Ki gondolta volna, hogy a hagyomány támasztéka nélkül a demokratikus intézmények működtetése is alapvető akadályba ütközik? Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet a Virginia Military Institute tanára.
Deliberative turn – vagyis döntéshozatali / deliberatív fordulat, így emlegeti a szakirodalom a demokráciaelméletek azon divatját, amely alapvetően a nyolcvanas-kilencvenes években vált meghatározóvá a szakirodalomban. E politikatudományi irányzat állítása az volt, hogy nem pusztán eljárási szabályok betartása révén válik egy adott politikai hatalom legitimmé, ennél többre van szükség. Arra tudniillik, hogy a döntések olyan döntéshozatal eredményeképpen szülessenek meg, amely során ki-ki részt vesz a vitában, elmondhatja érveit, hogy a racionális vitát követve, a legmeggyőzőbb érv alapján szülessen meg az adott döntés. Az irányzatnak van egy angolszász és egy német nagyágyúja: John Rawls az óceán egyik, Jürgen Habermas pedig a másik oldalán vált ikonikus alakjává annak a felfogásnak, amely a racionális viták révén működő demokrácia mellett érvelt.
Első látásra nagyon is meggyőzőnek tűnik a fordulat, hiszen ha az ember racionális lény, miért is mondanánk le a racionális viták révén működtetett döntéshozatali eljárásról. A viták nyilvánvalóan segítik a hibák elkerülését, éss hozzásegítenek a jó megoldások megtalálásához. Ryan R. Holston 2023-ban megjelent könyvében azonban erős kétségeket fogalmaz meg, vagy legalábbis nagyon fontos feltételeket támaszt a deliberatív modell működőképességének biztosításával kapcsolatban.
Ahhoz persze, hogy könyve, a Tradition and the Deliberative Turn (2023) kérdésfeltevéséhez igazítsa, a szerzőnek bizonyos fokig át is kell értelmeznie a döntéshozatali fordulatot. Arisztotelész Politikájához és Nikomakhoszi etikájához kapcsolja vissza az elméletet. Ez pedig már egyenes úton vezeti el ahhoz a belátáshoz, hogy a döntéshozatal nem puszta diszkurzív logikai adok-kapok, hanem egy olyan gyakorlat, amelyet úgy sajátítunk el, hogy részt veszünk bevett közösségi életformákban. Ez a közösségi gyakorlat pedig nemcsak formálisan történeti jelenség, hanem lényegét tekintve is az: a mai akadémiai diskurzus maga is egy történeti érzékenység terméke.
E belátáshoz szerzőnk eljuthatna egy wittgensteini logika mentén is, de ő Gadamer neo-arisztoteliánusnak tekintett elméletére támaszkodik inkább. Mégpedig Gadamer azon gyakorlati filozófiájára, mely hermeneutikai elmélete mögött húzódik meg. Gadamer ugyanis összekapcsolta Arisztotelész ethosz-fogalmát Hegel Sittlichkeit kategóriájával, annak érdekében, hogy tagadja a felvilágosodás azon megkülönböztetését, amely elválasztotta egymástól a helyeset és a jót egyfelől, és a történeti hatást és az egzisztenciális tényt másfelől. Rövidebben: a morálisat a történetitől. A dolog lényege: ahhoz, hogy jelentést tulajdoníthassunk az okosan tanácskozó polgárok gyűlésére vonatkozó elképzelésnek, előbb tisztában kell lennünk azzal a specifikus történeti folyamattal, amely ennek megszületéséig elvezetett.
Ezzel az igénnyel épp ellentétes azonban az a felvilágosult filozófiai irányzat, amely a deliberatív demokrácia elképzelése alapjait szolgáltatja. Egyrészt Rousseau társadalmi szerződés gondolata, másrészt Kant rendszertana. Mindkét gondolkodó elválasztja a morálisat a történetitől, s az egyén mindenkori és korlátlan szabadságának rendeli alá. Erre az atomista–individualista antropológiára épít Rawls és Habermas egyaránt, ezért számukra nem jelent problémát, hogy a globalizálódó, multikulturálissá váló társadalomból eltűnnek azok a hagyományos közösségek, amelyek korábban a jelentéstulajdonítást nemzedékről nemzedékre átörökítették.
Nem csoda, ha Gadamer saját filozófiájának alapját a felvilágosult racionalizmus kritikája adja. Célja az olyan éles szembeállítások fogalmi kibékítése, mint amilyen a szubjektivitás és objektivitás, legyen és van, érzés és ráció, tekintély és ész, retorika és racionalitás ütköztetése. Őt a valódi emberi tapasztalat érdekli, ami a tényleges megértés előfeltétele. Ez pedig soha nem univerzalizálható és nem választható el a hétköznapi gyakorlatoktól. Történeti léptékben a megértés leküzdendő feladata a történeti távolság legyőzése. Ehhez pedig arra van szükség, hogy a moralitás és a történetiség elválasztófalát lebontsuk. Ami viszont elvezeti Gadamert a tekintély és a hagyomány rehabilitációjához. Ezek a fogalmak ugyanis nyilvánvalóan negatív megítélés alá estek a felvilágosodás gondolkodásában, pedig az emberi közösségek ezek nélkül nem tudnak valódi tapasztalati közösséggé (sensus communis) válni.
Szemben a jó elvont, kantiánus eszméjével, a jó választáshoz való eljutás arisztoteliánus kulcsa a fronézis, vagyis a gyakorlati bölcsesség, amely erény, s így életforma függvénye (lásd a hegeliánus Sittlichkeit fogalmát Gadamer elképzelése előfeltételeként). A morális döntés tehát nem egyszerű a priori dedukció, hanem annak a kérdése, hogy kik vagyunk, milyen személlyé vagy jellemmé váltunk. Minden attól függ, milyenek vagyunk élő, történeti személyekként. A megértés a mi történeti beágyazottságunk függvénye, a tapasztalataink nemzedékekre nyúlnak vissza, ezek mozgósítása anamnézist feltételez.
Itt válik fontossá a sensus communis mint közös gyakorlati bölcsesség, valamint az előítélet (Vorurteile), amely az elődeink tapasztalataiban kikristályosodott gyakorlati bölcsességet teszi hozzáférhetővé számunkra. Az előítéletre támaszkodva tudjuk a hagyományt a magunk számára mozgósítani, ami azt jelenti, hogy saját értelemtulajdonításunkban a hagyományt megerősítjük, átöleljük és műveljük is. A hagyományok előítéletek általi mozgósítása révén tudjuk közösen körvonalazni azt az aktuális közös jót, amely a politikai döntés tulajdonképpeni célja.
Itt jön el az a pont, ahol az amerikai szerző kitekint saját kortárs kultúrájára. Meglehetős lemondással kell megállapítania, hogy vannak olyan korszakok, mint például korunk amerikai politikája, amikor „nem igazán »halljuk« egymást”. Ez a megállapítás a nyugati világ jó részére igaz ma, amennyiben a kulturális háború élesen megosztja ezeket a társadalmakat. Sőt, Magyarországra is igaz, amely – igaz, más módon – mégis szintén megosztottá vált, a politika áldozataként, de az egyes polgárok felelősségi körében is.
Ami a könyv szerkezetét illeti, az első két fejezet Rousseau és Kant vonatkozó, egymáshoz is kapcsolódó elképzeléseit mutatja be, az autonóm–individuális észhasználat tekintetében. A harmadikban a kortárs deliberatív elméletekre tér ki, a Rawls–Habermas nevével jelzett irányzatot elemezve. A negyedik fejezetben történik meg a gadameri elképzelés rekonstrukciója, majd az ötödik fejezetben ennek a deliberatív elméletek kérdéskörére való alkalmazása következik. Végül az utolsó fejezet tovább nyitja a perspektívát, és a filozófiai antropológia általánosabb kérdéseit veti fel, az egyéni szabadság közösségi beágyazottságára irányítva a figyelmet, az arisztotelészi hagyományt a modernitás kérdéseivel kapcsolva össze.
Összességében a kötet olyan kérdéseket vet fel, melyek a liberális és a konzervatív felfogás közötti összefüggések kimutatására is alkalmasak, s ennyiben a dialógusképesség fenntartására ösztönözheti mindkét oldalt.
Ryan R. Holston: Tradition and the Deliberative Turn. A Critique of Contemporary Democratic Theory. Suny Press, Albany, 2023. Nyitókép: az athéni Akropolisz, forrás: Flickr G.S. Matthews
