RECENZIÓ – A 16. századi szerző háromszor váltott felekezetet, és nagyon úgy tűnik, hogy Macchiavellihez való viszonyát is alaposan átgondolta.
Justus Lipsius a németalföldi humanizmus egyik meghatározó jelentőségű szerzője volt a 16–17. század fordulóján. Különböző antik szövegek (Seneca, Tacitus) kiadása mellett az ő nevéhez fűződik a jobbára töredékekben fennmaradt ókori sztoicizmus első, teljességre törő rekonstrukciója, de hírnevét legalább ennyire köszönhette ún. fejedelmi tükreinek is. Pontosabban csak fejedelmi tükrének, mivel a két ezirányú munkája közül mindeddig csak a Politika hat könyve című első traktátusa volt közismert. Mostanra azonban a Leuveni Egyetem három munkatársának köszönhetően elkészült a második, Politikai intelmek és példák (Justus Lipsius, Monita et exempla politica / Political Admonitions and Examples) címet viselő munkájának angol fordítása is, aminek jelentőségét azért nehéz túlbecsülni, mert általa fontos árnyalatokkal gazdagodhatnak a kora újkori államrezon elméletekkel kapcsolatos ismereteink.
Lipsiust kortársai egyrészt komoly tudósként, másrészt egyfajta enfant terrible-ként tartották számon. Az utóbbi kétes dicsőségre azáltal tett szert, hogy három felekezetváltása is közismert volt, ami a 16. századi vallásháborúk árnyékában a szerző hírnevére is árnyékot vetett. Szempontunkból mindez azért érdekes, mert két fejedelmi tükre közül az elsőt még Leideni Egyetem tanáraként kálvinistaként írta (Leiden ekkor a protestáns Németalföldi Köztársaság része volt), a másodikat viszont már egy ország- és felekezetváltást követően. Az első, vagyis a Politika hat könyve (1589) című értekezése tette egyesek szemében híressé, mások szemében hírhedté Európa-szerte. Művét alig egy évszázad alatt kilenc nyelvre, köztük – Laskai Jánosnak köszönhetően – magyarra is lefordították, erős machiavelliánus elköteleződése miatt azonban a háztartások könyvespolcai mellett a tiltott könyvek listáján is gyakran szerepelt (Brooke 2012, 19). Legutóbbi, 2004-es megjelenése óta viszont immár büntetlenül olvasható korszerű angol fordításban is (Jan Waszink ford., szerk. Justus Lipsius. Politica: Six Books on Politics or Political Instruction).
A most közzétett munkáját viszont a Habsburg, tehát katolikus uralom alatt álló Spanyol Németalföldön írta, a hely szellemének megfelelően: katolikusként. A Politikai intelmek és példák szándéka szerint az előző mű folytatása kívánt lenni, szerzője ugyanis exemplumokkal, vagyis példákkal akarta kiegészíteni a jobbára általános elveket megfogalmazó korábbi írását: „[k]i tagadná, hogy [az előző könyvben] bőven találhatók hasznos és üdvözítő állítások és előírások, ám ahhoz, hogy ezek erőteljessé és hatásossá váljanak, nem hiányzik-e belőlük az, hogy mire használhatók, vagyis a példák?” – olvashatjuk rögtön a könyv legelső fejezetében. Az izgalmas vállalkozás azonban mégsem nevezhető sikertörténetnek, mivel a nagyszabású mű mindezidáig viszonylag csekély feltűnést keltett: az első megjelenését követő mintegy másfél évszázad során megélt ugyan 22 kiadást (köztük két magyarországit is), ám ezzel együtt is messze alulmúlta a vele szembeni várakozásokat (csak összehasonlításképpen: Lipsiusnak volt olyan írása is, mely több, mint 80 kiadást is megélt ugyanennyi idő alatt). De a fentiek tükrében még inkább beszédes az a körülmény, hogy a szöveg Jan Papy, Toon van Houdt és Marijke Janssens fordítói munkáinak köszönhetően most jelent meg először bármilyen vernakuláris nyelven.
A viszonylagos népszerűtlenség lehetséges okait maguk a fordítók is boncolgatják a szöveghez írott terjedelmes előszavukban. Az egyik ilyen feltehető magyarázat az Intelmek és példák stiláris egyenetlenségeit kárhoztatja: és valóban, a két nagyobb egységre osztott műnek az egyes részei már terjedelmükben is jelentősen eltérnek egymástól, ráadásul a számtalan közbeszúrt alfejezet kifejezetten ágasbogassá teszi a könyv szerkezetét. Egy másik lehetséges magyarázat szerint azonban a könyv torzó mivolta felelős az őt övező érdektelenségért. Tudható ugyanis, hogy Lipsius a Politika hat könyvének mind a hat könyvét úja akarta írni megvilágító erejű példák segítségével, végül azonban csak az első két könyvvel készült el (ezek azok, amiket a most megjelent kötet is tartalmaz), illetve ezen kívül az utolsó két könyvhöz írott vázlatai maradtak fenn kéziratos formában. A harmadik és negyedik könyvek újragondolásához tehát minden valószínűség szerint hozzá sem látott, márpedig egészen véletlenül pont ezek a részek tartalmazták a tiltott, tehát közérdeklődésre számot tartó, machiavelliánus gondolatokat.
Az előszó szerzői is elképzelhetőnek tartják ugyan, hogy nemsokára bekövetkezett halála akadályozta csak meg Lipsiust az említett részek megírásában (a Politikai intelmek és példák elkészült könyvei 1605-ben jelentek meg, a szerző pedig alig egy évvel később elhunyt). Az azonban mindenképp gyanúra ad okot, hogy az első kettő, aktuálpolitikai szempontból viszonylag ártalmatlan könyv feldolgozását követően Lipsius vajon miért döntött úgy, hogy a fejcsóválásra vagy éppen máglyahalálra okot adó részek rekapitulálása helyett inkább másik két, aktuálpolitikai szempontból ugyancsak kevéssé megbotránkoztató szövegegységhez ugrik előre?
Mert mit is tartalmaznak ezek a gyanús körülmények között mellőzött részek? A Politika hat könyvének harmadik egységében Lipsius egyrészt leszögezte, hogy „egyedül [a színtiszta okosság, vagyis prudentia] képes a helyes cselekedethez kalauzolni és vezetni minket”, a fejedelemre vonatkozóan azonban mégis megengedte hogy, ha a szükség úgy kívánja, egy, általa vegyes okosságnak, prudentia mixtának nevezett gondolkodási és döntési formát alkalmazzon. Mindennek értelmében a vegyes okosság olyan, mint amikor a színborhoz „egy kis seprőt vegyítünk”, mely azonban nem fosztja meg az okosságot okosság mivoltától, hiszen „ahogy a bor sem vész el attól, ha erejét egy kis vízzel mérsékeljük, úgy az okosság is megmarad, még ha néhány csepp csalfasággal [guttulae fraudis] vegyítjük is azt”. Ezt a „csalfaságot” pedig pontosabban úgy határozza meg, mint ami „kifejezetten eltér ugyan az erény vagy a törvények előírásaitól, de úgy, hogy közben a király vagy a királyság javát szolgálja” (Lipsius 1599, 130-132). Mai szóhasználattal élve tehát azt mondhatnánk, hogy Lipsius szerint a fejedelem nem feltétlenül köteles olyan döntéseket hozni, melyek morális értelemben helyesek volnának, ez pedig a korban (is) kimerítette a machiavellizmus tényállását.
Nem csak mi sajnálhatjuk tehát, hogy soha nem készült el a Politikai intelmek és példáknak a vegyes okosságot vagy prudentia mixtát példák segítségével is bemutató része, hanem minden bizonnyal a machiavellizmussal szemben jóval kevesebb megértést tanúsító ellenreformáció berkein belül is szívesen fogadták volna, ha Lipsius tisztázza korábbi „tévedéseit” vagy legalábbis „félreérthető állításait”. Hogy erre miért is nem került sor, a mögött – miként azt az előszó szerzői is elismerik – a sors fintora mellett nem kizárt, hogy a Lipsius saját fintorát kell sejtenünk, a most közzétett szöveg első könyve ugyanis gyanúsan nagy terjedelemben és gyanúsan anti-machiavelliánus szellemben tárgyalja a hatalomgyakorláshoz szükséges erényeket. Egy ponton konkrétan azzal a tanáccsal látja el Lipsius a reménybeli fejedelmet, hogy „igazságos légy, és őszinte: a mély elméből ugyanis tisztességes [honesta] és hasznos [utilia] döntések születnek majd. És ne válasszuk ezeket szét egymástól, mármint a tisztességes dolgot a hasznostól. Téved ugyanis az az itáliai doktor, aki erről mást gondol”. Amellett, hogy az idézetben szereplő „itáliai doktor” bizonyosan nem más, mint Machiavelli, Lipsius a szövegrész egyéb pontjaival is nyilvánvalóvá teszi a kétes hírű politikatudóstól való elfordulását, mivel a tisztességes és hasznos dolgok lényegi azonosságának gondolata egy, Ciceronak a Kötelességekről írt traktátusából ismerős elgondolás. Lipsius tehát egy olyan antik erényeszmény mellett köteleződik el e helyen, mellyel Machiavelli egy évszázaddal, ő maga pedig másfél évtizeddel korábban még szemben állt. A Politika hat könyvének szellemisége tehát olyan távol állt e későbbi fejedelmi tükör észjárásától, hogy a kettő összesimításába valószínűleg Lipsius bicskája is beletörött volna, ennélfogva pedig élhetünk a gyanúperrel, hogy a szerzőt nem csak hanyatló egészsége akadályozta meg abban, hogy erre kísérletet tegyen.
A most megjelent, hiánypótló szövegkiadás tehát nem csak amiatt érdekes, amit tartalmaz, hanem amiatt is, amit nem. Általa ugyanis képet alkothatunk magunknak arról, hogy egyazon szerző miként igyekezett pozícionálni magát egymástól markánsan eltérő politikai és felekezeti környezetekben, mely utóbbiból pedig az is tisztábban tárulhat elénk, hogy ezek a környezetek milyen elvárásokat támasztottak tagjaikkal szemben.
Justus Lipsius: Monita et exempla politica / Political Admonitions and Examples (edited by Jan Papy, Toon Van Houdt, and Marijke Janssens, Leuven: Leuven University Press, 2022)
Nyitókép: Enfant terrible – Struwwelpeter Museum, Frankfurt am Main. Forrás: Wikipédia
