Az elmúlt héten Brüsszelben döntés született arról, hogy az Európai Unió teljes mértékben és véglegesen leválik az orosz földgázról. Az alapul szolgáló megoldás azonban kevéssé elegáns: mivel több tagállam tiltakozása miatt a döntést szankcióként nem tudták meghozni, jogi csűrcsavarral olyan hivatkozási alapot kerestek, amelyhez elegendő a minősített többség, s így a kisebbségi vélemények figyelmen kívül hagyhatóak…
Von der Leyen elnök, a Bizottság vezetője Dan Jörgensennel, az energetikáért felelős biztossal közösen, nagy csinnadrattával jelentette be szerdán, hogy „Európa belépett az Oroszországtól való teljes energetikai függetlenség korába, a REPowerEU működik”, s hogy „elzárjuk az orosz gázcsapot.”
Régi terv áll a diadalittas kijelentések mögött: a nemzetközi jogot sértő orosz agressziót követően, már 2022 májusában a Bizottság bemutatta az ún. „REPowerEU tervet”, majd három évre rá, idén májusban a „REPower EU Roadmap”-et, amelyek célja az orosz energiahordozóktól való teljes függetlenség elérése. A koncepció mögött egy szankciós szándék áll: nevezetesen, hogy az EU tagállamai ne vásároljanak energiahordozókat Oroszországtól, s ezzel csökkentsék annak háborús finanszírozási képességét. Több tagállam, így Magyarország és Szlovákia, amelyek nagymértékben függenek azonban az orosz földgáztól (és kőolajtól), saját ellátásbiztonságukra hivatkozva a kezdetektől ellenezték a teljes tilalmat. Érvelésük szerint minden tagállam csináljon azt e tárgykörben, amit akar, de mivel ezek az országok számottevő saját kitermelési potenciállal maguk nem rendelkeznek, s az Oroszországból érkező import a legkedvezőbb árú számukra, létkérdés, hogy pragmatikusan járnak el és továbbra is megvásárolhassák ezeket az energiahordozókat.
Ezzel ki is alakult egy feloldhatatlannak tűnő patthelyzet: a szankciók elfogadásához ugyanis egyhangúság kell, Magyarország és Szlovákia pedig jelezték, hogy ebben nem lesznek partnerek. A gordiuszi csomót a Bizottság most azzal vágta át, hogy az intézkedést, ti. az orosz földgázról való leválást, nem szankcióként, hanem ún. kereskedelempolitikai jogalkotási intézkedésként javasolta, amelynek elfogadásához elegendő a minősített többség is… A mostani döntés nagyon kevés eltérést engedő módon, határidőkhöz kötötten rögzítette, hogy jövő év végétől az orosz eredetű LNG, majd 2027. szeptember végétől pedig a vezetékes földgáz importjának is búcsút kell inteniük a tagállamoknak. Ezt megelőzően, jövő év márciusáig, nemzeti cselekvési tervet kell benyújtaniuk a Bizottsághoz arról, hogy hogyan kívánnak eleget tenni a „jogszabálynak”, s az uniós előírás betartását egy sor intézmény (így pl. az Energetikai Szabályozók Ügynöksége, az ACER vagy a Csalás Elleni Hivatal, az OLAF) is ellenőrizni fogja.
Brüsszel tehát, legalábbis úgy tűnik, keresztülvitte az akaratát: mivel a vonatkozó jogalapon nem ment (szankciók), keresett egy olyan jogszerűnek tűnő megoldást (kereskedelempolitikai jogalkotás), amely eredményében ugyanarra az eredményre vezet: nem tartható fenn földgáz-vásárlási megállapodás a tagállamok egyikének részéről sem Oroszországgal.
Az ügy három jelentős problémára is rámutat: egyrészt természetesen magára az energiabeszerzés fizikai, ha úgy tetszik, szuverenitási dimenziójára. Energia nélkül nincsen sem modern társadalom, sem ipar vagy gazdasági teljesítmény. Következésképpen minden országnak elemi szükséglete, hogy gondoskodni tudjon a stabil, biztonságos és megfizethető energiaellátásról. Ez a kezdet kezdetétől tagállami hatáskör: bár visszatérően voltak és vannak próbálkozások a legkülönfélébb jogcímeken (ld. pl. a nukleáris energia használatának ellenzői, így pl. Ausztria által a paksi bővítéssel kapcsolatban előadottakat) beleszólni, az EU abban nem tudta a lábát komolyan megvetni. Nem véletlenül van ez így, s a szabadsággal felelősség is társul: amennyiben egy tagállami kormány nem képes arra, hogy a fenti attribútumok szerinti energiaellátást biztosítsa, gyorsan elbúcsúzhat országa irányításától. Következésképpen, nem tehető ki senki annak, hogy miközben uniós elképzeléseket hajt végre, egyik napról a másikra, éppen az EU-s szabályoknak való megfelelés miatt megbukjon. Emellett, a tagállamok energetikai adottságai, de szükségletei is eltérőek, s emiatt, természetesen, észszerűen nem működhet a „one-size-fits-all” modell.
Másrészt a konkrét ügyön túlmutat, de ugyancsak régi vita az Unióban az ún. minősített többségi döntéshozatal, az ún. QMV (qualified majority voting) kiterjesztése. Ezt a döntéshozatali módszert történelmileg – leegyszerűsítve – a szakpolitikai kérdésekben való uniós hatáskörgyakorlásra intézményesítették, míg a politikai kérdésekben, ahol egyáltalán felmerült az uniós hatáskörgyakorlás (így pl. a külpolitika terén), az egyhangúság volt az előírás. Nem véletlenül van (volt) ez így: az Európai Unió szuverén tagállamok gazdasági alapú szövetsége, amelyben – amint azt nálunk az Alaptörvény E cikke is rögzíti – a tagállamok szuverén hatásköreik egy részét az unió intézményei útján, közösen gyakorolhatják. Az együttműködés lényege egy, a nemzetközi jogi rendszerben bevettnél rugalmasabb, gyorsabb, hatékonyabb, közös érdekű ügyekben történő hatáskörgyakorlás. A cselekvésnek azonban két szintje van: s ebből az erősebb, ha tetszik, a „felsőbb szint” a szuverének politikai hatalomgyakorlása, amelynek, Unió ide vagy oda, intaktnak kell maradnia – ellenkező esetben a közös célok megvalósítása (bár már önmagában ezek meghatározása is komoly kérdéseket vet fel) alapjaiban veszélyeztethetné a szuverének nemzetközi jogi / alkotmányjogi / politikai önállóságát, illetve szélsőséges esetben a létét. Ez nyilván fogalmi képtelenség: hiszen mely szuverén kívánna olyan közösséghez tartozni, amely a következő pillanatban éppen a szuverén minőségétől fosztaná meg őt?!
Éppen ezért, az uniós döntéshozatal minősített többségi módja csak a szuverenitást nem fenyegető, tehát az imént felvázoltak alatti szinten képzelhető el: a közös politikák (szakpolitikák) tartalmi-technikai jellemzőiben való (megállapodás nélküli) döntések meghozatala és érvényesítése érdekében. Megjegyzem, az Európai Bíróság határkörgyakorlása is csak így tisztességes: azokban a kérdésekben, amelyek a politika, nem a jog területére tartoznak, nem szabad, hogy az uniós judikatúra önmagának hatáskört vindikáljon, ellenkező esetben (felelősség nélküli) politikai döntéshozói szerepbe kerülne, amely fenekestül felforgatná az egész közösség működését. Fájdalom, hogy ma éppen ennek vagyunk egyre gyakrabban szemtanúi…
S végül, harmadik, legmagasabb absztrakciós szintű, ám legsúlyosabb problémaként: a közösségen belüli kisebbségi vélemények és érdekek védelme. Régi probléma ez az Unióban: az intézmények, s különösen a Bizottság, csak úgy tudják az irányítást elképzelni, hogy mindenki pontosan ugyanazt kell, hogy tegye. Lassan mindegy, hogy gazdaságpolitikáról (ld. zöldpolitika), társadalompolitikáról (ld. LMBTQ közösségek és ahhoz tartozók jogi helyzete) vagy civilizációs kérdésekről (ld. migráció) van szó, a Bizottság mindenkire ugyanazt a jogi szabályozáson és szabályrendszeren keresztül, illetve annak képében megjelenő világlátást és politikai elképzelés-összességet kívánja ráerőltetni. A tagállamok pedig folyamatosan küzdenek ez ellen. Ez mindkét oldalról, mind az intézmények, mind a tagállamok oldaláról jelentős erőforrásokat köt le (úgy a politikum, mint a szakapparátus részéről), miközben azok a célok, amelyeket az európai közösségnek szolgálnia kellene (mint a versenyképesség, a béke vagy az európai népek jólétének előmozdítása (ld. EUSZ 3. cikk), nem haladnak. A demográfiai adatok a kontinensen egyre rosszabbak, a gazdaság nem fejlődik, az innovációs potenciál messze elmarad a nemzetközi versenytársakétól, és így tovább…
Stratégiai szinten lenne szükség átgondolni, hogy egy egészségesen működő közösség egyben tartása, és fejlesztése-e a fontosabb, vagy a brüsszeli célok bármilyen eszközzel való érvényre juttatása. Amennyiben a közösség az utóbbi mellett teszi le a voksát, az Európai Unió maradék vonzerejét is elveszítheti, nem csak a csatlakozásra váró nyugati-balkáni tagjelöltek számára, de a közösségben bent lévő tagok számára is. Ez pedig nemcsak belső vita, hanem mindannyiunk számára sorskérdés – amely, ld. az amerikai nemzetbiztonság stratégiát, nemzetközi partnereink számára már napnál világosabb…
Nyitókép forrása: Wikipédia
