politikailag releváns erőszaknak. Így például érhetőbbé válik a hindu nacionalista indiai politika, annak hatásai, így például a Ráma templom körüli erőszakos megmozdulások Ayodhyában. Érthetőbbé válik, miért nem értenek egyet a meghatározó és tekintélyes muszlim teológusok sem egy Iszlám Államhoz (Iraki és Levantei Iszlám Állam) kötődő terrorista hitvallásával.
A kultúrkeresztények kifejezés sokak számára ismerősen cseng. A metapolitika eszközeként a vallás valójában nem cél, hanem eszköz, mégha egyes célokban akár osztozhat is a politikai cél. Gramsci még intézményes vallásokról, különösen a katolikus egyházról szól, amikor az előbb említett eszközjellegét említi a vallásnak, különösen a hegemónia tekintetében. A katolikus egyház nem csak elérte az emberek nagy tömegét, de befolyással is volt rájuk az élet számos területén. Itt már Gramsci is kiemeli a népi vallásosságot, ami alkalmas eszköze a hegemónia céljának. Ezzel állítja szembe a filozófiai (nem teológiai) gondolkodást.
Bár a teológia hitelvi és intézményes keretek között lévén valóban kevésbé szabad, mint a filozófia, így mondhatni kényszerítő jellegű is, másfelől azonban a népi vallásosság nem teológia. A nagy, „történelminek” is nevezett egyházak gyengülni látszanak, ebben a népi vallásosság nem eltűnik, csak átalakul. Sőt, még ahol ezen egyházak erősek, kialakul egy újfajta népi vallásosság, ami ugyan nem feltétlenül össznépi, már csak azért sem, mert a posztmodern társadalom heterogén, eklektikus és töredezett, hanem inkább csak szubkulturális. Ez pedig az implicit vallásosság.
Manapság a politikai vallás(osság) felemelkedését látni, és annak kapcsolatát az erőszakkal, ami azonban nem más – Clausewitz gondolatát parafrazálva – mint a politika folytatása más eszközökkel. Ugyanígy azonban várható (részben már a jelenben is látható), hogy a konvencionális vallások elemei nélküli implicit vallások, akár a gendermozgalom, akár klímaaktivizmus vagy a feminizmus képes lehet a tömegekre hatni, amely a metapolitikában gyökerezve a politikai erőszak, sőt fegyveres és hibrid konfliktusok jövőbeni eszközei vagy ideológiai hátterei is lehetnek majd.
