A politikai újságok és a populáris kultúra kapcsolata Swift és Defoe Angliájában
RECENZIÓ – Ashley Marshall amerikai irodalomtörténész sajtótörténeti monográfiája számos érzékletes és sok esetben kevésbé ismert példán keresztül mutatja be a korai XVIII. századi angol politikai közélet és populáris kultúra sokrétű kapcsolatát.
A kora újkori angol bel- és külpolitikát alapvetően meghatározta a whigek és a toryk közötti, már a XVII. század második felétől egyre inkább jelenlévő megosztottság. A növekvő kettősség a III. Vilmost követő Anna királynő (1702–1714) uralkodása alatt, a spanyol örökösödési háború (1701–1714) kirobbanásakor még inkább jellemzővé vált a szigetország politikai közéletére, az első nagy „pártviszályok” időszakának tekintett bő egy évtizedben, beleértve a korszakban virágzásnak induló politikai újságírás piacát is. Ahogy arra Ashley Marshall amerikai irodalomtörténész rávilágít legújabb, a Boydell Press Studies in the Eighteenth Century-sorozatában megjelent monográfiájában, az 1700-as évekre periodikák valóságos áradata látott napvilágot a szigetországban, kifejezetten pedig annak fővárosában, melyet többek között az engedélyezési törvény (Licensing Act) 1695. évi elévülése segített elő. E periodikák tanulmányozása a XVIII. századi angol populáris kultúra szempontjából is érdekes összefüggésekre világíthat rá, hiszen különösen a politikai újságok, illetve a mögöttük álló szerzők, szerkesztők és kiadók az ideológiailag szintén elkötelezett olvasók mint fogyasztók piacát is táplálták, akik lelkesen követték a lapok hasábjain megjelent híreket és a két „tábor” politikai polémiáit, ezáltal tematizálva a korabeli politikai közbeszédet.
Marshall, akinek kutatási szakterülete a XVII–XVIII. századi brit irodalom és kultúra, korábban megjelent monográfiájában (The Practice of Satire in England, 1658–1770, Johns Hopkins University Press, 2013/2016) a kora újkori angol szatíra mint műfaj új irodalomtörténetét tárta elénk, legújabb munkájában – amely idéntől változatlan formában, de immár puhakötéses kiadásban is elérhető – pedig a napi (politikai) újságírás kultúrájának kezdeteit és pártpolitikai vitákra gyakorolt hatását vizsgálja. E monográfia alapvetően azért is érdekes a kora újkorral foglalkozó kutatók számára, mert az első olyan munkának tekinthető, amely kifejezetten a folyóiratkiadás teljes ökoszisztémáját kívánja megvilágítani ebben a kiemelten fontos, kezdeti – és sok tekintetben még átmeneti – történelmi pillanatban.
A szerző számos érzékletes, és örvendetes módon több esetben kevésbé ismert példát vonultat fel annak érdekében, hogy bemutassa azt a sokrétű kapcsolatot, amely a késő Stuart-kor (III. Vilmos, majd Anna) és a korai hannoveri időszak (I. György) angol politikai közéletét és populáris kultúráját jellemezte. A kötet első és második része az egymással számos témában szembenálló hetilapokban és egyéb periodikákban fellángoló politikai „harcok” tematikai sokszínűségét mutatja be, míg a harmadik rész a politikai újságok által elősegített szélesebb körű, ilyenformán „társadalmi politizálásnak” is nevezhető, egyéni és közösségi politikai aktusokat, azaz e politikai viták társadalmi beágyazottságát tárgyalja.
A vizsgált szerzők között whig oldalról olyan jól ismert nevekkel találkozhatunk a kötet első két részében, mint Daniel Defoe, Joseph Addison és Richard Steele, de igen örvendetes módon a radikális whig Observator is előtérbe kerül, mely utóbbival mindezidáig az angol szakirodalom is jóval kevésbé foglalkozott. A toryk részéről a jól ismert Jonathan Swift mellett többek között a női szerzőként komoly (politikai újság)írói pályát befutott Delarivier Manley munkásságát is megismerhetjük, aki Swift szerkesztőtársaként, valamint The New Atalantis (1709–1710) című, kétkötetes szatirikus politikai regényével komoly károkat okozott a whig kormányzatnak, főként az abban közölt, whig és whig-közeli politikusokról és közéleti szereplőkről szóló pajzán történetek miatt.
A monográfia második része a már említett Defoe, Swift és Steele „pártpolitikai” újságírói munkásságát mutatja be egy-egy fejezet erejéig. Először Defoe A Review of the Affairs of France című, 1704 és 1713 között megjelent periodikáját ismerhetjük meg közelebbről. A háború befejezéséről, valamint a béke szükségességéről szóló élénk közvita a spanyol örökösödési háború döntő szakaszában, 1710 és 1713 között jelent meg az angol politikai médiában, amely vitához ekkor már minden műfaj, így a politikai újságtermékek is hathatósan hozzájárultak. Marshall épp emiatt elsősorban Defoe említett Review-jának utolsó, 1710 és 1713 közötti szakaszával foglalkozik leginkább, határozottan érvelve amellett, hogy Defoe, bármennyire is függött idővel a tory kormánytól, mindig is igazi whig maradt, aki a periodika kilenc hosszú éve alatt mindvégig moralizálva kommentálta az angol nemzet helyzetének és az európai erőviszonyoknak a változását, védelmezte a „párt-békét” és a protestáns örökösödést Angliában, illetve a másként gondolkodókkal és másvallásúakkal szemben tanúsított türelmet és a protestáns érdekeket Európában. Ha véleménye el is mozdult az 1710-es tory kormányváltást követő időszakban, akkor is igaz Marshall ítélete, mely szerint Defoe („Mr. Review”) és Swift („Mr. Examiner”) „radikálisan különbözőek voltak” (112.), ahogy újságírásuk is lényegében különbözött Harley kormányzata előtt és alatt egyaránt.
A monográfia harmadik, véleményem szerint legizgalmasabbnak tekinthető része arra a politikai újságok által játszott meghatározó társadalmi szerepre összpontosít, amely révén a nyilvánosság különböző módokon és eszközökkel, de sikeresen bevonódott az aktuálpolitikai témák megvitatásába. A munka korábbi részeiben bemutatott újságírói attitűdök tanulmányozása révén Marshall e fejezetben kifejezetten azt vizsgálja, hogy a korábbiakban részletesen tárgyalt szerzők hogyan szólították meg és képzelték el a „nyilvánosságot”, mit nyilatkoztak e politikai nyilvánosságról, illetve magáról a populáris politikáról és kultúráról munkáikban, továbbá hogyan próbálták ösztönözni vagy épp korlátozni a politikai elkötelezettséget és a közéleti szerepvállalást és tematizálni a politikai közbeszédet.
Ahogy arra a szerző rámutat, a korábbi sajtó- és médiakutatások részint a sajtó és a nyilvánosság közötti kapcsolat negatív tulajdonságait emelték ki, továbbá maguk a kortárs szerzők is tartottak a szélesebb körű politizálástól, illetve attól, hogy az „elszabadult” sajtó sokkal inkább manipulálhatja és félrevezetheti a tömegeket, mintsem tisztázhatná a fontos politikai kérdéseket. (199–204.) Marshall azonban ahhoz a historiográfiai hagyományhoz és kutatási irányhoz kíván kapcsolódni, amely szerint a negatív aspektusok mellett fontosabb kidomborítani a pozitív következményeket, jelesül leginkább azt, hogy a korai XVIII. századi politikai újságok nagyban hozzájárultak a modern értelemben vett közvélemény megjelenéséhez.
A szerző mindemellett hangsúlyozza, hogy számos korábbi sajtótörténeti kutatás alapvetően amiatt nem tudott teljességre törekvő képet nyújtani a korabeli újságírók és olvasóik közötti retorikai kapcsolat széles skálájáról, mert mind ez idáig igen kevés példát elemeztek a nyilvánosság vizsgálatának beemelésével. Ezt orvosolva Marshall alapvetően a The Tatler (1709–1711) és a The Spectator (1711–1712), azaz a „Mr. Spectator” és a „Spectator Club” álnevek mögött rejtőző Addison és Steele, majd pedig Swift és Defoe politikai újságírói működését elemzi a kötet harmadik részében, részletesen kitérve a szerkesztők és szerzők közbeszédre ható retorikai fogásaira.
Összességében elmondható, hogy a monográfia a korai XVIII. századi whig és tory kiadványok széles skáláját öleli fel, miközben sikeresen mutatja be a különböző pártállású szerzők retorikáját, különösképp pedig azt, hogy e szerzők ideológiai meggyőződésüknek megfelelően milyen különböző módokon képzelték el és szólították meg olvasóközönségüket. Az átfogó kötet örvendetes figyelmet szentel a korszak híres szerzői mellett az elhanyagolt vagy méltatlanul mellőzött periodikáknak is, a kiválóan tagolt fejezeteket pedig egy igen jól hasznosítható, 36 oldalas táblázatos függelék követi, melyben minden fontos információt megtalálhatunk azokról a kiadványokról, melyekről szó esik a kötetben. Már csak ez utóbbi miatt is elmondható, hogy Marshall munkája kiváló kiindulópontja lehet további sajtó- és eszmetörténeti kutatásoknak, mindemellett pedig fontos részét képezheti akár a bölcsészet- és társadalomtudományi képzési szakok egyetemi tananyagának is.
Nyitókép forrása: rawpixel
