RECENZIÓ – Révay Péter koronaőr (1568–1622) nagy művének kritikai kiadása jelent meg nemrégiben magyarul.
Révay Péter koronaőr (1568–1622) két művet írt a magyar koronáról, egy rövid Commentariust, amelyet saját költségén meg is jelentetett 1613-ban, valamint ennek nyolcszorosra bővített, lényegében újraírt változatát, amelyben korábbi munkájának tárgyánál maradva, de attól kissé el is emelve a fókuszt, immáron az egész ország (pontosabban: birodalom) addigi hét évszázadának hangsúlyozottan nem egyforma mélységű feldolgozására vállalkozott. A Monarchia Révay hattyúdalának és politikai végrendeletének tekinthető: az idős koronaőr élete végén, túlnyomórészt a korona melletti kényszerű fogságában, vagyis 1619–1621-ben írta, azután, hogy Bethlen Gábor elfoglalta Pozsonyt, foglyul ejtve a várban a koronát és a korona mellett esküjéhez híven makacsul kitartó szerzőnket. Bethlen a hadihelyzet alakulása miatt egy év után kivonult Pozsonyból és a nyugati országrészből. A koronázási jelvényeket – és velük együtt a koronaőrt – vitte magával, előbb a zólyomi, majd az ecsedi várat jelölve ki nekik tartózkodási helyéül. A nikolsburgi béke értelmében a korona 1622-ben visszakerült a dinasztiához: Révay még azelőtt, hogy a pozsonyi várba visszakísérhette volna a lezárt ládában őrzött ereklyét, Trencsényben meghalt.

A kéziratban maradt munkát a koronaőr unokája, az 1670-ben Bécsben lefejezett Nádasdy (III.) Ferenc országbíró adatta ki 1659-ben Frankfurtban, feltehetően hasonló motivációktól vezérelve, mint tette azt az öt évvel később Nürnbergben megjelent ún. Nádasdy-Mausolem esetében. Ahogyan a hatvannyolc híres magyar vezér, király és mágnás arcképét a nyugati közvélemény számára első ízben közlő metszetgyűjtemény ajánlásában fogalmaz: az volt a célja, hogy a barbár (vagyis a török) zsarnok őrjöngő dühe által elpusztított ország izzó romjai alól mintegy kimenekítse és az utókorra hagyja azok arcképét, akik dicsőséget szereztek a honnak, nem másként, mint Aeneas tette a dii penates-szel, azaz a házi istenekkel, amelyeket az elpusztult Trójából végül az új hazába, Rómába menekített.
Révay mindkét műve ugyanebben a rendi-nemesi nacionalista szellemben fogant, csak nála a magyar történelem sok egyéni életútja egyetlen misztikus történeti aktor portréjában, vagyis a 17. század elején az elvesztett államiság sérthetetlen szimbólumává emelkedő Szent Korona történetében összegződött előbb, majd ehhez festett mintegy hátteret, amikor az eredeti művet a virágzó, majd a wittenbergi predesztinációs gondolat jegyében szükségszerűen elbukó Magyar Birodalom történetére tágította. Az eredeti portré mögé festett hátterét a sötét tónus uralja, hiszen a hangsúly itt is a bukáson van: a hét centúriából a két utolsó (vagyis a 16–17. század története 1619-ig, zárlatként megfejelve az ország tartományainak, címereinek és a koronázási jelvények leírásával) az első öt terjedelmét teszi ki. A címben szereplő Birodalom vagy Monarchia a dánieli négy birodalomra utal, amelyek utolsó darabjának a 16–17. században a római, majd Német-római Birodalmat tekintették. Révay tudatosan használja a terminust, és meg is magyarázza ezt a mű előszavában: ahogyan a spanyolok, lengyelek és dánok is teljes természetességgel nevezhetik monarchiának magukat, ugyanolyan magától értetődik, hogy Magyarország is beállhat ebbe a sorba, annál is inkább, hiszen dicső történelmével és több évszázados török elleni harcával ki is érdemelte ezt a pozíciót. A császársággal való hatalmi versengésnek, a kialakuló abszolutizmus monarchiáinak Európában máshol is a fedett korona volt az egyik fontos szimbóluma. Magyarországon a két részből összekovácsolt korona a középkor végétől vált a rendi állam fontos szimbólumává, ám kivételes jelentőségre az állami lét lehanyatlásával tett szert. Révay korára a versengés a nagy európai királyságokkal tehát csupán szimbolikus lehetett, s éppen annyi realitása volt, mint a Szent Korona török által bekebelezett vagy leszakadt tartományait (Erdély) az egységes Magyar Birodalom részének tekinteni. A Lipsiustól, Guevarától és egyéb kortárs politikai gondolkodóktól kölcsönzött aforizmákkal bőségesen megfűszerezett munka tehát egyértelmű politikai üzenetet hordozott, ám üzenetének megfogalmazása pillanatában sem volt már realitása. Történeti műként ennek ellenére népszerű maradt a 17–18. században: általános klérus-ellenessége miatt a protestáns oldalon különösen kedvelték, a korona-leírás miatt pedig a Commentariusszal együtt egészen a Szent Korona első nyilvános kiállításáig, 1790-ig fontos forrásnak számított. Onnantól kezdve azonban lényegében elfelejtették.
Az 1659-es első kiadásban karcsú könyvecske alakjában megjelent Monarchia, a Tóth Gergely és az általa vezetett kutatócsoport gondozásában megjelent új kiadásban a kismonográfiának is beillő, magyar és angol bevezetőnek, az egymás mellett közölt, filológiai kritikának alávetett latin szövegnek és magyar fordításának, valamint a részletes jegyzeteknek, gazdag bibliográfiának, függeléknek és mutatóknak köszönhetően két igen vaskos kötetet tesz ki. Két legnagyobb erénye, amiért a történészek és eszmetörténészek minden bizonnyal haszonnal fogják majd forgatni: Révay sikeresen azonosított forrásainak tömkelege, valamint a szöveg új szakaszolásának köszönhető rendkívül egyszerű kereshetőség. Révay még leginkább kéziratban használta azokat a 16. századi magyar történeti műveket, amelyek beépülését a szövegbe Tóth Gergely pontosan beazonosított. A jelenlegi kutatás előtt álló feladat ezeknek a szerzőknek, különösen Brutusnak és Istvánffynak a jövőbeni kritikai kiadása, vagyis annak a szövegtestnek a részletes kidolgozása, amelynek e mintaszerű kiadás méltó koronája lehet majd. Quod felix faustumque sit.
Révay Péter: De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae centuriae septem – A Magyar Királyság birodalmáról és Szent Koronájáról szóló hét század. Szerk. bev. jegyz. Tóth Gergely, szöveggond. ford. Benei Bernadett, Jarmalov Rezső, Sánta Sára, Tóth Gergely, ELKH-BTK Történettudományi Intézet, 2021.
Nyitókép: Wikipédia