John Henderson Florence under Siege: Surviving Plague in an Early Modern City című műve példátlanul alapos és mindenre kiterjedő betekintést nyújt az 1629–1631-es évek pestisjárvánnyal sújtott Firenzéjének mindennapjaiba.
Jóllehet a pestisjárvány alatt közkeletűen és elsősorban az úgynevezett fekete halált, az 1346 és 1353 között egész Európán végigsöprő, és a népesség számottevő részét elpusztító pandémiát szokás érteni, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy kisebb-nagyobb pestisjárványok egészen a XIX. század végéig számtalan alkalommal ütötték fel a fejüket Európában és a világban. Az itáliai városok földrajzi elhelyezkedésének, valamint kereskedelmi, vallási és kulturális jelentőségének köszönhetően a városokon áthaladó meghatározó személy- és áruforgalom azt eredményezte, hogy Itáliában a XV. és XVII. század között ciklikusan, néhány évente mindig újult erőre kapott a járvány. A pestis tehát mintegy a mindennapok részévé vált a középkori és reneszánsz Itáliában, amely szerencsétlen helyzetnek hála a XVI. századtól az itáliai orvostudomány és a járványügyi védekezéssel kapcsolatosan akkoriban formálódó szociálpolitika úttörőnek számított.
A harmincéves háború csapatmozgásai következtében feltehetőleg német és francia katonák hurcolták be magukkal Itáliába a pestist 1629-ben, amely aztán városról városra terjedt, rengeteg áldozatot követelve az olyan észak-itáliai városokban, mint Milánó, Verona vagy Velence. John Henderson erről az úgynevezett itáliai pestisjárványról nyújt számunkra rendkívül részletes áttekintést, különösen az egyik szerencsésebben járt itáliai városra, Firenzére fókuszálva.
A kötet második fejezében az itáliai pestisjárvány korai szakaszáról és a pestis terjedését megelőzni szándékozó különféle rendelkezésekről kaphatunk nagyon alapos képet. A menlevelek és az ún. cordon sanitaire intézményének és működési mechanizmusának bemutatásán túl külön érdekesség számba megy, hogy a kötetben Henderson igyekezett a levéltári feljegyzésekre és magánbeszámolókra alapozva a hétköznapi emberek nézőpontjából is megközelíteni a korlátozó intézkedések mindennapokra gyakorolt hatásait. Henderson leírása alapján bepillanthatunk a járvány vektorjainak tekintett legszegényebb, és egyben a leginkább mobilis társadalmi réteg, a szegény napszámosok és koldusok életébe is.
A harmadik fejezet rövid áttekintést ad a XVI. századi orvostudományban bekövetkezett paradigmaváltásról és annak következményeiről, amelynek következtében a miazmára építő hippokratészi és galénoszi pestis epidemiológia és orvostan lassan átadta a helyét egy olyan újfajta megközelítésnek, amelynek központi fogalma a humáninterakciókra alapozott fertőzés-tan (contagio). Henderson remekül bemutatja a régebbi és újabb orvostani megközelítések egymásra hatását, illetve ezeknek a járványügyi védekezésben megnyilvánuló manifesztálódását. A fejezet végére világossá válik az olvasó számára, hogy a korabeli járványügyi rendelkezések miért tekintették elsősorban a szegényebb néprétegeket a járvány terjedési vektorjainak.
A negyedik fejezet részletesen leírja a firenzei járványügyi rendelkezéseket, illetve példátlanul alapos betekintést enged a karitatív, a járványügyi rendelkezésekkel leginkább sújtott szegények megsegítését célzó közösségi és egyházi kezdeményezésekbe. Ezt követően az ötödik fejezet a járványügyi védekezés témáját görgeti tovább a leghatásosabbnak, de egyben a kortársak által leginkább kegyetlennek tartott eszköz, a karantén intézményének és működési mechanizmusának bemutatásával. Henderson leírásából megtudhatjuk, hogy a karanténintézkedések a kor közfelfogásához mérten példátlanul egalitáriusok voltak, és néhány kivételtől eltekintve társadalmi státuszra való tekintet nélkül, lényegében mindenkire vonatkoztak. Henderson külön figyelmet fordít a karantén intézkedések gazdasági súlyának bemutatására is, illetve a firenzei elit példás szolidaritásvállalását is elénk tárja. Megtudhatjuk például, hogy egyedül II. Ferdinánd nagyherceg 46 000 arany scudi adománnyal támogatta 1630-ban a járványügyi rendelkezésekkel sújtott háztartásokat; összehasonlításként a pestisdoktorok havi járandósága 30 scudi volt, a borbélyoké pedig ennek a fele, 15 arany scudi. A Medici-család elkötelezettségét mutatta az is, hogy a galénoszi felfogással összhangban, amely különösen nagy hangsúlyt fektetett a helyes étkezésre, és ezzel a humorális harmónia fenntartására, törekedtek a lehető legmagasabb szintű ellátást nyújtani a karanténnal sújtott háztartásoknak, ezzel is csökkentve a járvány terjedését. Henderson kutatásainak hála egészen pontos képet alkothatunk tehát a karantén működéséről, és a karanténnal sújtottak mindennapjairól.
A hetedik fejezet a karanténintézkedések egy sajátos, és a kora újkorban igen megosztó megoldásával, a pestiskórházakkal, az úgynevezett lazaretti-vel foglalkozik. Maga az intézmény a korai XV. századra nyúlik vissza, az első állandó jellegű pestiskórházat Velencében létesítették 1423-ban. Maga az elnevezés – lazaretti – is eme pestiskórház helyéből, Santa Maria di Nazareth, eredeztethető. A pestiskórházak igazából a XVI. századtól váltak meghatározóvá, és leginkább Itáliában és Franciaországban terjedtek el. Henderson fejezete remek áttekintést nyújt a firenzei pestiskórházak működéséről, és az ott nyújtott ápolás természetéről, azonban sajnos a lazaretti-k korai, elsősorban XV. és kora XVI. századi működéséről nem olvashatunk nála, így pedig nehezebben válnak felismerhetővé a XVII. századi újítások is.
Végül a kötet talán legérdekesebb, nyolcadik, fejezetében a Firenzében bevezetett különféle adminisztratív és járványügyi intézkedések részletes bemutatása mellett a nagyszámú jogeseten keresztül Henderson arra tesz kísérletet, hogy egyfajta jogszociológiai vizsgálódást lefolytatva egyrészt megmutassa a korabeli firenzei lakosság járványügyi rendelkezésekhez való hozzáállását, másrészt feltárja a különféle szankciót rendelő intézkedések mögötti jogpolitikai szándékot. A városi levéltári adatokra támaszkodva átfogó képet kapunk a tipikus járványügyi szabálysértésekről, ezek tipikus elkövetőiről és az elkövetés rendszerinti helyéről. Henderson e kutatások alapján megállapítja, hogy – nem meglepő módon – a leggyakoribb felderített szabályszegés a lakhelyelhagyási tilalom megsértése volt, amelyet a tiltott iparűzés követett.
Összességében, úgy gondolom, John Henderson kötete néhány, más forrásból pótolható és megismerhető hiányosság ellenére, rendkívül alaposan és mélyrehatóan bemutatja a kora újkori pestisjárványok tipikus lefolyását, valamint az ezekre adott kormányzati és polgári reakciókat, és mint ilyen, hiánypótló műnek tekinthető.
John Henderson: Florence under Siege: Surviving Plague in an Early Modern City. New Haven – London: Yale University Press, 2019.
