A beszéd tanítása – függetlenül attól, hogy hány éveseknek tartjuk az órát – arról szól, hogy hogyan beszélünk, melyek a beszédszerveink, és hogyan működtetjük őket, miközben beszédhangokat képezünk.
Érdemes azonban azt is elmondani a diákoknak, hogy léteznek a szokásostól eltérő beszédmódok, amelyek megismerése nagyon érdekes lehet. Ilyen a „hasbeszélés” (ventriloquia), amit több más nyelvben is ezzel a szóval azonosítanak (például németül das Bauchreden, franciául ventriloquie, az orosz nyelvi megfelelő is a „has közvetítése” kifejezést használja). Mi is ez a különleges beszédmód?
A hasbeszélés szó arra látszik utalni, mintha a létrehozásában a hasnak fontos szerepe lenne. Ez azonban nincs így. A hasbeszélés egy sajátos hangképzési forma, amelyet beszédillúziónak is neveznek. Ha tehát a hasnak nincs szerepe a hangképzésben, mégis hogyan beszél a hasbeszélő? Alapvetően ugyanazon beszédszerveket használja, mint a szokásos, normál beszéd esetében, de a működtetésük során jellegzetes változtatásokat alkalmaz. Hasbeszéléskor a gégebemenet és a garatüreg nagymértékben összeszorul, a gégeváz megemelkedik, az ajkak és az állkapocs alig mozognak. A rekeszizom le van süllyesztve, és így a levegő sokáig bent tartható, hogy hosszabb közlések kivitelezése is megoldható legyen. Némely hasbeszélő erősen csökkenti a nyelvének a mozgását is.
Az artikulációs szervek csaknem valamennyi szokásos működése módosul, ezért a beszédhangok képzése valamilyen mértékben torzul. A hangmagasság jellemzően megnövekedhet, és ez még jobban elkülöníti a normál beszédet a hasbeszéléstől. A beszédtempó hasbeszéléskor lassabbá válik, bár a beszédsebesség konkrét értékei beszélőnként változhatnak. Az egyes hasbeszélők beszédképzése kismértékben különböző lehet, vagyis az általános jellemzőkhöz egyéni ejtési sajátosságok is társulhatnak. A hasbeszélés eredménye hallható, tapasztalható, de nem látható.
Minél gyakorlottabb és ügyesebb a hasbeszélő, annál érthetőbb a beszéde. A közléseinek megértéséhez hozzájárul a szövegkörnyezet, az adott téma eleve segítséget jelent a hallgatóságnak a tartalom feldolgozásához. A jobb érthetőség érdekében a hasbeszélő igyekszik kerülni azokat a szavakat, amelyekben két ajakkal képzett mássalhangzók (pl. m) vagy ajakfoghangok (pl. v) szerepelnek.
Az sem véletlen, hogy a hasbeszélő mindig valamiféle „bábuval”, illetve valamilyen „karakterrel” beszélget, ezáltal a hallgatóság figyelmét folyamatosan eltereli a saját beszédprodukciójáról. A hasbeszélők alapvetően komikusok, vicces párbeszédeket folytatnak a bábuval, így a hallgatóság figyelme könnyen megoszthatóvá válik. Gyakran szembefordul a bábuval, amikor „az” beszél, ráadásul a kommunikáció menetében a bábu jellemzően mást mond, mint ami várható lenne, amire a hasbeszélő döbbenten reagál, és máris adott a komikum. A közönség nyilvánvalóan a bábura fókuszál, miközben annak a közléseit dolgozza fel. Eközben pedig a rendszerint profilból látható hasbeszélő tevékenységét kevésbé követi. A hasbeszélő előadásának illúziója az, hogy a közönség úgy éli meg, mintha az élettelen bábu valóban beszélne, ennélfogva elfogadja őt a hasbeszélő komikus partnereként. A hasbeszélő és a bábu közötti „párbeszéd” során a hasbeszélő értelemszerűen váltogatja a kétféle beszédmódot, a normál beszédprodukciót és a módosult artikulációjú hasbeszélést. Az előadás során a kettőjük társalgásába sokszor bevonja a nézőket is, ami ugyancsak a figyelem elterelését szolgálja, és összességében élvezetes élményben részesíti a közönséget.
Az emberek csak egy igen kis csoportja képes a hasbeszélés létrehozására, azonban bárki megpróbálkozhat ezzel a beszédmóddal. Izgalmas házi feladat, érdekes kihívás a tükör előtt gyakorolni. Ha nem is sikerül jól, új tapasztalatokat szerezhetünk a beszédképző szerveink működéséről.
Fotó: A hasbeszélő Ramdas Padhye Ardhavatrao bábjával együtt, forrás: Indiapuppet / Wikimedia
