RECENZIÓ – Hogyan változott a vallás és a politika kapcsolatával foglalkozó kézikönyvek megközelítése az elmúlt időkben?
Ez év tavaszán jelent meg a Routledge Kiadónál a vallás és politika kézikönyvének (Routledge Handbook of Religion and Politics) legújabb változata, amely több szempontból is figyelemreméltó. 2008 óta ez már a harmadik kiadása a műnek, ami önmagában is jelzi, hogy a téma iránti érdeklődés – a szekularizáció manapság új erőre kapó narratívájával szemben – egyáltalán nem csökken. A jelen kiadás ráadásul nem az egyetlen a műfajban, hiszen ugyanez a kiadó ugyanennek a szerkesztőnek (Jeffrey Haynes-nek) a gondozásában két hasonló kézikönyvet is publikált a közelmúltban. 2019-ben jelent meg a vallás és a politikai pártok kapcsolatát tárgyaló Routledge Handbook of Religion and Political Parties, majd 2021-ben a vallás, a politika és az ideológia összefüggéseiről szóló Routledge Handbook of Religion, Politics, and Ideology. Négy év alatt tehát nem kevesebb, mint három rokon témájú kötet látott napvilágot, ami nehezen magyarázható mással, mint a – persze „tudományos”, de mégiscsak profitorientált – kiadó azon felismerésével, hogy szekularizáció ide vagy oda, a vallás és a politika kérdése továbbra is, sőt egyre inkább „eladhatónak” számít.
A jelen kötet önálló tárgyalását ugyanakkor az indokolja, hogy nem csupán új, de a korábbiakhoz képest jelentős mértékben módosított kiadásról van szó. A 2008-as első kiadás négy részre tagolódott: az első a „világvallások” politikai tanításait elemezte, a második a vallás és a kormányzás kapcsolatát, a harmadik a vallások szerepét a nemzetközi kapcsolatokban, a negyedik pedig a vallások, a biztonság és a fejlesztés valamivel diffúzabb témáját. A második és a harmadik kiadás is megtartotta ezt a struktúrát, de ezen belül már komoly eltérések mutatkoznak.
Az első kiadás első része ugyanis világvallásokként a buddhizmust, a protestantizmust, a katolicizmust, a konfucianizmust, a hinduizmust, az iszlámot, a síizmust és a judaizmust sorolta fel, ami első látásra is problematikus, elvégre a konfucianizmust sokan inkább etikai tanításnak tartják, a síizmus pedig maga is az iszlám része. A második kiadás ezt annyiban korrigálta, hogy „iszlám” helyett immár „szunni iszlámról” beszélt, ami azonban továbbra sem oldotta meg a problémát, hogy a síizmus miért maradt „izmus” és nem inkább „síita iszlám”. A harmadik kiadás ennek ellenére megtartotta ezt a vitatható terminológiát; de ami talán ennél is érthetetlenebb, hogy miként hagyhatta ki a keresztény hagyományok közül továbbra is az ortodoxiát, amelynek politikai jelentősége pedig – különösen a jelenlegi orosz–ukrán háború kapcsán – még nyilvánvalóbb, mint korábban. Az egyes fejezetek alcímeinek apró módosításai ehhez képest mellékesnek tűnnek: „konfucianizmus felülről és alulról” helyett persze szakszerűbben hangzik „klasszikus, neo- és újkonfucianizmust” emlegetni, ahogy a „judaizmus és az állam” is jogosan egészül ki az „állam és külpolitika” kitétellel.
Ami a második (a vallás és a kormányzás kapcsolatáról szóló) részt illeti, itt már nagyon is feltűnő, hogy a szekularizációról szóló nyitófejezet, amelyet az első kiadásban a téma egyik legnagyobb szaktekintélye, Steve Bruce írt, teljességgel eltűnt a második és harmadik kiadásból, jelezve, hogy a szerkesztő magát a fogalmat is elutasítja. A következő két fejezet („Fundamentalizmus”, illetve „Vallás és állam”) megmaradt ugyan, de a „Számít-e Isten, és ha igen, kinek az Istene? Vallás és demokratizálódás” fejezet címe már a második kiadásban is lecserélődött („Vallás és a harmadik hullám demokráciája”), ahogyan ezt a formulát használja a harmadik kiadás is. A „Vallás és politikai pártok”, illetve a „Vallás és civil társadalom” fejezetei ismét csak megmaradtak, de az első kiadásban valóban esetlegesnek tűnő (és rettenetesen hosszú című) „Vallásos elköteleződés és társadalmi-politikai orientációk: a kompartmentalizáció különböző mintázatai muszlimok és keresztények között?” fejezet helyett egy némileg aktuálisabbnak ható „Szekuritizáció és szekularizáció” című fejezet került be az újabb kiadásokba, elsősorban az iszlámmal kapcsolatos európai szabályozások kapcsán.
Ehhez képest a harmadik (nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó) rész változott legkevésbé, bár itt is feltűnő, hogy a szerkesztő szükségesnek tartott beilleszteni egy korábban nem szereplő nyitófejezetet a „posztszekularizmusról”, jeléül annak, hogy a szekularizációs tézist és a szekularizmus ideológiáját is meghaladottnak tekinti. A további négy fejezetből három azonos maradt: „A vallás integrációja a nemzetközi kapcsolatok elméletébe”, „Vallás és külpolitika”, illetve „Transznacionális vallási szereplők és nemzetközi kapcsolatok”. Csupán a negyedik fejezet címe („Vallás és globalizáció”) módosult „Vallások a globalizálódó világban”-ra, ami – ha jól értjük – megint csak a „globalizáció” mint ideológia elutasítását kifejező gesztus, elválasztva azt a „globalizálódás” leíró terminusától.
Ami persze joggal tűnik szőrszálhasogatásnak, de a harmadik rész koherenciáját végül is nem érinti. Ahol valóban komoly problémák lépnek fel, az a negyedik, „Vallás, biztonság és fejlesztés” címet viselő záró blokk. Erről már az első kiadás olvasójának is az lehetett a benyomása, hogy ide került minden, ami a korábbi fejezetekbe nem fért bele: vallási terrorizmus, konfliktusmegelőzés és béketeremtés, egy esettanulmány a kanadai nők önkéntes vallási egyesületeiről, megfejelve egy történeti áttekintéssel a nemzetközi fejlesztésről és a „vallási internacionalizmus” evangéliumi válaszairól a globális felmelegedésre és az emberi szenvedésre. A legújabb kiadás annyival szerencsésebb ennél, hogy nyitófejezete nem esettanulmány szintjén, hanem szisztematikusan tárgyalja a „Vallás, politika és gender” témáját (bár nehéz elhessegetni a gyanút, hogy ezzel az egy fejezettel csak mintegy „letudta” a manapság kötelező penzumot), majd ezután tér át a vallási szervezeteknek a nemzetközi fejlesztésben játszott szerepére, a vallási terrorizmusra és a vallási béketeremtésre. Az evangéliumi kereszténységre vonatkozó fejezet kihagyása ugyanakkor szintén jelzésértékű, és nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy az utóbbi megítélése – különösen Donald Trump elnöksége óta – nem pusztán negatív, de egyenesen botrányos a fősodorba tartozó tudományos közleményekben.
Összefoglalva tehát annyit állapíthatunk meg, hogy a vallás és politika témájában – legalábbis az itt tárgyalt, kézikönyvi szinten – egyre inkább teret hódít a szekularizációs tézis elutasítása, a demokratizálódás hagyományos (világi) narratíváinak kritikája, az iszlámmal kapcsolatos biztonsági problémák hangsúlyozása, illetve a vallás „gendered” (a társadalmi nemi szerepeket is figyelembe vevő) megközelítésének igénye. Ennél érdekesebb azonban, hogy mi nem változott az idők során. A 2008-as kiadás például hosszasan borongott azon, hogy a biotechnológia, a genetikai beavatkozások vagy a klónozás alapvetően változtatják meg az emberi személy fogalmáról alkotott hagyományos elképzeléseinket, és erre még egyetlen vallásnak sincs kidolgozott válasza. Tizenöt évvel később pedig mintha ugyanitt tartanánk: a harmadik kiadás ugyanis szinte szó szerint ismétli azt a passzust, hogy egyes teológusok ugyan elkezdtek foglalkozni ezekkel a súlyos kérdésekkel, de „kiterjedt oktatási kampányra lenne szükség ahhoz, hogy az egyház továbbra is morális vezető szerepet játsszon az elkövetkező vitákban. Az, hogy képes-e erkölcsi útmutatást nyújtani egy ilyen forradalmi korszakban, részben azon múlik, hogy az egyház továbbra is erőteljes szellemi intézmény marad-e szerte a világon.” Vagyis az egyház – vagy bármilyen vallási közösség – befolyása nem azon múlik, hogy alkalmazkodik-e a világhoz, hanem azon, hogy azonos marad-e önmagával, megőrzi-e spirituális és intézményes erejét, erkölcsi, társadalmi és politikai hatóképességét.
Jeffrey Haynes (ed.): Routledge Handbook of Religion and Politics. (3rd edition.) New York: Routledge, 2023.
Nyitókép forrása: pxfuel.com
