RECENZIÓ – A friss Nobel-díjas közgazdász, Joel Mokyr legutóbbi könyve szerint a nyugati világ újkori gazdasági sikerei elsősorban kulturális tényezőkre vezethetők vissza.
Idén Joel Mokyr lett a Közgazdasági Nobel-emlékdíj egyik kitüntetettje – az indoklás szerint azért, mert „sikerrel azonosította a technológiai fejlődés általi fenntartható növekedés előfeltételeit”. De mik is ezek az előfeltételek? Mokyr legutóbbi monográfiaméretű munkájának első kiadása 2016-ban jelent meg A növekedés kultúrája – a modern közgazdaságtan kezdetei (A Culture of Growth: The Origins of the Modern Economy) címmel, melyben – részben szakítva korábbi elképzeléseivel – egyértelműen kulturális tényezőkre vezeti vissza a nyugati országoknak a korai újkorban kezdődő gazdasági sikereit.
A szerző az illinois-i székhelyű Northwestern University, valamint a tel-avivi Eitan Berglas School of Economics tanára, szűkebb kutatási területére nézve pedig gazdaságtörténész. Korábbi munkái közül feltétlenül említést érdemelnek A gazdagság felemelkedése ‒ technológiai kreativitás és gazdasági haladás című 1992-es, valamint az Athéné ajándékai – avagy a tudásalapú gazdaság történelmi kezdetei című 2002-ben megjelent írásai: ezek közül az elsőben még a különböző kultúrák közötti tudásátadások foglalkoztatták, anélkül azonban, hogy az egyes tudásformák átvételének intellektuális lehetőségfeltételeivel mélyebben foglalkozott volna. Figyelme 2002-es monográfiájával kezdett végérvényesen is az utóbbi szempontrendszer felé irányulni, amikor is a „hasznos tudás” (useful knowledge) tudományos ideáljának XVII. századi térnyerésére vezette immár vissza a későbbi korok technológiai és gazdasági vívmányait. Ekkori elgondolása szerint ugyanis a kora újkorra datálható a világ dolgairól igaz állításokat megfogalmazni képes tudás (propositional knowledge) és a technológiai vívmányok előállításához szükséges gyakorlati ismeretek (prescriptive knowledge) elméleti szétválasztása és gyakorlati összefonódása. Mind az elméletnek, mind pedig a gyakorlatnak a fáklyahordozója pedig az a Francis Bacon volt szerinte, aki elsőként „szólította fel együttműködésre és tudásmegosztásra mindazokat, akik ismerték, és akik létrehozták az egyes dolgokat” (35).
Bacon jelentőségét azért sem becsülhetjük alá Mokyr életművén belül, mert „a brit Apollón” – ahogy néhány kortársa szerette nevezni őt – A növekedés kultúrájában is kulcsszerepet játszik. Éppen ezért érdemes mindenekelőtt szót ejtenünk arról a különös jelenségről, hogy egy gazdaságtörténészt miért foglalkoztat ennyire egy – ámbár felettébb sokoldalú, de – közgazdaságtannal érintőlegesen sem foglalkozó XVII. századi szerző hatástörténete. Ennek oka, hogy Mokyr azok közé a társadalomtudósok közé tartozik, akik szerint a gazdasági folyamatok emberi szemmel jól látható, és ezért viszonylag könnyen számszerűsíthető jelenségeinek (a tőkefelhalmozás mértékének, technológiai szabadalmak számának, egy adott térség infrastrukturális fejlettségének stb.) lajstromozása önmagában nem képes magyarázattal szolgálni e jelenségek mögött meghúzódó mélyebb okokra. A gazdaságtörténetnek szerinte ezért kijjebb kell merészkednie a saját maga által korábban kijelölt diszciplináris határain, és az általa vizsgált csoportok vagy társadalmak gazdasági teljesítményét egy tágabb kulturális kontextusból kell szemügyre vennie – még ha ezzel időnként az amatörizmus gyanúját kelti is (5).
Így jön tehát a képbe a filozófia-, a tudomány- vagy a vallástörténet Mokyr vizsgálódásai során. De miért éppen Francis Bacon? A szerző elmondása szerint teljesen mindegy, hogy manapság Luthert vagy Kálvint, Descartes-ot vagy Spinozát, esetleg Keplert vagy Galileit tartjuk-e a modernitás alapító atyjainak; mégpedig azért „nem számít igazán, hogy a mi korunk mit gondol ezeknek a kulturális vállalkozó szellemeknek a teljesítményéről, mert nem a mi korunk teremtette meg az ipari forradalmat vagy a modern gazdasági növekedés [alapjait]” (68). Már a fentiekből is sejthető, hogy a könyv – legalábbis részben – egy Max Weberrel folytatott posztumusz pengeváltás, aki egy évszázaddal korábban épp vallási, felekezeti okokra vezette vissza egyes országok vagy térségek gazdasági fejlettségét vagy elmaradottságát. A most tárgyalt kötetnek ugyan csak egyetlen fejezete (A puritanizmus és a brit kivételességtudat) foglalkozik nyíltan a kettejük közötti módszertani különbségekkel, de egy 2007-es előadásában (Az európai felvilágosodás, az ipari forradalom és a modern gazdasági növekedés) Mokyr részletesebben is kifejtette, hogy vallási-felekezeti szempontok legfeljebb részben játszhattak szerepet olyan horderejű változások, mint az ipari forradalom létrejöttében (a XVI‒XVIII. századok között ugyanis kisebb jelentőségű, általa „mikroinvencióknak” nevezett találmányok voltak szerinte dominánsak a nyugati gazdaságok színterén, a vallásos, kiváltképp puritán meggyőződés pedig csak egy szűk elitcsoportra gyakorolhatott olyan hatást, amilyet Weber általánosnak tételezett).
A weberiánus paradigma helyett ezért Mokyr egy személy- és intézményközpontú szemléletmódot javasol, és ennek taglalása alkotja a könyv második felét. A gazdasági fejlődés mindenkori motorjainak egyrészt ugyanis olyan „kulturális vállalkozó szellemek” (cultural entrepreneurs) tekintendők szerinte, mint az általa sokat idézett David Hume vagy Adam Smith (természetesen a korábban említett Francis Bacon mellett). De még az ő kibontakozásukhoz is elengedhetetlen volt egy másik feltétel, nevezetesen egy olyan intézményrendszer fennállása, mely, mind egzisztenciális, mind pedig intellektuális szempontból biztonságos körülményeket biztosított számukra. Mokyr szerint az utóbbit nevezhetjük – összefoglaló néven – république des lettres-nek, ami alatt az írástudóknak az a nemzet- és felekezetközi hálózata értendő, amely „az értelmiségi közösségnek egy többközpontú intézményi hátterét biztosította a kora újkori Európában […] egyaránt magában foglalván tudósokat és irodalmi szereplőket […]. Mindenekelőtt ez a közösség tudott olyan intézményi ösztönzőket garantálni, amelyek az akadémiai és művészeti „szupersztárokat” [kimagasló teljesítményre] bátorították” (179). Ez a kezdetben merően informális közeg biztosította ugyanis azt a – megfelelő szabályok mentén kialakított – platformot, melyben a „közösség” tagjai egymással eszmét cserélhettek, próbára tehették vagy egyenesen bírálni tudták egymás elgondolásait. Mokyr legfontosabb meglátása szerint ugyanis ahogy az egyéni kvalitások önmagukban korábban sem voltak, úgy ezután sem lettek volna elegendők kimagasló vívmányok létrehozatalához.
Mint az a kötet egyik legérdekfeszítőbb fejezetéből (Felvilágosodás és gazdasági változás) kiderül, az eleinte legfeljebb egyéni találkozókon vagy levélváltásokon alapuló rendszer az angol tudóstársaság, a Royal Society 1660-as megalapításával kezdett ténylegesen is intézményi kereteket ölteni, aminek példáját röviddel ezután számos ország követte a kontinensen is. De miért is érdekes ez a meglehetősen közismert történet? Azért, mert a szerző szerint az egész folyamatot korábban említett főhőse, Francis Bacon ihlette az Új Atlantisz című utópiájának tudóstársaságával: „[a] Royal Society kifejezetten Bacon Salamon-háza, a fiktív akadémia mintájára jött létre […]” (89).
A könyv tehát több szempontból is igyekszik érveket felsorakoztatni mind Bacon, mind pedig a kulturális hatások jelentősége mellett a gazdasági folyamatokat illetően. Kritikusai jellemzően az utóbbit róják föl neki, mondván, hogy a közgazdaságtan eszköztárával nehezen megragadható jelenségeknek tulajdonít konkrét(nak vélt) gazdasági jelentőséget, de az előbbi kapcsán is megjegyzik, hogy viszonylag kisszámú egyén kulturális teljesítményéből von le esetenként túlságosan is messzemenő következtetéseket. A módszerével rokonszenvezők viszont épphogy erényként tekintenek nagyjából ugyanezekre a vonásaira. Nobel-díja átvételének másnapján egy méltatója például úgy fogalmazott: „[m]íg más közgazdászok hajlamosak azt feltételezni […], hogy a gazdasági eredményeket a gazdasági ráfordítások határozzák meg, Mokyr éleslátóan megérti, hogy gazdasági eredményeinket egyaránt befolyásolják vélekedéseink, értékeink, reményeink és törekvéseink”. A Mokyr körül kibontakozó vitákra tehát voltaképpen annak az idestova másfél évszázada tartó polémiának a részeiként is tekinthetünk, melynek következtében máig eldöntetlen maradt, hogy a közgazdaságtan művelése kizárólag a társadalomtudományok módszereivel kell-e történjen, vagy pedig ‒ történeti gyökereihez hűen ‒ bölcsész- vagy kultúratudományok is szerepet kell kapjanak ebben.
Nyitókép forrása: J. Chapman / Wikimedia.org
