Újszerű vállalkozásba fogott a European Center of Political Philosophy, amikor angol nyelvű könyvsorozatot indított a politikai filozófia klasszikusainak bemutatására.
Az MCC keretein belül alakult intézet, melyet Lánczi András filozófus, a Corvinus Egyetem korábbi rektora vezet, azzal a céllal alakult, hogy visszahozza Amerikából a politikai filozófiát Európába. De a platform vállaltan nemzetközi tudástranszfert szolgál, amihez az angol nyelvű könyvsorozat kifejezetten jó szolgálatot tehet. Főleg azért jó az ötlet, mert az MCC saját kiadóval rendelkezik (MCC Press), s így a könyveket saját keretek között tudja előállítani. Kár, hogy az eddig megjelent két kötet, a Philosophy as Knowledge of the Whole. Essays in Honour of Leo Strauss (2024), illetve a The Philosophy of Reality. Readings of Eric Voegelin (2025) esztétikai megjelenését tekintve nem túl igényes: inkább tűnik tanszéki kiadványnak, mint igényes könyvsorozatnak.
Pedig a két kötet célkitűzése becses. Igaz, Strauss és Voegelin nevével túl nagy kockázatot nem vállalt a bevallottan konzervatív szemléletű központ. Ez a két szerző ugyanis valamifajta kultikus tiszteletben áll a mai amerikai konzervatív közgondolkodásban. Követőik körében e mesterek híre kikezdhetetlen, nevük sérthetetlen.
Lánczi András maga is Strauss-tanítványnak vallja magát. Ennek megfelelően nem is várhattunk valamifajta revizionista olvasatot e sorozatban. Mindenesetre a két kötethez jeles szerzőket is sikerült megnyernie tanulmányíróként, akik garantálják a minőséget. Csak néhány nevet kiemelve: az első kötetben például Timothy Burns és Andreas Kinneging, míg a másodikban többek között Lee Trepanier, James R. Stoner Jr., David Walsh, és John von Heyking is szerepel. A magyar olvasó nem feltétlenül ismeri ezeket a neveket, de az angol nyelvű szakirodalomban már mind letették a névjegyüket, s pont Strauss és Voegelin kutatásában jeleskedtek. Maga Lánczi András is fontos láncszeme ennek a kutatói ökoszisztémának, amely persze a konzervativizmus akadémiai visszaszorulását követően már csak búvópatakként létezhet az amerikai egyetemi közegben is. Ezen sincs mit csodálkozni. Magyarországon is, 16 év nemzeti-konzervatív kormányzás után a társadalom- és humántudományokban is még mindig elenyésző kisebbségben van a konzervatív filozófiai irányvonal, s ennek megfelelően a magyarországi konzervativizmus-kutatás is bizonyos értelemben gyerekcipőben jár (akár a liberalizmus-kutatáshoz hasonlítva is).
Ezért is tekinthető nagy nyereségnek a német Tilo Schabert professzor megnyerése arra, hogy a Voegelin-kötet vendégszerkesztője legyen. Az erlangeni Friedrich Alexander Egyetem emeritált professzorának neve Magyarországon is ismert. A Boston Politics – A kreatív hatalomgyakorlás művészete című kötete itthon is megjelent, épp az MCC kiadásában, 2022-ben. A kötet azért vált híressé, mert egyesek szerint a magyar kormányfő és tanácsadói köre is ebből tanult számos mesterségbeli fogást a politika művészetére vonatkozóan.
Schabert azonban ebben a kötetben egykori mestere, az Ausztriából Amerikába menekült Eric Voegelin emléke előtt tiszteleg, amikor a tanulmánygyűjtemény szerkesztését magára vállalja, és persze saját dolgozatában is. Ami a kötet szerzői körét illeti: a vendégszerkesztő alapvetően az amerikai Voegelin Intézetre és a Voegelin Társaságra támaszkodik háttérként, hisz Voegelin kultuszát leginkább ők ápolják. Az utóbbi tagjai például évente találkoznak, hogy megvitassák kutatásaik eredményeit, s e társaság állományában még ma is sokan vannak, akik személyesen is ismerték a mestert, aki pedig több mint négy évtizeddel ezelőtt hunyt el.
Az egykori szemtanúk közé tartozik Schabert professzor is, aki saját tanulmányában épp a mester mellett töltött inaséveit eleveníti fel. Már a tanulmány címe gondolatébresztő: Önéletrajzi reflexiók önéletrajzi reflexiókra: személyes emlékezések arról, hogy Eric Voegelin miként „tett erőfeszítést a valóság visszanyerésére”. A cím arra a kortárs helyzetre utal, hogy az analitikus filozófia háttérbe szorította a filozófus életútjára fordított figyelmet. Schabert azonban igenis filozófiai jelentőséget tulajdonít a filozófusi életútnak, ennek kontextusában eleveníti fel két évtizedes kapcsolatát Voegelinnel, először Münchenben, aztán a Stanford Egyetemen. A részletesen – és nem csak saját emlékezetből – dokumentált történetből két fontos fordulat bontakozik ki. Először is az, amikor Voegelint épp Schabert saját kutatásai vezetik rá, hogy az általa korábban oly kedvelt „gnosztikus” kategóriáját nehezen alkalmazhatja a francia felvilágosodás bizonyos irányzataira. Míg a neo-platonizmus irányzatai túltengtek a kései XVIII. században, a Voegelin korábbi munkáiban, így a The New Science of Politics-ban kulcsszerepet játszó gnoszticizmus e kontextusban forrásokkal nem igazolható.
Aztán egy második fordulat is bekövetkezik: az úgynevezett mágikus fordulat. Ha a politikai megváltástanok híveit nem lehet a gnoszticizmus kategóriájával meghatározni, akkor a misztikus irodalomból ismert hermetikus, okkult gondolkodásmód szolgálhat erre a célra. A mágikus fordulaton átesett, s a mágia eszmetörténetét lelkiismeretesen végigkutató Voegelin egy ponton kijelenti, hogy valójában a misztikus hagyomány, s arra ráépülve a XVIII. századi fehér mágia szótára köszön vissza Hegel, Marx, Nietzsche és Freud megváltást ígérő elméleteiben.
Schabert számára mestere élettörténete maga is filozófiai mondandóval bír: a kudarc fölismerésével, és a továbblépésért vívott kemény küzdelmével példaadó. Schabert úgy gondolja, a történetből levonhatók Voegelin alapelvei a filozófiai kutatással kapcsolatban: öt pontban összegzi Voegelin eligazítását arra nézve, hogyan érdemes eljárnia a filozófusnak. Kérdés persze, hogy Voegelin elvárásai mennyire általánosíthatók.
Vajon például Leo Strauss is ezen elvek szerint kutatott? Nem valószínű. A másik bemutatandó kötet hőse Voegelinhez hasonlóan a német filozófiai iskolában tanult, és szintén hozzá hasonlóan Amerikába menekült Hitler rémuralma elől. Ő is politikai filozófiával foglalkozott, és ő is hajlamos volt a metafizikáig visszakeresni a politikai filozófia igazságait. Míg azonban Voegelin szerint a hermetikus gondolkodás pont az általa kritizált szerzőket jellemezte, Strauss maga ásott vissza egyfelől Platónig, másrészt a zsidó kabbalisztikáig, amikor gondolkodásának alapozását végezte.
A kötet írásai közül némileg önkényesen Andreas Kinneging, a Leideni Egyetem jogfilozófia-professzorának írását emeljük ki. Nem azért, mert tipikus, hanem épp atipikusan szókimondó kultuszépítése miatt. A rövid dolgozat azzal kezdődik, hogy megkülönbözteti a gondolkodót a tudóstól. Az előbbi az, aki képes az (egyetemes érvényű) igazság szintjéig felkapaszkodni. Strauss szerint a XX. század első felében egy ilyen gondolkodó volt: Heidegger. Ő magát kommentátornak tartja, abban az értelemben, ahogy a középkori kommentátorok elgondolták a saját feladatukat. Ahogy ők a szent iratokat tanulmányozták (a zsidók a héber Bibliát, Ágoston a Hegyi beszédet vagy Szent Tamás az evangéliumokat, úgy vállalkozik ő is nagy könyvek pontos értelmezésére. De míg a középkori kommentátornak adva volt a „kinyilatkoztatott” igazság, neki, kései XX. századi kommentátornak, a filozófia nagy könyveinek vitájában kell az igazságot megragadnia. Szerinte két alapvető paradigmát érdemes megkülönböztetni: a régiek és a modernek világképét. Ezek közül Strauss szerint vitathatatlanul az előbbi járt a helyes úton, a régiek nagy könyveit értelmezve bukkanhatunk az igazság nyomára. Kinneging ezt a paradigmát a Naturrecht német szavával fémjelzi, s a felvilágosodás relativizmusával és a romantika historizmusával állítja szembe. Ám Straussnál a régiek paradigmáján belül is van két változat, és ő a platóni racionalizmussal jegyzi el magát, nem a kinyilatkoztatással.
Hogy mindennek mi köze a politikai filozófiához? Kinneging csak e gondolatmenet után teszi fel a kérdést, vajon tekinthető-e Strauss konzervatív szerzőnek. Szerinte bár Strauss osztja mindazt a pesszimizmust, amely meghatározza az igazi konzervatívokat, ő mégsem nevezhető angolszász értelemben konzervatívnak, vagyis Burke követőjének.
Kinneging indoklása egyszerű. A Lánczi András által fordított Természetjog és történelem (1999) című magnum opusára hivatkozik, ahol Burke – akit ő Ciceróhoz hasonlóan, és szemben Hegellel és Marxszal másodlagos, tehát nem nagy gondolkodónak tart – a historizmus atyjának, Rousseau-nak a tanítványaként jelenik meg, s mint ilyen modern, tehát követésre nem méltó gondolkodó.
Kinneging maga is utal rá, hogy némileg érthetetlen, miért zárja történetét Strauss ezzel a szerinte másodrangú szerzővel. Esetleg az lehet a magyarázat, vélelmezi a holland professzor, hogy Strauss ezzel jelzi amerikai konzervatív követőinek és olvasóinak, hogy rossz úton járnak, ha Burke-re építik konzervatív eszméiket. Szilárd bázist csak a természetjogi hagyomány biztosíthat, amelynek atyja viszont Platón.
Kinneging professzor dolgozata feladja a leckét a könyvsorozat szerkesztőinek. Ha elfogadják Strauss és Voegelin kultuszát, akkor valójában Platónnak kell következnie. A magam részéről persze izgalmasabbnak tartanám, ha Burke, netán Oakeshott vagy Scruton lenne a következő kötet témája, s a feldolgozásmód szakítana a kanonikus szerző értelmezésekor a kanonikus értelmezés elvárásával.
Philosophy as Knowledge of the Whole. Essays in Honour of Leo Strauss, szerk. William Wood. European Center of Political Philosophy, MCC Press, Budapest, 2024.
The Philosophy of Reality. Readings of Eric Voegelin, szerk. Tilo Schabert, Lánczi András előszavával, European Center of Political Philosophy, MCC Press, Budapest, 2025.
Nyitókép forrása: stefanel / depositphotos.com
