Újabb dilemmák az EU kereskedelempolitikájában
Az Európai Unió kereskedelempolitikája fordulóponthoz érkezett. A Mercosur-megállapodás körüli viták megmutatták, hogy a piacnyitásból nem következnek automatikusan előnyös geopolitikai ígéretek, a szabadkereskedelmi megállapodások belpolitikai és alkotmányos korlátaival viszont foglalkozni kell. A kérdés ma már nem pusztán az, hogy az EU képes-e új megállapodásokat kötni, hanem az, hogy mindezt kinek a felhatalmazásával, milyen hatáskörök rovására és milyen társadalmi áron teszi meg.
Mercosur: egy több évtizedes alku törésvonalai
Az Európai Unió szabadkereskedelmi politikájának egyik legújabb paradoxona, hogy miért gondolja azt az EU, hogy miközben intézményi szinten következetesen törekszik globális piaci jelenlétének bővítésére, döntéseinek nem lesz gazdasági, ebből adódóan pedig belpolitikai következménye. A múlt héten kicsúcsosodott dilemma legplasztikusabb példája az EU és a Mercosur országai közötti megállapodás története. A tárgyalások már az 1990-es évek végén elindultak, a politikai megállapodás 2019-re körvonalazódott, majd évekig tartó befagyás, kiegészítő nyilatkozatok és újranyitások követték. A folyamat lassúsága pedig nem technikai, hanem strukturális okokra vezethető vissza.
A Mercosur ugyanis közvetlenül érinti az európai mezőgazdaság legérzékenyebb szegmenseit. A dél-amerikai országok versenyelőnye a marhahús-, cukor- és baromfitermelésben nem elvont makrogazdasági kérdés, hanem kézzelfogható jövedelmi kockázat az uniós gazdák számára. Ez magyarázza, hogy az elmúlt hetekben miért a Mercosur uralta az európai híreket: a traktoros demonstrációk nem egy átlagos megállapodás ellen szóltak, hanem a globalizáció agrárveszteseinek kollektív tiltakozásaként jelentek meg.
Politikai értelemben a Mercosur-ügy mára túl van a tárgyalási szakaszon. A kérdés nem az, hogy mit tartalmaz a megállapodás, hanem az, hogy ratifikálható-e egy olyan politikai környezetben, ahol a mezőgazdasági érdekcsoportok erősek, a környezetvédelmi aggályok könnyen mobilizálhatók, és a nemzeti kormányok egyre óvatosabbak az EU-szintű kompromisszumokkal szemben. A Mercosur így az európai szabadkereskedelem „negatív referenciapontjává” vált.
EU–India: két évtizedes tárgyalás geopolitikai fordulóponton
Pedig a szabadkereskedelmi megállapodások alapesetben az európai versenyképesség egyik alappillérét jelentik, csak nem mindegy persze, hogy milyen felek között és milyen feltételekkel kötik meg őket. Miközben Európában a Mercosur elleni demonstrációk uralták a közbeszédet, egészen más hangulatban zajlottak az események Újdelhiben. António Costa, az Európai Tanács elnöke Indiába érkezett, ahol Ursula von der Leyen társaságában az idei Republic Day ünnepségek díszvendégeként vett részt. A látogatás csúcspontját a 16. EU–India csúcstalálkozó jelentette, amelynek tétje nem kevesebb, mint a közel két évtizede húzódó szabadkereskedelmi tárgyalások politikai lezárása.
Az EU–India tárgyalások 2007-ben indultak, majd 2013 után évekre befagytak. Akkor még elsősorban a piacnyitás mértéke, a szellemi tulajdon védelme és a szolgáltatások liberalizációja okozott nézetkülönbséget. A folyamat csak 2022-ben indult újra, immár egy gyökeresen megváltozott nemzetközi környezetben. India ma a világ legnépesebb országa, és a Nemzetközi Valutaalap előrejelzései szerint 2026-ban a világ negyedik legnagyobb gazdaságává válhat. Az EU számára ez egy jövőorientált piac: gyorsan bővülő belső kereslet, hatalmas infrastruktúra-igény és intenzív technológiai felzárkózás jellemzi. A gazdasági adatok ezt alá is támasztják: az árukereskedelem volumene 2024-ben elérte a 120 milliárd eurót, ami tíz év alatt közel 90%-os növekedést jelent, miközben a szolgáltatáskereskedelem további 60 milliárd eurót tett ki.
A geopolitikai dimenzió legalább ilyen fontos. Az EU és India egyaránt új piacokat és partnerségeket keres az amerikai védővámok és a kínai exportkorlátozások korszakában.
Mi lesz az európai kereskedelempolitikai megállapodások jövője?
A felszín alatt azonban az EU–India tárgyalások sem mentesek a modern szabadkereskedelmi megállapodások klasszikus csapdáitól. Az egyik legérzékenyebb kérdés a híres-hírhedt uniós karbonhatár-kiigazítási mechanizmus (CBAM). India – joggal – attól tart, hogy az EU klímapolitikai eszközei de facto versenyhátrányt okoznak az indiai acél- és alumíniumexport számára. Itt már nem vámokról, hanem rejtett szabályozási költségekről van szó, amelyek közvetlenül érintik a fejlődő gazdaságok növekedési modelljét.
Hasonlóan problémásak a minőségi és biztonsági sztenderdek. A gyógyszer- és autóiparban az uniós szabályozás gyakran piaci belépési akadályként jelenik meg, ami a szabályozási szuverenitás kérdését veti fel. Ezzel párhuzamosan India számára az EU-val kötött megállapodás túlmutat a kereskedelmen: Újdelhi évtizedeken át Oroszországtól függött kulcsfontosságú katonai és ipari szállításokban, az európai együttműködés pedig a geopolitikai diverzifikáció egyik eszköze.
A Mercosur és az EU–India tárgyalások párhuzamos olvasata világosan megmutatja, hogy az Európai Unió szabadkereskedelmi politikája nem egységes, automatikusan működő mechanizmus, hiszen nem mindegy, hogy a nyitás csak költségekkel jár-e, vagy felismerhetőek benne a jövő lehetőségei. A kérdés immár nem az, hogy lesznek-e új megállapodások, hanem az, hogy ezek mögé sikerül-e tartós társadalmi és politikai támogatást építeni, vagy ezzel továbbra sem foglalkozik majd az EU s így minden új alku újabb belső gazdasági és politikai válságot generál majd.
Mercosur jogvita: kell-e a jövőben foglalkozni az európai emberekkel?
Jól látjuk tehát, hogy az EU–Mercosur megállapodás körüli konfliktus mára túllépett a klasszikus kereskedelempolitikai vitákon és nyílt intézményi hatalmi kérdéssé vált. Az Európai Parlament szoros, 334:324 arányú szavazással döntött arról, hogy az Európai Unió Bíróságához fordul, nem a megállapodás tartalmának, hanem az eljárás jogszerűségének megítélése érdekében. A kérdés lényege: az Európai Bizottság jogszerűen minősítette-e az egyezményt alapvetően uniós hatáskörbe tartozónak, vagy szándékosan szűkítette azokat a politikai kontrollmechanizmusokat, amelyek lassíthatták volna a ratifikációt.
A kritikus értelmezés szerint a Mercosur-megállapodás „vegyes” jellegű, vagyis nemcsak uniós, hanem tagállami hatásköröket is érint. Ebben az esetben nem kerülhető meg a nemzeti parlamentek ratifikációja, ami szélesebb demokratikus legitimációt és nyíltabb politikai vitát kényszerítene ki. A Bizottság ezzel szemben szokás szerint az eljárás gyorsíthatóságára és az uniós hatáskör elsődlegességére hivatkozik – sokak szerint nem jogtechnikai, hanem tudatos politikai megfontolásból.
A vita középpontjában az úgynevezett egyensúlyteremtő mechanizmus áll, amely lehetőséget adna a Mercosur-országoknak arra, hogy vitassák azokat az uniós szabályozásokat, amelyeket exportjukra nézve aránytalanul korlátozónak tartanak, hiszen hosszabb távon nyomásgyakorlási eszközzé válhat az európai mezőgazdasági, környezetvédelmi és élelmiszer-biztonsági standardokkal szemben. Az Európai Parlament döntése befagyasztotta a ratifikációs eljárást a bírósági ítéletig, miközben a Tanács előtt továbbra is nyitva maradt az ideiglenes alkalmazás lehetősége – jól jelezve a megállapodás körüli politikai kettősséget.
Az Európai Parlament döntése következtében a ratifikációs eljárás az EP-ben befagyott a bírósági ítéletig, miközben a Tanács számára továbbra is nyitva áll az ideiglenes alkalmazás lehetősége. Ez a kettősség rávilágít a per valódi tétjére: nem csupán arról van szó, hogy mikor léphet hatályba a Mercosur-megállapodás, hanem arról, ki kontrollálja az EU külkereskedelmi politikáját a jövőben – egy szűkebb, technokratikus intézményi logika vagy egy szélesebb, politikailag legitimált, tagállami részvételt is érvényesítő döntéshozatal.
Ebben az értelemben az ügy kimenetele messze túlmutat a Mercosuron. A Bíróság döntése precedenst teremthet a jövőbeli megállapodások – így akár az EU–India egyezmény – jogi kezelésére is, és alapvetően meghatározhatja, hogy a közös kereskedelempolitika integrációmélyítő vagy szuverenitáskorlátozó eszközzé válik-e az elkövetkező évtizedben.
Ez a hatáskör-értelmezés az Európai Unió számára kifejezetten vonzó és erős eszközt jelentene. Az uniós intézmények – különösen a Bizottság – évek óta törekednek arra, hogy a közös kereskedelempolitika kizárólagos jellegére hivatkozva de facto kiterjesszék befolyásukat olyan szakpolitikákra, amelyek formálisan továbbra is megosztott vagy tagállami hatáskörben maradtak. Ilyen terület például az energiapolitika, ahol az ellátásbiztonság, az árképzés és az infrastruktúra kérdései hagyományosan nemzeti kompetenciák, de a kereskedelempolitikai eszközök – importszabályok, fenntarthatósági feltételek, harmadik országokkal kötött megállapodások – révén egyre inkább uniós szintű irányítás alá kerülnek. Ha a Bíróság megerősíti, hogy a kereskedelempolitika keretében ilyen jellegű szabályozási hatások is érvényesíthetők nemzeti ratifikáció nélkül, az precedenst teremthet a közös politika hatókörének további kiterjesztésére, messze túl a klasszikus vám- és piacnyitási kérdéseken.
Ez azonban már nem pusztán hatásköri vagy eljárásjogi vita. Alkotmányos szinten veti fel azt az újra és újra előkerülő kérdést, hogy meddig terjed az Európai Unió hatásköre anélkül, hogy demokratikus felhatalmazást kapna nemcsak a tagállamoktól, hanem a tagállamokban élő emberektől. Amennyiben a kereskedelempolitika kizárólagosságára hivatkozva olyan döntések születnek, amelyek mélyen beavatkoznak a nemzeti energiapolitikába, agrárszabályozásba vagy környezetvédelmi normákba, akkor a tagállami alkotmányos identitásvédelme és a parlamenti szuverenitás nem politikai retorikává, hanem jogilag is releváns kérdéssé válik. A per valódi tétje így az, hogy az uniós integráció továbbra is a demokratikus felhatalmazásból levezetett, önkéntes hatáskör-átruházás logikáját követi-e – vagy fokozatosan olyan eljárásjogi megoldásokon keresztül mélyül tovább, amelyek következményeivel az európai emberek már csak utólag szembesülnek.
Nyitókép forrása: europa.eu
