Joó Tibor a magyar történelem szellemtörténeti felfogásáról
Joó Tibor (1901–1945) a két világháború közötti magyar filozófusnemzedék egyik kiemelkedő, de mára jóformán elfelejtett tagja. A történelemfilozófia egyik egyedülálló hazai művelője. Értelmezésében a nemzetet nem a vér, a törzs, a faj, hanem a szellem konstituálja: így van ez Joó Tibor szerint minden nemzet, de különösen a magyar esetében, amely az európai nemzetek között az egyik legkevertebb, legsokrétűbb alkotóelemekből összeálló valóság.
A történelemfilozófus öt nagyobb munkájában foglalkozott bővebben a nemzettel és a nemzetiséggel. A magyar nemzeti szellem (1937) című írásában, a Mátyás és birodalma című „nemzetpolitikai tanulmányában” (1940), A magyar nemzeteszme és A magyar nacionalizmus című tanulmányaiban (1941), illetőleg a Vallomások a magyarságról – A nemzeti önismeret breviáriuma című, a szerző halála előtt utoljára könyv formátumban megjelent gyűjteményében (1943), amely a magyar történelem nagyjainak a Joó által legfontosabbnak tartott, nemzetre való reflexióit tartalmazza.
Ahogyan monográfusa, Filep Tamás Gusztáv fogalmaz:
„Joó egyik kiinduló tétele az, hogy az eszmék a történelem folyamán változatlanok maradnak ugyan, de az eszmékről alkotott fogalmak változnak. A feladat: először a történeti források összegyűjtésével, megértésével, átrostálásával meg kell állapítanunk azt, hogy egy nemzeti közeg milyen képet alkot önmagáról, majd tisztázni kell a nemzet normatív fogalmát, s végül a közösségi eszméről és a fogalomról alkotott képet egymásra kell vetítenünk, hogy lássuk, mennyire vág egybe a nemzet önértékelése a normával.”
A történelemfilozófus mindenekelőtt a nemzet „nyugati” és „magyar” fogalmai között tett különbséget. Ezt mindenekelőtt abban látta, hogy a magyar nemzetfogalom, szerinte, egy más kultúrkörben fogalmazódott meg, mivel eredete, így történelmi kibontakozása is más. A magyar nemzetfogalom abban a sztyeppei kultúrkörben vagy civilizációban (Csáji László Koppány) született meg, amely valaha – a nagy spengleri kultúrkörökkel egyenrangú módon, bár a nyugati történészek által gyakran nem is említve – a hatalmas eurázsiai sztyeppén uralkodott Mandzsúriától egészen Kelet-Európáig. Joó Tibor is ebben a kultúrkörben találta meg a magyarság valódi eredetét hangsúlyozva; a kárpát-medencei keresztény államalapítás nem a voltaképpeni nemzet megszületését jelenti, hanem egy már megformált politikai közösség belépését abba a nyugati-germán-keresztény kultúrkörbe, amely további sorsát meghatározta.
A faj, Joó szerint, „puszta biologikum”, a természettudomány körébe tartozik, míg a nemzet „tiszta szellem.” A nép és a nemzet közötti legnagyobb különbség pedig szerinte az, hogy a nemzet önreflexív, tudatos valóság, a nép pedig inkább egy szervezetlen, „prepolitikai” szubsztancia. Azonban – összhangban szellemtörténeti előfeltevésével – egyiket sem lehet pusztán anyagi értelemben vett formának tekinteni. Joó a népet és a nemzetet a hegeli „objektív szellem” egyfajta tudatosodási fokozatiként, az „öntudatra ébredés” egymást követő stádiumaiként is tekinti.
„A nemzet felismeri azt, hogy ő az emberiség egészében foglal helyet, s ez a hely bizonyos szerepet jelöl ki számára. Hivatást vállal. A nép is benne él az emberiség körében, de ő még nem veszi ezt tudomásul, és nem vonja le belőle a következményeket, nem emelkedik ennek öntudatára. Ez következik be a nemzet megszületésével. Helyesebben mondva, ezzel az öntudatra ébredéssel születik meg a nemzet. Mintegy kiemelkedik a tulajdon közössége szűk köréből, felülről látja a népek nagy rendszerét, az emberiség egészét, s benne önmagát is.”
Joó hangsúlyozza: a magyarság Európában az egyetlen nemzet – lévén nem germán vagy szláv, illetve kelta eredetű nemzet a jelentős mértékben elszlávosodott bolgárokon kívül –, amelynek államelméleti tradíciója egyértelműen keleti eredetű.
Joó szintén rámutat arra, hogy a sztyeppei civilizációban nem létezett – még az uralkodó elit törzsek, vagyis a szűkebb értelemben vett „nemzetek” körében sem az etnikai homogenitás: hasonlóan a hunokhoz vagy az avarokhoz, az ősmagyarok sem egyetlen „faj” (vagy rassz), hanem számos etnikai kollektívum sajátos szövedékeként jelentkeznek történelmünk kezdetén.
A magyaroknál, Joó szerint, tehát már az etnogenezis körüli időkben sem él a közös etnikai eredet mítosza, mivel az emberi rasszok (és alrasszok) keveredése már jóval azelőtt megkezdődött, hogy egyáltalán kialakultak volna az első szervezett törzsi közösségek.
„A nomád nem lehetett maradi és elzárkózó: nem ismert korlátokat és megszokta a száguldást. A képzelőerő, a messzelátás, a nagyratörés, az élet teljességének szertelen vágya – melynek annyi megnyilatkozása lehetséges – hozzátartoztak a nomád lelki alkatához. Szokásait, életmódját, kultúráját, hitét, erkölcsét senkinek sem érintette. Sőt, szívesen tanult táglátkörű, eleven, fogékony, elfogulatlan és vállalkozó szellemével. Ez olyan feltűnő dolog, annyira köztudomású a népvándorlás világában, hogy még később is, például a Nibelungenlied is tudja és hangoztatja, hogy Attila udvarában mindenki megtartja nemzeti szokásait[…]”
A magyar nemzeteszme és a magyar nacionalizmus legfontosabb megkülönböztető jegye Joó szerint az, hogy a magyarság esetében a magyar nemzet sztyeppei eredetű vezéreszméje túlélte a keresztény államalapítást, sőt a kereszténységgel mintegy szintetizálódva túlélte magát a középkort is. Nyugat-Európába azonban egészen másfajta nemzetfejlődés ment végbe: Nagy Károly rövid birodalmi kísérlete, vagyis a Római Birodalom keresztény–germán alapon történő megújítási törekvései lényegében hamar kudarcot vallott, és – dacára a német–római császárok hasonló törekvéseinek – éppen az uralkodó dinasztiák birodalomalkotó tevékenységével szemben indult meg a németség „nemzetté válási” folyamata az újkorban (mindez transzponálható egyéb nyugat-európai nemzetekre is). Ebből következőn a magyar és a nyugat-európai nemzetfogalom nemcsak alig összevethető egymással, hanem képződésük iránya éppenséggel egymással ellentétes.
Irodalom
Joó Tibor: A magyar nacionalizmus. Athenaeum. 1942.
Filep Tamás Gusztáv: Joó Tibor: A szellemtörténet és a magyar nemzeteszme. Századvég, Budapest, 2019.
Ferenczi László: Joó Tibor. Hugarovox, Budapest, 2022.
