Az 1966. január 29-én aláírt luxemburgi kompromisszum kezelte az európai integráció első nagyobb válságát és egyben utat is mutatott a későbbi időszakra, hogy hogyan lehet kezelni a nemzeti érdekütközéseket, illetve hogyan lehet érvényesíteni a nemzeti érdekeket a közösségi döntéshozatalban. Siker volt tehát, hiszen fél év bénultság után ismét működni kezdtek a közösségi intézmények. Fontos tény ugyanakkor, hogy a válság megoldásában a közösségi érdek előmozdítására hivatott Bizottság csupán marginális szerepet töltött be, így a siker is elsősorban a tagállamok érdeme.
Mindez új fejezetet nyitott az európai integráció történetében. Véget ért az első időszak eufóriája, amikor sokak számára úgy tűnhetett, hogy az európai közösségi érdek felsőbbrendű és domináns lehet a tagállamok nemzeti érdekeivel szemben, és megnyílt az az időszak, amikor az integráció – és a közösségi intézmények működése is – végső soron és döntő mértékben a tagállamok nemzeti érdekeinek logikáját követte. A fordulat nagy vesztese a Bizottság lett, amelynek jó időre fel kellett hagynia azzal a – Jean Monnet által megálmodott – ambíciójával, hogy a tagállamokkal szemben, azok főnökeként diktálja az integráció tempóját és irányát.
A vámunió tervezettnél korábbi időpontban, 1968. július elsején történő megvalósulása látszólag a funkcionális integráció sikere. Valójában azonban a tagállamok számára egy újabb sürgető jel, hogy a gyengélkedő Bizottság helyett a maguk kezébe kell venniük az ügyeket, ha a gazdasági integráció legfőbb célkitűzését, a közös piac kiépítését el akarják érni.
A Bizottság első elnökének bukása egyértelműen jelezte már a fordulatot. Walter Hallstein mandátumát 1967. június 30-ával nem hosszabbította meg a Tanács. A Jean Rey vezetésével – most már mind a három integrációs szervezet, az Európai Gazdasági Közösség, az Euratom és az Európai Szén- és Acélközösség közös szerveként – létrejött Bizottság elsősorban saját szervezeti kérdéseinek megoldásával volt elfoglalva, így a tagállamok az eddigieknél is bátrabban vették saját kezükbe a közös ügyek intézését.
Újabb fordulatot jelentett az akkori évtizedben Európa egyik erős emberének tartott Charles de Gaulle francia köztársasági elnök váratlan meggyengülése a francia belpolitikában, amelynek következtében 1969-ben lemondott, hogy még abban az évben az élők sorából is távozzon. Utódja, George Pompidou megtartotta ugyan a francia Európa-politika hagyományosan kormányközi karakterét, azonban elődjénél nagyobb hajlandóságot mutatott a többi tagállammal történő együttműködésre. Napirendre kerülhettek tehát azok az ügyek, amelyekkel az Európai Közösség – elsősorban de Gaulle ellenállása miatt – mindaddig eredmény nélkül foglalkozott.
Az 1969. december elsején és másodikán megtartott Hágai Csúcstalálkozó jelezte hivatalosan is az európai integráció neofunkcionális korszakának lezárultát, és a kormányközi időszak kezdetét. Hágában a tagállamok állam- és kormányfői gyűltek össze, hogy három, az európai integráció jövője szempontjából döntő fontosságú kérdésben dűlőre jussanak. A közös piac kiépítésének befejezésén túl a tagállamok elhatározták, hogy további lépésként megkezdik a Gazdasági és Monetáris Unió, valamint egy közös pénznem előkészítését, valamint a külpolitikai koordináció megteremtését. Összességében mindez az integrációs együttműködését mélyítését is jelentette. Ugyancsak döntöttek a tagállamok az első bővítési hullámról is. Túllépve de Gaulle vétóján, lehetőséget teremtettek az EFTA-tagállamok számára a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. A felkínált lehetőséggel végül Dánia, az Egyesült Királyság és Írország élt, akik 1973-ban csatlakoztak az Európai Közösséghez.
A Hágai Csúcstalálkozó folytatása később majd Európai Tanácsként intézményesül a közösségi – később uniós – döntéshozatalban. A Tanács mellett, elsősorban a stratégiai irányok meghatározása terén ez az intézmény tölt be egyértelműen domináns helyet, biztosítva ezzel, hogy a nemzeti érdekek alapvetően meghatározó szerepet játsszanak az európai integráció nagy döntéseiben.
Nyitókép: Hága, Hollandia, forrás: Zairon / wikimedia.org
