Ítéletet hozott az Európai Bíróság a Penny Market-ügyben
Tanulságos döntést hozott az Európai Bíróság a minap: megállapította, hogy a „kötelező akciózásra” vonatkozó 2023-as magyar szabályozás ellentétes a belső piaci szolgáltatásokról szóló irányelvvel, valamint az ún. KPSZ-rendelettel is. Az eset tanulsága minden tagállami jogalkotó felé, hogy az egyébként akár legitimnek is tekinthető jogalkotói célok eléréséhez szükséges hatékony és megfelelően előkészített megoldást választani. Azok a tagállami jogszabályok ugyanis, amelyeket az Európai Bíróság a kitűzött célok elérésére alkalmatlannak ítél, fennakadnak Luxemburg szűrőjén.
A magyar jogalkotó 2023-ban, az élelmiszer-infláció letörésére hivatkozással kettős, a szabad piaci működésbe jelentősen beavatkozó kötelezettséget írt elő a jelentős forgalmat bonyolító élelmiszer-kiskereskedők számára: egyrészt kötelezővé tette, hogy az érintett üzletláncok meghatározott termékekből minimális készletet tartsanak, valamint azt is, hogy kötelezően ún. akciós árat alkalmazzanak. Az akciós árra vonatkozó szabályozás lényege az volt, hogy a kötelezett üzletláncoknak bizonyos termékek esetében a megelőző havi legalacsonyabb árhoz képest további, legalább 15%-kal csökkentett kiskereskedelmi árat kellett alkalmazniuk.
A szabályozást kormányrendelet vezette be, amely azokat a kiskereskedőket kötelezte a megjelölt, a rendelet mellékletében feltüntetett termékek folyamatos forgalmazására, amelyek éves nettó árbevétele meghaladta az 1 milliárd forintot. A rendelet rögzítette azt is, hogy a kötelezettség megszegését bírsággal, illetve a tevékenységtől eltiltással szankcionálhatja a kormányhivatal. Így történt, hogy a Komárom-Esztergom Vármegyei Kormányhivatal ellenőrzést tartott egy Penny Market üzletben, és megállapította, hogy alma, ásványvíz és üdítőitalok nem voltak az üzlet polcaira kihelyezve. A hatósági határozatot a Penny Market megtámadta a Győri Törvényszék előtt, amely már első fokon nyomban előzetes döntéshozatali kérelemmel fordult Luxemburghoz, kérve a magyar szabályozásnak a belső piaci irányelvvel, illetve a KPSZ-rendelettel való összhangjának vizsgálatát.
Az Európai Bíróság elsőként a KPSZ-rendelet szempontjából vizsgálta a szabályozást. Rögzítette, hogy a közös agrárpolitika ún. „megosztott hatáskörbe” tartozó politika, amiből az következik, hogy a tagállamok alkothatnak ugyan jogot ezen a területen, ám csak akként, hogy azzal ne gátolják a vonatkozó uniós szabályozás, esetünkben a KPSZ-rendelet érvényesülését. Márpedig a KPSZ-rendelet egyik alapvető eleme a szabad verseny – azaz a szabad ár- és termékkínálat-meghatározás –, amelyet a magyar szabályozás nyilvánvalóan befolyásolt. A logikusan felmerülő következő kérdés az volt, hogy az uniós jog önmaga ad-e felmentést vagy kivételi lehetőséget a szabad verseny főszabálya alól. A válasz az, hogy igen: lehetőség van a szabad versenyt korlátozó tagállami jogalkotásra, azzal a feltétellel, hogy a versenyt korlátozó szabályok alkalmasak a kitűzött tagállami célok elérésére, és a cél elérése érdekében okozott hátrányokhoz képest nem aránytalanok.
A kormányzat meg is jelölt két ilyen célt, mégpedig az infláció elleni küzdelmet és a hátrányos helyzetben lévő fogyasztók segítését és védelmét. E célok elfogadhatósága, uniós jogi megfelelősége nem képezte vita tárgyát Luxemburgban. Annál inkább a megvalósítás módja, azaz az alkalmasság. Az Európai Bíróság szerint a joggyakorlat azt kívánja meg az alkalmasság igazolásához, hogy a rendelkezések koherens és szisztematikus módon kíséreljék meg a kitűzött célt elérni – a vitatott magyar szabályozást azonban nem találta ilyennek. A Bíróság megállapította, hogy a végrehajtás szisztematikus volta súlyos hiányosságokat mutat, ugyanis az intézkedés hatálya alá csupán egy szűk értékesítői kör tartozott, mégpedig olyan vállalkozások, amelyek jellemzően városi területeken működnek. Ugyancsak alkalmatlannak ítélte a minimális készlettartási kötelezettséget, figyelemmel arra, hogy azt ugyanennek a – a Bíróság megítélése szerint – szűk jogalanyi körnek kellett teljesítenie, így az nem szolgálta hatékonyan a megjelölt célt, azaz a védendő fogyasztók érdekeit. Erre tekintettel a Bíróság megállapította, hogy a magyar intézkedés ellentétes a KPSZ-rendelettel, s ekként nem fér össze az uniós joggal.
A Bíróság itt nem állt meg, hanem elmarasztaló irányú útmutatást adott a belső piaci irányelv kapcsán is. (Azért csak útmutatást, mert a konkrét ügyben az uniós jogszabály sérelmének megállapítása az uniós jog sajátosságai miatt a nemzeti bíróság feladata, az Európai Bíróság csak jogértelmezést ad. A gyakorlatban ugyanakkor egyértelmű, hogy az általa adott útmutatás érdemben eldönti az ügyet.) Az Európai Bíróság mindenekelőtt kimondta, hogy a belső piaci irányelv nemcsak a közvetlen, hanem a közvetett megkülönböztetést is tiltja. Következésképpen a nemzeti jognak nemcsak azok a rendelkezései tilalmazottak, amelyek kifejezett célja a belső piacon az állampolgárságon vagy a jogi személy székhelyén alapuló megkülönböztetés, hanem azok is, amelyek hatása ilyen.
A luxemburgi bíróság az adott ügyben – az előterjesztő bíróság által ismertetett tényállás alapján – megállapította, hogy a magyar jogalkotó által megállapított nettó árbevételi küszöbérték a gyakorlatban elsősorban külföldi tulajdonosi hátterű vállalkozásokat érintett. A Bíróság állásfoglalása szerint ez ugyanakkor még önmagában nem valósítana meg szükségképpen hátrányos megkülönböztetést. Azt azonban már problémának tartotta, hogy a belföldi tulajdonú üzletláncok a gyakorlatban nem azért nem tartoztak a kötelező akciózási szabályozás hatálya alá, mert ne lettek volna az éves 1 milliárd forintos küszöbérték felett, hanem azért, mert egyrészt ún. franchise-rendszerben működnek, s ekként az egyes üzletek éves nettó árbevételét nem összesítik, másrészt pedig a magyar tulajdonú vállalatok tevékenységüket más statisztikai gazdálkodási kód alatt folytatták, mint külföldi tulajdonú társaik, s ekként rájuk a szabályozás hatálya nem terjedt ki. Ilyen körülmények között a tagállami szabályozás piacvédelmi elemet tartalmazhat, hiszen összehasonlítható helyzetben lévő jogalanyok közül egyesekre – a külföldi tulajdonúakra – kötelezettségeket állapít meg, míg másokra – a hazaiakra – nem. Ennek a tényhelyzetnek az egyedi ügyben való vizsgálata azonban már a törvényszék feladata lesz, amely előtt most folytatódik az ügy.
A Bíróság ugyanakkor kimondta, hogy még ha azt állapítaná is meg a magyar bíróság, hogy a közvetett hátrányos megkülönböztetés nem áll fenn, a tagállami intézkedés csak akkor férhet össze az uniós joggal, amennyiben az elérni kívánt cél elérésére alkalmas. Az Európai Bíróság szerint a vizsgált szabályozás különösen a hátrányos helyzetben lévő fogyasztók védelmének célját illetően nem tekinthető megfelelő eszköznek, figyelemmel arra, hogy a nem érintett kiskereskedelmi egységek voltak azok, amelyek e fogyasztói kör számára ténylegesen elérhetőek voltak. Kiemelendő ugyanakkor, hogy az ítélet nem mondta ki, hogy a magyar szabályozás az infláció mérséklésére alkalmatlan lett volna; ilyen megállapítást a Bíróság nem tett. Mindennek alapján azonban a Bíróság a szabályozás alkalmatlansága miatt arra a következtetésre jutott, hogy a magyar szabályozás a belső piaci irányelvvel sem egyeztethető össze.
Az eset – ha az Európai Unió mindennapjait nézzük – több szempontból is tanulságos. Egyrészt örömteli, hogy a magyar igazságszolgáltatási rendszer jól integrálódott az uniós struktúrába, hiszen az uniós jogot az alkalmazandó normarendszer szerves részeként kezeli, a közigazgatási ügyekben elsőfokon eljáró bíróságok is készségszinten alkalmazzák az előzetes döntéshozatali mechanizmust, azaz szükség esetén Luxemburghoz fordulnak az uniós jog értelmezése érdekében. Mindez nagyban szolgálja a jogalkalmazás egységességét és kiszámíthatóságát.
Másrészt az uniós jog luxemburgi alkalmazása szempontjából világos, hogy az Európai Bíróság kitart a belső határok nélküli térség, azaz a közös piac akadályok nélküli működésének alapelve mellett. Ez mindenképpen helyeselhető, hiszen a gazdasági együttműködést zilálná szét bármiféle olyan tagállami szabályozás, amely mesterséges akadályt gördítene a négy szabadság érvényesülése útjába. Ez nemcsak elméleti szinten van így, hanem napjainkban is, amikor az Európai Unió egyébként is versenyképességi kihívásokkal küzd: a belső piaci torzulások ezt a hátrányt tovább erősítenék.
Az is világos, hogy az uniós jog biztosíthat lehetőséget a rendkívüli körülmények figyelembevételére és a tagállami fellépésre. Ezek a rendelkezések azonban nem lehetnek közvetetten sem diszkriminatívak, másrészt alkalmasnak kell lenniük a kitűzött célok elérésére, vagyis kellően átgondoltnak és előkészítettnek kell lenniük. Észszerűen hangzó feltételek.
Az eset tanulsága a jövőre nézve, hogy a jogalkotónak érdemes egy-egy intézkedéssel egy-egy pontosan meghatározott cél elérésére törekednie, mert a célok egymásra rétegzése láthatóan zavarossá teheti a szabályozást, és növeli annak kockázatát, hogy az fennakad az Európai Bíróság szűrőjén. Az uniós joggal össze nem férő tagállami szabályozás piaci zavart, ennek révén kárt, s így bizonytalanságot és befektetői bizalmatlanságot okoz. Az európai gazdaság megerősítése érdekében pedig éppen ennek ellenkezője a cél.
Nyitókép forrása: Oleksandr_UA / depositphotos.com
