A nyugdíjreform felfüggesztésének kérdése ismét a politika homlokterébe került Franciaországban. Alkalom ez annak a gyors áttekintésére, hogy melyik tagállam milyen nyugdíjrendszerben gondolkodik, és milyen életkort határoz meg az aktív munkaviszonyból való visszavonulásra.
A legfőbb kihívások
Az európai társadalmak előtt álló egyik legnagyobb kihívás az idősödő népesség és a fenntartható nyugdíjrendszerek biztosítása. A demográfiai elöregedés – azaz az aktív korúak csökkenő, a nyugdíjasok számának növekvő aránya – negatívan befolyásolja a munkaképes népesség és az idősek közötti egyensúlyt. Az Eurostat előrejelzései szerint az EU népessége várhatóan 2026-ban éri el a csúcspontját 453,3 millió fővel, mielőtt 2050-re 447,9 millióra, 2100-ra pedig 419,5 millióra csökkenne. A demográfiai visszaesés természetesen nem csupán Európára jellemző…
A munkaerőpiaci változások szintén komoly kihívást jelentenek Európa-szerte. A rugalmas foglalkoztatás és a részmunkaidős állások miatt ugyanis sokan kevesebb nyugdíjjogosultságot szereznek, növelve ezzel a már amúgy is egyre nagyobbra nyíló szociális ollót. Ehhez a problémához szervesen kapcsolódik az egyre inkább érzékelhető gazdasági bizonytalanság. Nem véletlen, hogy a vásárlóerő növelése gyakorlatilag valamennyi uniós polgár egyik legfontosabb követelése. Továbbá a digitalizáció és az automatizáció révén olyan új foglalkoztatási formák jelennek meg, amelyekhez a nyugdíjrendszereknek is alkalmazkodniuk kell.
Közös probléma – különböző válaszok
Az elmúlt évtizedekben az Európai Unió tagállamai eltérő módokon próbálták megőrizni a nyugdíjrendszerek pénzügyi stabilitását, miközben garantálni kívánták a méltányos időskori megélhetést. Bár a célok hasonlók, a megvalósítási formák országonként jelentősen különböznek. Többek között ezzel magyarázhatóak azok a szembeszökő eltérések, amelyek akár 10 évet is jelenthetnek: lásd a 60 éves korhoz ragaszkodó francia és a 2040-re 70 évet előirányzó dán modellt.
A demográfiai elöregedésre adott válaszok, illetve kísérletek is világszerte változók. A gyermeket vállalóknak adott támogatások nem, vagy nem feltétlenül képesek „behozni a lemaradást”, azaz pótolni azt az aktívakból álló réteget, amely az elöregedő társadalom nyugdíjainak kitermeléséhez szükséges. A francia köztársasági elnök 2024 januárjában meghirdetett, és igen nagy felháborodást keltett „demográfiai újrafegyverkezés” indítványa – legalábbis a jelenlegi adatok szerint – szintén kudarcot vallott.
Számos kelet-ázsiai példa is tanúskodik arról, hogy voltaképpen nem feltétlenül, vagy nem csupán anyagi kérdés a gyermekvállalás. A népes, sok gyermeket számláló családok mára már nem képeznek ideális családmodellt. Az európai, illetve általánosságban véve a nyugati társadalmak polgárai ma már más ideálban gondolkodnak. A jóléti társadalmak családmodellje már nem az 5–6 (vagy ennél is több) gyermeket számláló család. E mellett egyre gyakrabban találkozunk megélhetési problémákkal küzdő, klímaszorongásban szenvedő fiatalokkal, akik a gyermekvállalást a jobbik esetben elodázzák, szélsőséges esetben pedig egész egyszerűen elvetik.
A nyugdíjrendszerek fő típusai Európában
A demográfiai kihívással, azaz a társadalom fokozatos elöregedésével az egyes uniós tagállamok különböző megközelítések szerint igyekeznek felvenni a versenyt. Franciaországban például míg néhány évvel ezelőtt 4 aktív nyugdíjjáruléka fedezte 1 nyugdíjas jövedelmét, addig mára ez a szám több, mint a felére csökkent, azaz nem egészen 2 aktív állja az egyre népesebb baby boomer generáció nyugdíját.
A különböző nyugdíjrendszerek, és az ezekhez tartozó számítási módok szinte kivétel nélkül mindenki számára komoly fejtörést okoznak. A bonyolult számítási folyamatok megértéséhez először is a különböző rendszereket, illetve ezek logikáját kell elsősorban megértenünk.
Az európai nyugdíjrendszerek általában három pillérre épülnek:
- Állami (ún. „felosztó-kirovó”) rendszer:
A jelenlegi munkavállalók befizetéseiből finanszírozzák az aktuális nyugdíjakat. Ez a modell jellemző például Franciaországra, Németországra és Olaszországra. Ennek a rendszernek a kétségtelen előnye, hogy szolidaritásalapú, azaz mindenki számára hozzáférhető. A legfőbb hátránya ugyanakkor, hogy demográfiafüggő, azaz ha csökken a dolgozók száma, finanszírozási gondok jelentkeznek. Pontosan ezt látjuk most valamennyi uniós országban. - Tőkefedezeti (magán- vagy önkéntes) rendszer:
Az egyén saját megtakarításokat halmoz fel, amelyeket befektetnek, ezek hozamából származik a jövőbeni nyugdíj. A legismertebb példa erre a holland és a svéd modell, ahol részben tőkefedezeti rendszert alkalmaznak. Ennek a megközelítésnek a legfontosabb előnye kétségkívül az, hogy függetlenebb a demográfiai változásoktól (illetve esetünkben a demográfiai csökkenéstől). Legfőbb hátránya azonban, hogy a pénzpiacok ingadozásai közvetlenül befolyásolják a nyugdíjak értékét. - Kiegészítő vagy munkahelyi nyugdíjrendszer:
A munkáltatók és munkavállalók közös hozzájárulásával jön létre, gyakran kollektív szerződések alapján. Ennek a rendszernek erős hagyománya van például Dániában és Finnországban. Előnyei között elsőként azt emelhető ki, hogy stabil kiegészítést nyújt az állami nyugdíjhoz. Legfőbb hátránya azonban, hogy a lefedettség nem mindig teljes körű.
A legtöbb EU-s tagállam ezek közül a rendszerek közül többet is ötvöz. Ezt az alábbiakban néhány példával illusztráljuk.
Országok közötti összehasonlítás
Az egyes, fentebb említett rendszerek kialakulása, illetve azok bevezetése nyilvánvalóan tükrözik az illető ország történelmi hátterét, az egyes állampolgárok az államhoz, illetve egymáshoz fűződő viszonyát is.
A német rendszer klasszikus „felosztó-kirovó” elven működik, de a kiegészítő megtakarítások (pl. Riester-nyugdíj) egyre inkább előtérbe kerülnek. A nyugdíjkorhatár fokozatosan 67 évre emelkedik.
A svéd modell az egyik leginnovatívabb: ez a „felosztó-kirovó” rendszer ún. „virtuális számlákra” épül, amelyet kiegészít egy kötelező tőkefedezeti elem. Ez egy átlátható, a gazdasági és demográfiai változásokhoz automatikusan igazodó rendszert eredményez. Mindazonáltal a hozamok volatilitása kockázatot jelenthet az egyének számára.
A magát a világon az egyik legelőnyösebbnek tituláló holland nyugdíjrendszer valóban az egyik legstabilabb és legbőkezűbb Európában. Erős munkahelyi alapokon nyugszik. A kollektív tőkefedezeti alapok biztosítják a magas helyettesítési rátát. Ennek a modellnek vitathatatlan előnye a széles körű lefedettség és a magas megtakarítási ráta. Legfőbb gyengeségét azonban a piaci ingadozások hatása, valamint a rendszer komplexitása jelentik.
Magyarország 2010 után visszatért a „felosztó-kirovó” rendszerhez, miután a magánnyugdíjpénztári pillért részben megszüntette. Ezzel a rendszer kétségkívül egyszerűbb és központilag ellenőrzött lett. Hosszú távon azonban a demográfiai trendek komoly fenntarthatósági kockázatot jelenthetnek.
A francia nyugdíjreform, a politikai stabilitás átmeneti letéteményese
Franciaországban a 2023-ban életbe lépett nyugdíjreform, illetve annak elutasítása, az immáron másfél éve tartó politikai válság egyik központi elemévé vált. Olyannyira, hogy a néhány nap alatt kétszer egymás után kinevezett új miniszterelnök és kabinetjének túlélését csupán ennek a nyugdíjreformnak az ideiglenes visszavonása biztosíthatta.
A 2023-ban elfogadott törvény szerint a nyugdíjkorhatár 64 évre emelkedik 2030-ra, a járulékfizetési időszak pedig 43 évre nő 2027-től. A francia nyugdíjrendszer sokáig az állami újraelosztásra épült, de a finanszírozhatóság miatt több reformot is bevezettek. Pontosan ez a nyugdíjreform az, amelynek visszavonása nemcsak az Új Népfront néven ideiglenesen koalícióra lépett baloldali pártok, hanem a politikai skála ellentétes oldalán álló Nemzeti Tömörülés egyik fő követelése is. A törvényes nyugdíjkorhatár visszaállítása 62 éves korra így a jelenlegi francia belpolitikai válság egyik sarokkövévé vált.
A gondoskodó állam (État Providence) fogalma mélyen beépült a franciák tudatába, akik ennek megfelelően rendkívül sokat várnak az államtól. Ugyanakkor többek között pontosan ennek a gondoskodó államnak a működtetése az, amely jelentősen terheli a kiadásokat, ily módon pedig az ország folyamatosan növekvő adóssághalmazának egyik legfőképpen vádolt okozója.
A francia társadalombiztosítási rendszer szinte a világon egyedülálló jogokat és védelmet biztosít az ország polgárainak. Nem meglepő tehát, hogy az egyre romló gazdasági helyzetben mintegy kapaszkodóként értelmezett, és évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül megszerzett társadalmi juttatások csökkentésének akár csak a gondolata is társadalmi ellenállásba ütközik.
A néhány napon belül Emmanuel Macron által újra kinevezett miniszterelnök, Sébastien Lecornu, október 14-i általános politikai beszédében azt javasolta, hogy a sokat kritizált 2023-as nyugdíjreformot, amely 64 évre emeli a törvényes nyugdíjkorhatárt, függesszék fel a 2027-es elnökválasztásig. Ez a döntés egy rendkívül instabil politikai kontextusban született, ahol a baloldal azzal fenyegetőzött, hogy ismét bizalmatlansági indítványt nyújt be a kormány ellen, amennyiben a kritizált reform felfüggesztését nem hajtják végre.
Más kérdés, hogy a 2027-es elnökválasztásig felfüggesztett nyugdíjreform milyen gazdasági következményekkel jár a már amúgy is rendkívüli módon eladósodott országban. Az 1,8 milliárd eurós kiesést előrejelző becslések szintén azt tükrözik, hogy az ilyen és ehhez hasonló, reformokat elodázó, időnyerésre építő politizálás az Európában sok szempontból egyedülálló rendszerrel rendelkező „gall falut” csak tovább gyengítheti.
Nyitókép forrása: IgorVetushko / depositphotos.com
