Vörösmarty Mihály (1800–1855) elsősorban mint a magyar reformkorszak egyik legnagyobb költője és a romantikus triász tagja él a köztudatban. A Szózat, a Gondolatok a könyvtárban, az Előszó, valamint a Csongor és Tünde szerzőjének vitathatatlan irodalmi érdemei mellett azonban nem szabad megfeledkeznünk szintén tekintélyes nyelvtudományi tevékenységéről sem.
Vörösmarty az 1825-ben megalakult Magyar Tudós Társaság (1858-tól Magyar Tudományos Akadémia) nyelvtudományi osztályának tagjaként kezdetektől fogva részt vett a Társaság fő küldetése, a magyar nyelvű tudományművelés megvalósításában: „A magyar tudós társaságnak egyedül csak az van téve czéljává, hogy munkálkodása által hazánkban a’ tudományok és szép művészségek honi nyelven míveltessenek; ’s viszont ezek által a’ nyelv maga, csínosulást, fennséget és bővülést nyerjen: ekképen pedig a’ nemzeti elme és lélekerő szép és hasznos tudományok által időről időre kifejtve, saját fényében és méltóságában örök időkig fennáljon.” (A’ Magyar Tudós Társaság alaprajza és rendszabásai, 1831: 4).
Vörösmarty az első magyar akadémiai nyelvtanunk (A magyar nyelv rendszere, 1846), valamint első helyesírási gyűjteményünk (A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai, 1832) munkálataiban is vezető szerepet vállalt, mi több, korabeli német polgároknak szóló magyar nyelvmestert (1832) is írt Kurzgefaßte ungrische Sprachlehre für Deutsche. Nebst einer Auswahl deutsch–ungrischer Uebungsstücke (Rövidre fogott magyar nyelvtan németeknek. Válogatott német–magyar gyakorlatokkal) címmel. A szerző pedagógiai érzékét dicséri, hogy a nyelvtanban több helyen is épít az összevető nyelvszemléletre: „[a] magyar nyelv, egyes szavak kivételével, olyan kevés hasonlóságot mutat a keresztény Európa többi nyelvével, hogy aki meg akarja tanulni, annak elszántnak kell lennie arra, hogy mind a szófűzésben, mind pedig főként a névszók és igék ragozásában egy teljesen új, különleges módszert sajátítson el” – olvashatjuk az előszóban. Itt tehát azokra a nyelvsajátos jegyekre hívja fel a figyelmet, amelyek a magyart idegen / környezeti nyelvként tanulók számára nehézséget jelenthetnek anyanyelvükhöz képest. Módszertanilag figyelemre méltó megjegyzése továbbá, hogy a külföldiek számára az egyik legnagyobb nehézséget jelentő magyar szóképzés száraz szabályok helyett figyelemfelkeltő olvasmányok és következetes gyakorlatok segítségével sokkal könnyebben megtanulható. Ennek érdekében a kornak megfelelő, a grammatika születésének idején autentikusnak számító szövegeket emelt be a nyelvtanba. Ízelítőül álljon itt a következő példa:
– Mit olvas ön?
– Egy igen jó románt (regényt), angolból fordítottat.
– Most igen el vagyunk effélékkel borítva.
– Ezen könyv nem új, ezelőtt mintegy nyolc évvel (esztendővel) jött ki.
– Úgy látszik, ön kedveli az olvasást (szeret olvasni).
– Mulatságomat találom benne.
– Önnek itt jókora könyvtára van. Ez jele (hogy ön szereti a tudományokat) kegyed tudományszeretetének.
– Sok könyveim vannak, mellyeket nem olvasok, csak átforgatok.
– Ön nálam mind jó könyveket lát; nincs köztök utánnyomtatás; utálom azokat, mert többnyire pezsegnek a hibától (többnyire tele vannak hibával).
– De mi vén jószág ez, mellyet itt látok?
– Egyházi beszédek (predikátziók) gyűjteménye.
– Kérni fogom kegyedet, engedje nekem ezeket által, ha majd alunni menendek.
(Vörösmarty Mihály: Ungarische Sprachlehre, 1832. 70–71)
Vörösmarty kiváló németnyelv-tudását több munkában is kamatoztatta. Az Akadémia 1831. december 2-i ülésének jegyzőkönyvében olvashatjuk Széchenyi István indítványát, mely szerint nagy szükség van egy magyar kézi szótárra: „[a] Mélt. Másodelőlölű Ur tekintetbe vévén mélyen érzett szükségét egy magyar kézi szótárnak: annak a’ Társaság által véghez viendő elkészítését javallja” (id. Viszota 1908: 63). Ebben a szerzők a német nyelvválasztást így indkolták: […] a’ német nyelvnek ‘s különösen a’ német literaturának hazánkban nagy elterjedtsége’ tekintetéből a’ német nyelvet kellene tolmácsoló eszköznek választani. A’ magyar magyarázat több helyet kívánna ‘s csak kisded községnek való; a’ latán [latin – ND] kizárja az egész asszonyi világot, mellyek szükségei fő figyelmet érdemelnek; azon felül a’ latán nyelv elégtelen is sok szavak visszaadására […] (id. Viszota 1908: 65). A szótár elkészítéséhez Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc írtak javaslatot Javallata az alólírtaknak miképen lehetne egy a’ tehetségig tökéletes magyar zsebszótárt készíteni címmel. A szótár szerkesztésével a gyűlés Vörösmartyt és Toldyt bízta meg. A német–magyar rész 1835-ben, a magyar–német 1838-ban jelent meg.
A helyesírás, a lexikográfia és a különféle grammatikai kérdések (szóképzés, ragozás) mellett Vörösmarty nyelvjárásokkal is foglalkozott, főként a dunántúli és a palóc nyelvjárás keltette fel érdeklődését. Az 1838-ban megjelent Magyar tájszótárban nagyszámú népnyelvi közlést hozott nyilvánosságra.
Szintén jelentős szótárszerkesztői munkája kapcsolódik A magyar nyelv nagyszótárához. A szótár munkálatait felügyelő bizottság azt kérte Vörösmartytól és Toldy Ferenctől, hogy tanulmányozzanak külföldi szótárakat, melyek mintául szolgálhatnak a „nagy szótár” elkészítéséhez. Ők gr. Teleki József Egy tökéletes magyar szótár elrendelése és készítése módja című pályamunkáját javasolták.
Vörösmarty Mihály tehát nemcsak a magyar irodalom zseniális nyelvművésze, hanem a magyar nyelv avatott mestere is volt, ahogyan azt Szathmári István nyelvész is kifejtette: „Azt hiszem, az eddigiek összegezéseként máris nyugodt lélekkel megállapíthatjuk: a költő Vörösmarty nyelvész is volt, ha mindjárt inkább a szónak szélesebb értelmében.”
Nyitókép: Wally Gobetz / Flickr
