Nem kevés erőfeszítést és nyomdafestéket szenteltek már annak a kérdésnek, hogy Denis Diderot önálló filozófus és politikai gondolkodó volt-e. Egy újabb ilyen vállalkozás Hichem Ghorbel politikafilozófus tollából származik.
Hichem Ghorbel politikafilozófus, aki eddig inkább Montesquieu és Rousseau filozófiájának szentelte kutatásait, most a háborús állapot koncepciójának és a szabadság értelmezéseknek a vizsgálatát helyezte előtérbe. Könyve Le Monde chez Diderot. Connaissance, interprétation et signification címen 2018-ban a L’Harmattan gondozásában jelent meg.
Diderot filozófus voltával kapcsolatban a mérleg „nemleges” serpenyőjében az új fogalmak és a rendszerszerűség hiányát találhatjuk, valamint a műfaji szempontból heterogén írásmódot és az eklektikus gondolkodást; a mérleg „igenlő” serpenyőjében pedig az eredetiséget, a modernitás előfutárának szerepét vagy a 20. századot megelőlegező politikai gondolatokat. Ghorbel tétjét arra teszi fel, hogy Diderot igenis filozófus volt, ám vizsgálatait szűkebb körre korlátozza, mint Colas Duflo 2003-as nagymonográfiája (Diderot philosophe).
A választott korpusz (három Diderot-szöveg) érdekes módon nem a politikai írások közül való, hanem az ismeretelmélet és tudományelmélet kérdéseit feszegető kulcsszövegek (Levél a vakokról, Gondolatok a természet értelmezéséről, D’Alembert álma). A könyv deklarált célja, hogy visszaadja Diderot-nak a filozófus státuszát, ám nem mondhatjuk, hogy erre a vállalkozásra feltétlenül szükség volt, hiszen a Ghorbel által leküzdendő akadály már régóta nem tűnik számunkra annyira jelentősnek. A választott korpuszt a materialista filozófia vizsgálata által köti össze, ám a szerző keveset szól arról, hogy Diderot materializmusa milyen szélesebb társadalmi-politikai kontextusba illeszkedett.
A könyv elemzései természetesen érdekesek, és maga a Diderot-kutatás örömmel vette a filozófus-státusz újabb megerősítését. Leginkább újszerűnek a Gondolatok a természet értelmezéséről című írás azon olvasatát találtam, amely a szöveget egy Spinozával és Descartes-tal szembehelyezett ellenmódszerként olvassa (anti-discours de la méthode-nak minősítve), Diderot ezzel tágabb értelemben a filozófia módszerelvű megközelítésével helyezkedik szembe. A kiindulópont újszerűsége ellenére a következtetések nem újak: a gondolatok diszkontinuitása, Diderot filozófiájának állandó mozgása, dinamikája, szubverzivitása olyan vélemények, amelyek nem most fogalmazódtak meg először.
Szintén érdekes a D’Alembert álmának és a dialógus „vitalista materializmusának” szentelt fejezet, ahol az anyag érzékenysége válik a fő kérdéssé. A kontextus azonban ezúttal sem igazán nyitott, Ghorbel a három választott szövegben fejlődést lát, elemzése szerint a három írás a D’Alembert álma, mint filozófiai kiteljesedés felé halad. Azonban arra nem tér ki, hogy ennek a materialista kibontakozásnak milyen szerepe volt vagy lehetett az életműben, és nem fordít figyelmet az életmű részterületeinek (széppróza, esztétika, ismeret-, tudományelméleti és politikai írások) átjárhatóságára.
Ghorbel könyve jól olvasható, és érdekes kísérlet. Felróhatjuk természetesen neki az ismétlődéseket (szófordulatok és érvek ismétlései), illetve a filológiai részletekben több alaposságot kérhetünk rajta számon (a szerző miért a Wikisource-t használja az Enciklopédia-szócikkek idézéséhez megbízhatóbb, online is szabadon hozzáférhető tudományos kiadások helyett?). Az ellentmondást azonban nem az ilyen, minden könyvben megtalálható apróbb hibák okozzák, hanem egy alapvetőbb szembeállítás: Diderot materialista filozófiájának és a metafizikusoknak (les métaphysiciens) szembehelyezése, ahol a tét – talán be sem látva – vallásfilozófiaivá válik, hiszen e logikát követve oda jutnánk, hogy a metafizika mindig teista, és ami ateista, az nem lehet metafizika.
A megkerülhetetlen ám egyben megfoghatatlan 18. századi francia gondolkodó megragadására a magyar filozófiában Alexander Bernát 1900-as Diderot-tanulmányok című kötete óta nem történt igazán sikeres kísérlet, az 50-es, 60-as évek értelmezései sajnos tévúton jártak, ezen időszakból ma már csupán egyes Diderot-fordítások használhatók érdemben. Ezért a könnyen hozzáférhető és jól olvasható angol és francia nyelvű munkák továbbra is hasznosak. Ghorbel könyve érdekes kísérlet egy „kísérleti filozófia” rehabilitálására, és saját koncepcióját dicséretesen összefonja idősebb és fiatalabb Diderot-kutatók munkájával. Meglepő, hogy saját szakterületétől részben eltérő területre tévedt, és nem az autonóm politikai gondolkodó Diderot-t próbálja feltámasztani vagy megmutatni, hanem a természetfilozófiában keresi a gondolati rendszert a mára közhelyesen eklektikusnak minősített gondolkodás mögött. Hiányolhatjuk, hogy az organikus-vitalista modellt nem viszi tovább Diderot társadalom- vagy történelemfilozófiai gondolataira, egy összetettebb kísérlet tehát még várat magára.
Hichem Ghorbel: Le Monde chez Diderot. Connaissance, interprétation et signification. Paris, L’Harmattan, 2018.
A kép forrása: New Statesman
