Mi kell ahhoz, hogy egy helyi közösség hatékonyan tudjon szembeszállni egy, a COVID-járványhoz hasonló krízishelyzettel? A kötet szerint az, hogy a helyi közösség (az önkormányzat) autonómiája elég nagy legyen a politikai rendszeren belül, továbbá az, hogy a választott politikusok inkluzív vezetők legyenek és – a helyi közösség tagjait bevonva a döntéshozatalba – hosszú távú stratégiát alkossanak a közösség számára. A könyv érdekességét az adja, hogy nem csak egy vezetési stratégia elméleti keretét vázolja fel, de annak gyakorlati működését is megmutatja a „Bristol One City” modellen keresztül.
A COVID-19 járvány kétségkívül messzemenő hatással bír az egész emberiségre, a társadalomra és a mindennapi gondolkodásunkra is. Amellett, hogy a több millió emberéletet követelő járvány értelemszerűen egy szörnyű esemény, a könyv szerzője, Robin Hambleton szerint érdemes rá lehetőségként is tekinteni: mivel a járvány utáni életünk nem lesz olyan, mint amilyen előtte volt, ez a cezúra lehetőséget teremt arra, hogy újragondoljuk a mostanáig működő struktúrákat, ideértve a kormányzási modelljeinket is. A nemzetállamok ugyanis nem voltak képesek jól kezelni a járvány okozta kihívást – nem tudtak hatékonyan fellépni a nemzeti közpolitikák terén (a könyv elemzésének fókuszában álló Egyesült Királyság legalábbis nem) és rosszul szerepeltek a nemzetközi együttműködések terén is – azt gondolhatnánk, hogy egy országhatárokat nem tisztelő új vírus éppen az a dolog, ami az egyes államokat együttműködésre készteti, azonban a járványkezelés nemzetközi gyakorlata nem ezt mutatta. A könyv szerint a helyi önkormányzatok mindkét (hazai és nemzetközi) szinten hatékonyabban tudnak fellépni a nemzetállamoknál. Egyrészt a helyi vezetők rendelkeznek azzal az előnnyel, hogy ismerik a helyi viszonyokat, képesek becsatornázni a döntéshozatalba a helyi tudást. A járványhelyzet sok példát adott arra, hogy a jó helyi vezetés képes akár életeket is menteni azzal, hogy információt biztosít a helyi közösség tagjainak, segíti a sérülékeny csoportokat, valamint képes együttműködni a civil szférával olyan döntések meghozatalában, amelyek a helyi közösség érdekeit szolgálják. A helyi vezetők képesek egyszerre globálisan gondolkodni és helyben cselekedni („think globally, act locally”). Másrészt a helyi önkormányzatok közötti nemzetközi együttműködés jobban képes reagálni az országokon átívelő kihívásokra, mivel esetükben nem kell számolni a nemzetállamokra jellemző ideológiai csatározásokkal és a szuverenitás alapú rivalizálással.
A szerző (aki egyetemi oktató, de a várostervezés gyakorlatában is jártas szakember) láthatóan haragszik a nem helyi gyökerű („place-less”) döntéshozatalra, még pontosabban az Egyesült Királyság kormányaira, de legfőképpen a Thatcher-kormányzatra. Elítéli a jobboldali brit kormányok stratégiáját, amely a szabadpiacot állította középpontba és minden mást ennek rendelt alá. Állítása szerint nincs olyan, hogy „szabad piac”, a kormányok és a piac kibogozhatatlanul összefonódtak. A brit politikai jobboldal azt gondolja, hogy a minimális és gyenge állam kívánatosabb az erős államnál, a politikai lehetőségek, az elfogadható közpolitikák körét mutató Overton-ablakot így a kisebb állami beavatkozás, azaz a nagyobb szabadság felé kell elmozdítani. A szerző szerint azonban éppen a COVID-járvány mutatott rá arra, hogy a koncepció szabadságértelmezése alapvetően téves: a komoly állami beavatkozással (az egyéni szabadság korlátozásával) járó járványügyi intézkedések is a szabadságot tekintették értéknek – a szabadságot a betegségtől, szegénységtől és a haláltól. Ezek az intézkedések (például a lezárások és a gazdasági leállások) az egészségügyi szempontokat és az életek megmentését helyezték a szabadpiaci verseny és a gazdasági megfontolások elé („it’s not the economy any more, stupid”).
A könyv alapállítása, hogy a kormányzati teljesítményt nem a szabadsággal összefüggésben kell(ene) értelmezni, hanem az egymással (és nem mellesleg a Föld jövőjével) való törődéssel érdemes mérni. Ennek a gondolatnak a kifejtéséhez Rousseau-t hívja segítségül:
„[m]ennél tökéletesebb az alkotmány, annál fontosabbnak tartják a polgárok a közügyeket, szemben a magánügyekkel. De valóban kevesebb is lesz akkor a magánügy, mert a közjólétben lényegesen nagyobb rész jut az egyéni jólétre és így az egyénnek sokkal kevesebbet kell a saját erejével kiküzdeni magának.”
Társadalmi Szerződés 103. oldal
A szerző éppen ezért elítéli a thatcherizmust és a „new public management” (NPM) irányzatot, amely a költségcsökkentés és a szabadpiaci verseny jegyében leépítette az államot, illetve erősen rombolta a közszolgálatiság ethoszát. Az Egyesült Királyságban az NPM-reform hatására jelentősen csökkent az önkormányzatok pénzügyi támogatása (amely reálértéken a helyi szintű szociális gondoskodás 49 százalékponttal való visszaesését eredményezte) és az egészségügyi ráfordítások mértéke is – mindez pedig a COVID-járvány kapcsán éreztette hatását.
A könyv rámutat, hogy a COVID-járvány hatására világszerte nőtt a közjó elősegítésére való hajlam, az egymással törődés és az önkénteskedés – és ez elsősorban a helyi közösségekben érhető tetten. A járvány nyomán kialakult helyzethez pedig azok a helyi közösségek tudtak/tudnak jobban alkalmazkodni, amelyek valamilyen hosszú távú vízióval rendelkeznek arról, hogy milyen közösséget szeretnének.
Ahhoz, hogy egy helyi közösség sikeres tudjon lenni, két feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt adottnak kell lennie az intézményi feltételeknek, melyek: az önkormányzatok alkotmányos védelme, a feladatok és kompetenciák széles köre, illetve a stabil pénzügyi háttér. Érdemes megjegyezni, hogy a szerző ezekkel a feltételekkel lényegében az önkormányzatok széleskörű autonómiáját írja le. Különösen figyelemreméltó ez annak fényében, hogy empirikus kutatások szerint Európa két olyan állama, ahol kormányzati reformok nyomán jelentősen visszaszorult az önkormányzati autonómia (azaz lényegében csökkent a decentralizáció mértéke) éppen az Egyesült Királyság (a thatcheri reformok után) és Magyarország (az önkormányzati rendszer 2010–2014-es átalakítása eredményeként).
A sikeresség második feltétele a jó vezetés, amelyet a szerző egy korábbi munkájának a COVID-helyzetre való alkalmazásával mutat be. A „New Civic Leadership” lényege, hogy az embereket nem ügyfélként (lásd NPM) kell kezelni, hanem állampolgárként, „menedzselés” helyett „vezetés”-re, „kormányzat” helyett pedig „kormányzás”-ra van szükség („government” vs. „governance”). A New Civic Leadership modellben a „governance” felfogással összhangban a döntéshozatalban nem csak a választott vezetők vesznek részt, de a helyi közösség informális vezetői, a szakemberek, az üzleti szféra és a munkavállalók képviselői is, amelyek interakcióiból „innovációs zónák” jönnek létre (lásd az ábrán). Ezek az innovációs zónák természetesen minden közösségben jelen vannak, legfeljebb a nem megfelelő vezetési stratégiával konfliktus-zónákként jelentkeznek. A modell kapcsán érdemes felhívni a figyelmet a külső keretekre is, amelyek értelemszerűen befolyásolják a közösség működését: amíg a kormányzati, gazdasági és szociokulturális keretek bizonyos mértékig alakíthatók, a környezeti tényezők adottak (a szerző ezzel utal vissza a Földdel való törődés – és például a klímaváltozás – kérdésére).
A vezetéssel kapcsolatos megállapítások eddig a pontig inkább tűnnek jól hangzó szlogeneknek, de a könyv érdekességét éppen az adja, hogy a szerző várostervezőként tevékenyen részt vett a modell gyakorlatba való átültetésében is. Bristol városa a közvetlen polgármesterválasztás bevezetése után, a 2016–2019-es időszakban gyökeresen átalakította a helyi döntéshozatali mechanizmusokat és a New Civic Leadership nyomán kialakította a „Bristol One City” modellt. Intézményes kereteket kaptak az innovációs zónák együttműködései (az ábrán látható öt terület vezetőit tömörítő Városi Vezetők Csoportja, tematikus tanácsok, a már több mint 300 civil vezető részvételével hathavonta tartott Városi Összejövetelek), melyek kialakítják a város rövid és hosszú távú stratégiáját, amelyhez pedig pénzügyi forrásokat is allokálnak. A 2020-as évre vonatkozó pénzügyi alapot például a gazdaságfejlesztési és közösségi kezdeményezésű célokra, a gyermekéhezés visszaszorítására és egy karbon-semleges város létrehozására fordítják, hosszú távon (2030-ra) pedig Bristol szeretné elérni az ENSZ fenntartható fejlődéssel kapcsolatos célkitűzéseit. A „Bristol One City” modell nyomán a város jobban tudott reagálni COVID-járványra is: az intézményesített kommunikációs csatornák által a döntéshozók könnyebben be tudták csatornázni a helyi közösségből érkező információkat, a kitűzött stratégiai célok révén a város felkészülten állt a járvány okozta szociális nehézségek előtt, a helyi közösségben pedig önszerveződő módon jöttek létre csoportok, amelyek szomszédsági szinten igyekeztek segíteni a sérülékeny és szükséget szenvedő csoportokat.
Mindezek alapján az olvasó számára úgy tűnhet, hogy a New Civic Leadership az egyetlen üdvözítő helyi vezetési modell. Még ha ez így is van/lenne, a könyv hatodik fejezete azért rámutat a helyi közösségek cselekvőképességének határaira is. A szerző ebben városvezetési jó gyakorlatokat mutat be (bár a „best practice” helyett a „relevant paractice” kifejezés alkalmazását javasolja, mivel nem léteznek általános, minden helyzetre alkalmazható „legjobb” gyakorlatok) Koppenhága, Freiburg, Dunadin (Új-Zéland), Mexikóváros és Portland példáján keresztül, sorra véve azokat az intézkedéseket, amelyeket ezek a városok a COVID-helyzet kapcsán tettek. A példák alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a helyi vezetés mozgástere limitált: konkrét közpolitikai intézkedésről kevés szó esik, a városvezetések elsősorban a helyi közösség tagjaival való kommunikációt tudták erősíteni (például felhasználóbarát és naprakész információforrás létrehozásával), esetleg a közösségi önszerveződést ösztönözni és koordinálni. Persze nem egészen fair az önkormányzatokon (a nemzetállamok szubszuverén egységein) átfogó és mélyreható közpolitikai intézkedéseket számon kérni, az olvasónak mégis hiányérzete marad – talán azért, mert a könyv nagyon erős koncepcióalkotásban és egyszerű igazságok („a jó vezetés inkluzív”) szép kompozícióba rendezésében, amelyek növelik a várakozást a gyakorlati megvalósítás kapcsán is.
