„Ha egy külföldi ország olcsóbban tudja ellátni számunkra az adott árut, mint amennyiért mi magunk elő tudnánk állítani, akkor jobb, ha inkább tőlük vásároljuk meg, mégpedig olyasvalaminek a termékével fizetve, amelynek előállításában mi magunk bírunk előnnyel. Az ország összes ipara ekképp nem csökken, hiszen mindig a rendelkezésre álló tőkével arányos, csupán abban az irányban fog érvényesülni, ahol a legnagyobb haszonnal működhet.” (Adam Smith: A nemzetek gazdagsága [1776], IV. könyv, II. fejezet) Adam Smith szerint nem érdemes minden árut belföldön előállítani. Ha valamit más ország olcsóbban tud termelni, akkor célszerűbb tőlük megvenni, és közben arra kell összpontosítani, amiben mi magunk vagyunk hatékonyabbak. Így a nemzet össztermelése nem csökken, hanem éppen ott növekszik, ahol a legnagyobb előnyt tudjuk elérni.
„A teljesen szabad kereskedelem rendszerében minden ország természetes módon olyan tevékenységekre fordítja tőkéjét és munkáját, amelyek számára a leghasznosabbak. Ez az egyéni haszon keresése csodálatos módon kapcsolódik az egész közösség javához. Az ipar serkentésével, a találékonyság jutalmazásával, valamint a természet által adott sajátos képességek leghatékonyabb felhasználásával a munka legcélszerűbb és leggazdaságosabb elosztását valósítja meg. És miközben növeli a termékek összességét, általános jólétet terjeszt, s egy közös érdek- és kapcsolatlánccal köti össze a civilizált világ nemzeteit.” (David Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei [1817], VII. fejezet” David Ricardo komparatív előny elve a nemzetközi kereskedelem egyik alaptörvényévé vált az elmúlt kétszáz évben.
Smith, Ricardo, Mill és az első ipari forradalom óta a közgazdaságtan utóbbi 250 éves történetének több elismert közgazdásza bizonyította a munkamegosztás, a komparatív előnyök és a szabad kereskedelem világszintű értékteremtését és jótékony anyagi hatását az egész emberiségre nézve. A XXI. századra el is jutottunk egy teljesen globalizált, rendkívül specializált, az egyéni profit szempontjából a véglegekig optimalizált világgazdaságig annak minden áldásával és átkával együtt. Természetesen ez utóbbiakért nem a közgazdaságtan-tudomány kiváló művelői felelősek elsősorban, hanem azon döntéshozók sora, akik egy-egy elmélet vagy elv kizárólagos és végletekig történő megvalósítását erőltették generációkon át teljes országokra vagy egész kontinensekre, figyelmen kívül hagyva más ez emberi élethez egyaránt fontos szempontot, köztük az önállóság, az önellátás, védekezési képesség és a szuverenitás szempontjait (amelyek mind különböző jelentéstartalommal bírnak).
Olyan hagyományos ágazatoktól kezdve, mint a növényi és állati takarmány-termelés, a műtrágya-gyártás, az acélgyártás, textilipar, ruhagyártás a modern ágazatokkal bezárólag, a számítógép és mobiltelefon gyártás, informatikai és mesterséges intelligencia szolgáltatások és még sorolhatnánk sajnos hosszan – az Európai Unió 50%-nál lényegesen nagyobb behozatalra szorul összhangban a fent hivatkozott munkamegosztási és komparatív-előny elvekkel. Az elmúlt évszázadban komplett iparágak szűntek meg (pl. textilipar), illetve nem fejlődtek ki (pl. AI) kontinensünkön és ennek következtében sok területen az önállóság, illetve az önellátás képessége is hiányzik Európában. Nincs meg a szükséges szaktudás, alapanyagok, tőke, azaz összességében azon a többi régióval versenyképes környezet, amelynek révén a kontinensünk vonzó lenne a szuverenitásunk megteremtéséhez szükséges iparágak létrehozásához.
Szaud-Arábia az 1984-re elérte a teljes önellátást búzából. A 90-es években a termelés még többletet is mutatott, az ország évi több millió tonna búzát exportált (főleg a Közel-Kelet és Észak-Afrika felé). Nyilvánvalóan óriási veszteséggel tették mindezt, hiszen a termelési költségük jóval meghaladta és meghaladja most is a búza világpiaci árát. Miután az is nyilvánvalóvá vált, hogy a masszív öntözés a nem megújuló fosszilis vízkészleteket (fosszilis akvifereket) veszélyezteti leépítette és 2016-ban hivatalosan is véget ért Szaud-Arábia búza-önellátás politikája. 2018-tól legfeljebb 1,5 millió tonna / év búzát termelnek, amely a búza szükségletük kb. egyharmadát fedezi. 2023–2024-ben 460–480 USD / tonna költséggel termeltek, miközben a búza világpiaci ára 2023–2024-ben 200–280 USD/tonna közötti sávban ingadozott. Mindez nyilvánvalóan ellentmond a fent ismertetett közgazdaságtani elveknek, de megteremtették és fenntartják a búza termelési képességüket, amely a szuverenitásuk szempontjából fontos.
Szeretnénk energia-, informatikai-, technológiai-, védelmi- és még sokféle szuverenitást? S erre ideológiai pártállástól függetlenül egyre többen mondunk igent? Egyre több jelentés és tanulmány születik az Unióban – pl. Draghi, ETNC jelentés, Európai Parlament Jelentés „technológiai szuverenitásról és digitális infrastruktúráról” (2025), Open Strategic Autonomy, World Economic Forum: „Europe’s Path to Strategic Interdependence” – szorgalmazva az EU önállóságát a fenti területeken. Azonban ennek megvalósításához áldozatot kell hoznunk, nem lehet az eddigi mértékben és módon a munkamegosztást és komparatív előny szemléletet alkalmazni. Azaz Smith és Ricardo által is megfogalmazott jólétből valamennyit a védekezési képességünk és a szuverenitásunk érdekében fel kell áldoznunk.
