Timothy Alborn Minden, ami fénylik című monográfiája hasznos és alapos betekintést nyújt a 18–19. századi Nagy-Britannia pénzügyi rendszerének átalakulásába.
Az aranystandard kora újkori bevezetése, valamint a protestáns etikán, a szabadkereskedelmen és a fejlett katonai ütőképességen nyugvó brit identitás kialakulása időben feltűnően egybeestek egymással. Timothy Alborn Minden, ami fénylik – Nagy-Britannia legdrágább nemesfémének története Adam Smithtől az aranylázig című monográfiája szerint ez az egybeesés korántsem a véletlen műve, hanem annak köszönhető, hogy a nemesfémmel kapcsolatos attitűdök döntő mértékben kezdték meghatározni a szigetországbeliek értékrendjét: gazdasági felértékelődése egyrészt maga után vonta az aranynak az ornamentikából való eltűnését, egyúttal viszont termőtalaja lett a moralisták által hevesen kritizált kapzsiságnak is. Az átalakulás egyik főszereplóje Alborn szerint az az Adam Smith volt, akit ő az aranystandard legfontosabb ideológusának tekint. De vajon helyes-e az utóbbi olvasat, és joggal állítja-e Alborn, hogy nézeteivel Smith döntően befolyásolta a brit nemzeti identitást?
Timothy Alborn gazdaság- és eszmetörténész, aki korábbi munkáiban többnyire a részvény- és életbiztosító társaságok kora újkori létrejöttének szentelt figyelmet. Legutóbbi könyvének főhőse az arany, egész pontosan pedig az, hogy az arany hogyan vált előbb kizárólagos (1717), majd pedig hivatalos fizetőeszközzé (1821) Nagy-Britanniában. A korábban megszokott bimetallizmussal szemben (amikor is arany- és ezüstalapú érmék egyszerre voltak hivatalos fizetőeszközei a szigetországnak) az arany kizárólagos használata megbízható metódusnak bizonyult, és nagyban hozzájárult Nagy-Britannia gazdasági- és katonai nagyhatalommá válásához. Mint írja, „a nemesfémek [kora újkori] felfedezése alkalmat adott arra, hogy Európában egy újfajta politikai gazdaságtan és egy újfajta gazdasági morál jöjjön létre, a britek pedig fokról fokra az uraivá váltak az új rendszernek” (12).
Alborn elbeszélése szerint a fenti folyamat három lépcsőben ment végbe. A történet kezdete az 1696-os ún. pénzújraverési vitáig (recoinage debate) nyúlnak vissza, amikor is az angol közélet John Locke és a kincstár akkori titkára, William Lowndes civódásától volt hangos. A feleknek abban nem sikerült egyezségre jutniuk egymással, hogy a forgalomban egyre inkább elharapódzó hamis és körülnyírt aranyérméket hogyan vonják ki a forgalomból és vezessenek be helyettük újakat. Lowndes azt próbálta elérni, hogy a beszolgáltatott, rossz minőségű érmék helyett a polgárok azonos névértékű, de kisebb (egész pontosan: 25 százalékkal kisebb) nemesfémtartalmú pénzeket kapjanak vissza. Locke ezzel szemben pénzrontásnak – vagy, ahogy ő fogalmazott: „szemantikus csalásnak” – vélte mindezt, és ragaszkodott ahhoz, hogy az újonnan kibocsájtott érmék névértéke pontosan tükrözze azok nemesfémtartalmát.
A vita Locke győzelmével zárult, a Sir Isaac Newton vezette pénzverde pedig a fentiek szellemében 21 ezüstschillingben határozta meg egy aranyguinea értékét. Mindez pedig azt eredményezte, ami a Gresham-törvény értelmében várható is volt: az értékálló aranypénzt, ahelyett, hogy kereskedtek volna vele, inkább felhalmozni igyekeztek a szigetországbeliek, a pénzforgalmukat pedig lehetőleg a kevésbé értékes ezüstben próbálták lebonyolítani. Az utóbbi pedig ahhoz vezetett, hogy a kontinens országaival való külkereskedelem során az ezüstpénzkészlet szinte teljes egészében kiáramlott Nagy-Britanniából. Jóllehet, a pénzreform célja nem az aranystandard bevezetése volt, a gyakorlatban mégis ez valósult meg: ezüst híján a britek kénytelenek voltak ezután aranyban fizetni mások portékáiért.
Mivel a nem hivatalos aranystandardra való átállást követően Nagy-Britannia külkereskedelmi mérlege közel egy évszázadon át folyamatosan pozitív volt, a szigetország példátlanul nagy aranytartalékot halmozott fel a 19. század elejére. Mindez nem csak egy ütőképes hadsereg felállítását tette lehetővé számára, hanem azt is, hogy szükség esetén kontinentális szövetségeseit is képes legyen támogatni. A napóleoni háborúk másfél évtizede azonban még a brit aranytartalékokat is képes volt elapasztani, ezért 1816-ra egy újabb pénzreform vált szükségessé. A külföldről visszavásárolt nemesfémkészletből ezért egy újfajta érmét, az ún. aranyszuverént vezették be, 1821-től pedig hivatalosan is elköteleződtek az aranystandard mellett.
Alborn monográfiája részletgazdagon mutatja be a fent vázolt átmenetet, ám ennél még többre is vállalkozik: pamfletekből, szépirodalmi művekből vagy morálfilozófiai értekezésekből vett példák segítségével igyekszik bemutatni azt, hogy az arany megítélése hogyan változott Nagy-Britanniában a szóban forgó mintegy másfél évszázad során. A szerző egyik megfigyelése értelmében az arany felértékelődése maga után vonta az emberek aranyéhségét, ami pedig azt eredményezte, hogy művelt körökben valóságos divattá vált az arany becsmérlése és az emberi kapzsiság ostorozása. A könyv ennél sokkal fontosabb állítása azonban az, hogy a vizsgált időszak során az arany valósággal eltűnt a művészeti ornamentikából. Alborn mindezt azzal magyarázza, hogy mivel az arany pénzként való hasznosítása nemzetgazdasági szempontból kiemelt fontosságúvá vált, a nemesfém dekoratív célokra való „elfecsérlése” társadalmilag elítélendő gyakorlatnak kezdett minősülni: az újonnan kialakult közmegítélés szerint ugyanis csak az ízlésficamban szenvedő újgazdagok, vagy a helyes ítélőképességgel nem rendelkező népek (mint például a spanyolok vagy portugálok) vetemedtek ilyesmire.
A lesújtó értékítéletet két tényező motiválhatta Alborn szerint: a protestáns etika és Adam Smith. Míg az első magyarázat teljességgel plauzibilisnek tűnik, a második – figyelembe véve a Smithszel kapcsolatos kortárs szakirodalom eredményeit – erősen vitatható. A Nemzetek gazdagságában ugyanis valóban azt állítja Smith, hogy az aranyat először a szépsége tette kívánatossá, majd pedig a ritkasága tette értékessé az emberek szemében. Alborn szerint pedig az „ízlésficammal”, valamint a „helyes ítélőképesség hiányával” kapcsolatos 18–19. századi vádak éppen erre vezethetők vissza: mindazok, akik a nemesfémet pénz helyett díszítményként használnák fel, az értéke helyett csak a szépsége miatt becsülik nagyra, és ekképpen a társadalomfejlődés egy alacsonyabb fokán rekedtek meg. Alborn szerint az arannyal kapcsolatos brit attitűdöket tehát döntően befolyásolta Smith, akit a szerző egyúttal az aranystandard egyik legfontosabb ideológusának is tekint.
Ami azonban erős kételyeket ébreszthet bennünk Alborn tézisével szemben, az az, hogy közel sem biztos, hogy Smith egyáltalán híve volt az aranystandardnak: a Nemzetek gazdagságának második könyvében ugyanis Smith elismerően szól a papírpénzeknek az amerikai gyarmatokon való bevezetéséről. Meglátása szerint a pénzmennyiség növelése serkentően hat a gazdaságra, és ezért bármilyen működőképes eszközzel (például intrinzikus értékkel nem rendelkező papírpénz nyomtatásával is) meg szabad azt valósítani. Jóllehet, a papírpénz-használat ekkoriban még gyerekcipőben járt, a fentihez hasonló megállapításai miatt Smitht gyakran – az aranystandard helyett – épp az újszerű fizetőeszköz egyik korai apologétájának is szokás tekinteni. Ám éppen ez az, amire Alborn – sajnálatos módon – egyáltalán nem reflektál a könyvben.
Eltekintve azonban attól, hogy a szerző Smithszel kapcsolatos meglátásait fenntartásokkal kell kezelnünk, a Minden, ami fénylik hasznos és alapos betekintést nyújt a 18–19. századi Nagy-Britannia pénzügyi rendszerének átalakulásába.
Timothy Alborn: All that Glitters – Britain’s most Precious Metal from Adam Smith to the Gold Rush, Oxford: Oxford University Press, 2019.
