Az iszlám politikai teológia meglehetősen homályos kifejezés, leginkább az iszlám politikai gondolkodásnak vagy etikának feleltethető meg. Az iszlám politikai teológia gyakran a modern iszlám ideológiák által képviselt eszméket takarja. Recenzió.
Ebben a könyvben az iszlám politikai teológia sajnos egy nem kellően definiált fogalom marad. A kötet szerzői között van, aki az iszlám politikai teológián az iszlám politikai gondolkodást érti (vagyis minden vallási ihletésű gondolatot a politikáról), míg mások a politikai teológiát Carl Schmitt-i értelemben használják (az állam és a szuverenitás politikai fogalmát a teológiai fogalmak mintájára határozzák meg). A következő két tényező miatt a kötet legizgalmasabb részeit a szuverenitásról szóló iszlám viták tárgyalása adja: egyes muszlim politikai gondolkodók körében megnőtt az érdeklődés Carl Schmitt iránti, másrészt az iszlám világban folyik egy vita az isteni szuverenitás eszméjének felülvizsgálatáról.
Az iszlám politikai gondolkodás megközelítése a nyugati politikai gondolkodók eszközeivel meglehetősen bonyolult dolog, és és átgondolt adaptációs stratégia nélkül nem vezethet egykönnyen eredményre. Ez a könyv még tovább nehezítette a feladatot azzal, hogy a premodern, kora újkori és kortárs iszlám gondolkodókat egyaránt tárgyal – így növelve tovább az iszlám politikai teológia körüli terminológiai zűrzavart. Elöljáróban annyit, hogy az iszlám politikai teológia definíciójának térben és időben változnia kell (például a neoplatonista Alfarabi (megh. 950) ugyanahhoz az „iszlám politikai teológiához” tartozik-e, mint az indiai-pakisztáni radikális iszlám gondolkodó Abul A’la Maududi (megh. 1979) – egyáltalán nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet.
A könyv tíz fejezetre tagolódik. Catarina Belo az első fejezetben azt állítja, Alfarabi filozófiai utópiája, Az erényes város szerint a vallásnak kell iránymutatást adnia az egyszerű embereknek. A második fejezetben Leonardo Capezzone az igazságos uralkodó eszméjét vizsgálja Ibn al-Ṭiqṭaqā imámi síita történetíró (megh. 1310) alapján. A következő fejezetben Massimo Campanini a dzsihád politikai teológiáját dolgozza fel néhány kortárs iszlám szövegben. Oliver Leaman a negyedik fejezetben azt állítja, hogy a vallás és a politika versengése hatással volt az iszlám művészettörténetére. Az ötödik fejezetben Margherita Picchi arra világít rá, hogy az egyiptomi vallástudós és reformista Muḥammad ‘Abduh (megh. 1905) Isten egységét társadalmi és politikai reformokat generálni képes elvként képzelte el. A következő fejezetben Pejman Abdolmohammadi Ruhollah Khomeini (1989) és Mehdi Bazargan (1995) politikai vízióit hasonlítja össze, és arra a következtetésre jut, hogy míg az előbbi a nacionalizmust és a demokráciát kizárta politikai teológiájából, addig az utóbbi a vallás, a nacionalizmus és a demokrácia összeegyeztetésére törekedett. A Driss Makboul és Mohamed Elghazi által jegyzett hetedik fejezet a marokkói iszlamista vezető, ‘Abd al-Salām Yāsīn (megh. 2012) elképzeléseit vizsgálja, aki szintetizálta a jellem kiválóságáról szóló szúfi tanításokat és a társadalmi és politikai igazságosság tanait. A következő fejezetben Mohammed Hashas a marokkói szufi filozófust, ‘Abd al-Raḥmān Ṭāhā-t (szül. 1944) tárgyalja, aki elutasítja a szekularizmust, és az erkölcsi felelősség paradigmáján alapuló új iszlám politikát javasol. A kilencedik fejezetben Ahmad Bostani amellett érvel, hogy Khomeini elmélete „az iszlám jogász gyámságáról” a 20. századi szunnita iszlamista mozgalmak hatására egyesíti a vallást és a politikát, és így eltávolodik a saría alapú politikától, valamint az iszlám előtti perzsa királyságról alkotott elképzelésektől. Végül Josep Puig Montada párhuzamot talál az iszlám mozgalmak és Carl Schmitt személyre szabott decizionizmusa között.
A tíz fejezetből csak öt fejezet foglalkozik valamilyen módon Carl Schmitt politikai teológiájával (az állam, a szuverenitás és a politika modern elmélete a teológiai fogalmak szekularizációjaként definiálható). Belo és Campanini „a politikai teológiát a jogi és teológiai fogalmak közötti strukturális analógiaként érzékeli az iszlámban” (15. o.), vagyis az iszlám jog (amely a kormányzásra, a háborúra és a gazdaságra vonatkozó közügyeket foglalja magában) az iszlám teológia politikai megnyilvánulása. Capezzone úgy véli, hogy a síizmus támogatja a politikai teológiát, de ezt Schmitt-tel ellentétes úton fejti ki: a politikától mint az isteni akarat kifejezésétől indulva jut el a teologizálásig mint a szunnita többség által elutasított politikai jog racionalizálásáig (27. o.). Bostani elismeri, hogy Carl Schmitt filozófiája érdekes lehet az iszlám teológiai gondolkodás értelmezése tekintetében, bár ezt a gondolatot nem fejti ki bővebben (137. o.). Ugyanakkor haszontalannak tartja a politikai teológia alkalmazását az iszlám kontextusra, mivel – ahogy ő fogalmaz – „a modern politikai filozófia és a keresztény hagyomány közötti kapcsolat nem ugyanaz, mint az iszlamista ideológiák és az iszlám közötti kapcsolat” (148. o.). Montada számára Schmitt szuverenitásról, csodáról és kivételről alkotott fogalmai jól illeszkednek a ma uralkodó hagyományos iszlám ideológiákhoz (159. o.).
Az isteni szuverenitás valóban a teológia és a jog (és így a politika) kérdéskörébe tartozik az iszlámban; és így még az állam funkcióit és hatalmi körét (és az állam számára biztosított kivételeket) is bizonyos mértékig a jog erősíti meg (mivel az Isten által kinyilatkoztatott és a muszlim jogászok által jóváhagyott jog). Véleményem szerint a szuverenitás iszlám értelmezése sokkal ambivalensebb és képlékenyebb, mint ahogyan az a modern államelméletben fogalomként megjelenik. A muszlim világban előfordulnak olyan esetek, amikor a jogászok azt állítják, hogy az isteni szuverenitást képviselik, és ennek megfelelően gyakorolják a hatalmat, és vannak olyan államok is, melyek igényt tartanak egyszerre a vallási és politikai hatalomra is, és a körülményektől függően gyakorolják azokat. Megint más államok a teológiát két részre bontották, ami a politikai önkényuralmat igazolja stb., míg más államok a teológiát a politikai tekintélyelvűséget igazoló szakterületté alakították.
Módszertani szempontból kissé érzékeny pontnak találom Schmitt politikai teológiájának a muszlim kontextusban történő alkalmazását. A legfontosabb kiemelendő különbség az, hogy Schmitt a politikai teológiát egy modern és szekuláris államban képzelte el, amely keresztülment a racionalizáció, a demokratizálódás és a liberalizáció folyamatain egy működő államjogon belül. Az „iszlám politikai teológiákról” Alfarabitól az ISIS-ig nem mondható el, hogy teljesítik ezeket a feltételeket; éppen ellenkezőleg, a modern iszlám politikai elképzelések olyan kontextusokból és körülményekből származnak, amelyek még csak „kísérleteznek” a modern államfelfogással.
Ráadásul a muszlim kontextusokban az állam nemcsak a vallást foglalja magában, még ha országonként eltérő módon is, hanem társadalmi – etnikai és törzsi – szövetségeket is képvisel (törzsi bírói szerepet játszik, fenntartja a rendet a a másképp gondolkodókkal szemben, biztosítja a hadsereg lojalitását, újraosztja a bérleti jogokat stb.) Ez a dimenzió hiányzik a könyvben felvázolt perspektívákból. És így az állam szerepének megértése a muszlim kontextusokban csak akkor lehet teljes, ha figyelembe vesszük a politikai hatalom etnikai–törzsi dimenzióját is (és nem csak a vallási hatalomhoz való viszonyára összpontosítunk). Mind a szunniták, mind a síiták esetében a legitim politikai és vallási hatalom csak lehet a legfőbb hatalom, ha a vallási-politikai vezető egyben kurajsita vagy hasemita genealógiával is rendelkezik.
Ez a könyv olyan vitákra ösztönöz, amelyek az iszlám politikai gondolkodás történészei számára is érdekesek lesznek. Az itt közölt megállapítások új megvilágításba helyezik az állami szuverenitás fogalma újragondolásának lehetőségét muszlim kontextusokban. A vita hatékony megközelítéséhez fontos kiemelni, hogy az iszlám politikai gondolkodásban háromféle szuverenitás versenyez egymással: az isteni szuverenitás, az umma szuverenitása (az egész muszlim közösség szuverenitása absztrakt módon értelmezve) és az állami szuverenitás. A XX. században a két első fogalom uralta a muszlim gondolkodást, és általában egymástól elválaszthatatlanként tekintenek rájuk, amely lehetővé teszi az isteni szuverenitás delegálását az emberekre. Az arab tavasz óta egyre inkább úgy tűnik, hogy az umma szuverenitását a muszlim gondolkodók Isten szuverenitásának megnyilvánulásaként hangsúlyozzák. Mindenesetre az állami szuverenitás túlságosan háttérbe szorul a másik két szuverenitás mögött, és a vallástól elválasztva nincs legitimitása az iszlám politikai gondolkodásban.
Islamic Political Theology, Edited by Massimo Campanini and Marco Di Donato, Lanham, Maryland: Lexington Books, 2021, 192pp., $95.00 (Hardback), ISBN 978-1-4985-9058.
