A szuverenitás klasszikus fogalma a nemzetközi jogban és az államelméletben hagyományosan a legfőbb és korlátlan állami hatalomra utal, amely biztosítja, hogy az adott állam jogi értelemben független minden külső befolyástól.
E megközelítés a mai napig uralja a politikai és jogtudományi diskurzust: a szuverenitásról szóló viták túlnyomórészt jogi keretek között zajlanak. Ugyanakkor a globális gazdasági összefonódások, a pénzügyi piacok, a nemzetközi ellátási láncok és a technológiai függőségek új kihívások elé állítják az államokat. A gazdasági szuverenitás – vagyis az a képesség, hogy egy állam ténylegesen ellenőrizze a stratégiai erőforrásokat, a pénzügyi stabilitást és a hosszú távú gazdasági fejlődést – a XXI. században egyre inkább a valódi önrendelkezés mércéjévé válik.
A legtöbb állam esetében a jogi szuverenitás ma nem kérdéses. Az ENSZ Alapokmánya, valamint a nemzetközi jog alapelvei – különösen az államok egyenlőségének és a belügyekbe való be nem avatkozás elve – garantálják-e formális függetlenséget. Ezzel szemben a gazdasági szuverenitás sokkal kevésbé magától értetődő és sokkal kevésbé abszolút. Még az Egyesült Államok és Kína sem önellátó minden területen és létezik függősége valamilyen rajtuk kívül álló hatalomtól, amelyet természetesen igyekeznek csökkenteni. Azaz a gazdasági szuverenitás a klasszikus jogi szuverenitással ellentétben nem abszolút, hanem relatív, és legfőbb jellemzője a kölcsönös függőség területeinek a mennyisége és minősége. A nemzetközi kereskedelem és a globális ellátási láncok kölcsönös függést teremtenek és az államok mellett a nemzetközi szervezetek, a globális nagyvállalatok és az NGO-k is az államokkal (is) versengő gazdasági hatalmat gyakorolnak. Azaz a gazdasági szuverenitás alanyai nem csak az államok, hanem a sok esetben náluk nagyobb gazdasági erőforrással és/vagy befolyással rendelkező nagyvállalatok, NGO-k és nemzetközi szervezetek is. A digitális szektorban működő Big Tech vállalatok (Google, Apple, Amazon, Meta stb.) olyan méretű tőkével, adathalmazzal és innovációs képességgel bírnak, hogy kvázi-szuverén gazdasági szereplőként lépnek fel. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vagy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is érdemi befolyást gyakorol a tagországok gazdaságpolitikájára (pl. kereskedelmi vitarendezés, hitelfeltételek).
A nemzetközi szervezetekhez, például az EU-hoz vagy a WTO-hoz való csatlakozás önkéntes szuverenitás-megosztással jár, ami korlátozza a gazdaságpolitikai mozgásteret. Az euróövezet tagjai számára az önálló monetáris politika feladása különösen érzékeny pont. Ugyanakkor egy közös piachoz történő csatlakozás vagy akárcsak egy kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény léte erősíti az egyes államok tényleges gazdasági biztonságát.
A szuverenitás fogalmát a köznyelvben, politikában, a tudományos életben elsődlegesen és többségében jogi értelemben használjuk, miközben a XXI. század realitásai e fogalom gazdasági dimenziójának elsődlegességét tennék indokolttá. Az államok jogi függetlensége önmagában nem garantálja a tényleges önrendelkezést, ha a gazdasági döntések kulcsfontosságú területei – energia, pénzügy, technológia – külső szereplők befolyása alatt állnak. A Draghi, Letta és még számos más uniós jelentésben megfogalmazott diagnózis is összefoglalóan a gazdasági szuverenitás hiányára vagy rendkívül nagyarányú csökkenésére mutatnak rá. Az Európai Unió tagállamainak XXI. századi tapasztalata világosan jelzi: a szuverenitás valódi mércéje ma már elsősorban nem egy jogi fogalom teljesülésének a kérdése, hanem a gazdasági és technológiai önállóság megvalósulásának szintje.
Nyitókép forrása: depositphotos.com
