A lengyel alkotmánybíróság esete az uniós jog elsőbbségével
Az uniós jog elsőbbségének kérdése és azzal szemben a nemzeti jogalkotók mozgástere mostanra a közbeszéd állandó témája vált. A kérdés jelentőségét jelzi, nemcsak a jogelméleti és uniós ítélkezési vitákban merül fel, hanem azzal már a politika is napi szinten foglalkozik. A kérdésnek további táptalajt adhat az Európai Bíróság főtanácsnokának egy hete nyilvánosságra hozott véleménye, amelyben hosszan és részletesen érvel az uniós jog minden körülmények közötti elsőbbsége mellett.
Az Európai Bizottság 2021-ben előbb kötelezettségszegési eljárást indított Lengyelországgal szemben, majd miután a PiS-kormánnyal nem jutott dűlőre, 2023-ban keresetet is indított az Európai Bíróság előtt (C-448/23. sz. ügy). A Bizottság keresetét három jogsértésre alapította, amelyek közül itt most csak a másodikkal foglalkozom: a Bizottság ebben azt állította, hogy a lengyel alkotmánybíróság egyes ítéletei sértik az uniós jog elsőbbségének elvét. Amint az rendesen lenni szokott, az ügyben ilyenkor az Európai Bíróság főtanácsnoki véleményt kér, amelyet a jelen ügyben Dean Spielmann főtanácsnok adott meg. A főtanácsnok véleménye nem köti a Bíróságot, ám az ítélet jellemzően egybevág azzal.
Az ügy előzménye, hogy a lengyel alkotmánybíróság 2021 nyarán úgy találta, hogy az Európai Bíróság azon ítélete, amelyben ideiglenes intézkedésként felfüggesztette a lengyel bírákkal szembeni fegyelmi ügyekben egyes lengyel jogszabályok alkalmazását, ún. „ultra vires”, azaz a tagállamok és az Unió közötti hatáskör-átruházáson túlterjeszkedő természetűek. Az ilyen döntés pedig, mivel hatáskör hiányában hozták, ellentétes a lengyel alkotmánnyal s arra – szinte értelemszerűen – nem vonatkozik az uniós jog elsőbbségének (és közvetlen hatályának) elve – azaz nem tudja lerontani a tagállami jog hatályát. 2021 októberében a lengyel AB újabb ítéletet hozott, amelyben – többek között – kimondta, hogy az Európai Unióról szóló Szerződés egyes rendelkezései, meghatározott értelmezés szerint, ellentétesek a lengyel alkotmánnyal.
A Bizottság keresetében azt kérte, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy az alperes nem teljesítette az uniós jog autonómiájából és elsőbbségéből fakadó kötelezettégeit, amelyekkel szemben Lengyelország 2023. október 6-án még védekezett, s kérte a kereset elutasítását. 2023. október 15-én azonban Lengyelországban országgyűlési választásokat tartottak, amely a Donald Tusk vezette PO győzelmével zárult, s amelyet követően a lengyel kormány jogvitában képviselt attitűdjében alapvető változás állt be: az új adminisztráció ugyanis 2024 januárjában visszavonta ellenkérelmét és teljes mértékben elismerte a Bizottság keresetében foglaltakat. Az irányadó bírósági joggyakorlat szerint azonban még a tagállam teljes elismerése esetén is le kell folytatni az eljárást s határozni kell a kötelezettségszegés fennállásáról. Megjegyzem, rendkívüli jelentősége van az uniós jog jövőbeli alkalmazása szempontjából annak, hogy a Bizottság állításainak teljes elismerése esetén folytatódik-e az eljárás, figyelemmel arra, hogy az EuB ítélete a jövőre nézve is meghatározó jogi relevanciával bír.
A főtanácsnok véleményének legelső mondata Pierre Pescatore-tól, egy korábbi európai bírótól vett idézet, amely szerint „az elsőbbség az uniós jog »létkövetelménye«”. A tényállás ismertetését megelőzően ez meglehetősen meghökkentő és túlzottan sok kétséget nem hagy a vélemény jogi állásfoglalását tekintve. Spielmann szerint az ügyben két logikai (jog)elv ütközik egymással, mégpedig az uniós jog elsőbbségének elve (mint centripetális, tehát az integrációt elősegítő elv) és a tagállami identitás tiszteletben tartásának elve (mint centrifugális, tehát az integrációt széthúzó, a tagállamokat egyedivé tévő elv). Megállapítása szerint a két elv egymásnak feszülése tulajdonképpen a „nemzeti alkotmányok őrei és az uniós jogrend közötti »szkanderozásnak« tekinthető.”
Elemzésében az irányadó esetjogot felhívva rögzíti, hogy a tagállamok nemcsak nemzeti, hanem (az annak magvát képező – a szerző megj.) alkotmányos identitásukat sem érvényesíthetik a közvetlen hatállyal rendelkező uniós joggal szemben – minden ezzel szembemenő megközelítés magának az Uniónak a jogi alapjait kérdőjelezné meg. Véleményében kifejti, hogy az EuB kizárólagos hatáskörébe tartozik az uniós jog elsőbbsége elve hatályának megfogalmazása és az uniós jog és valamely tagállam alkotmányos identitása közötti összeütközés feloldása is.
Következésképpen az uniós jog hatályának kérdéseiről egyedül az EuB jogosult dönteni, ami azt jelenti, hogy nincs, aki őrizze az „őrzőket”, s a Bíróság jogértelmezésének csak az EuB szavazási-döntéshozatali szabályai és a bírák lelkiismerete szab határt.
A főtanácsnok hozzáteszi, hogy az EuB azt is rögzítette, hogy az uniós jogból nem következik, hogy bármely nemzeti alkotmánybíróság a nemzeti identitásra való hivatkozással figyelmen kívül hagyhatna egy uniós normát. Mindebből arra következtetett, hogy a tagállamokat eredménykötelem terheli, mégpedig „egységes minőségben” – a tagállami nemzeti identitásra hivatkozás nem járhat a legkisebb mértékben sem az uniós jog alkalmazásának különbözőségével a főtanácsnok szerint.
Eszmefuttatását azzal zárja, hogy az uniós jog elsőbbségre és a Bíróság jogértelmezési kizárólagosságára vonatkozó megállapítások abszolút jellegűek, azaz nemcsak az átruházott hatáskörökön belül, hanem az esetlegesen ultra vires körben meghozott döntésekre is kiterjednek. E körben meg kell jegyezni, hogy formális megközelítéssel igaz ugyan, hogy valamely döntés ultra vires jellege jogi értelemben vett bizonyossággal természetesen csak az arról való bírói döntés alapján derül ki, ugyanakkor ez a megközelítés és az intézmények közötti „összekacsintás”, a bírói aktivizmussal megtámogatva rendkívül bizonytalan tartalmúvá teszi a határkör-átruházás elvét.
Amint a bevezetőben utaltam rá, a téma mára kilépett a puszta jogi értelmezési mezőből és a politikai kérdéssé vált. Ennek megfelelően szükséges az egyedi ügyön is túllépni, s a problémát absztrahálva arról távlatosan (is) gondolkodni. Mert igaz ugyan, hogy a formáljogi megközelítés – hatékonysági alapról érvelve – azt kívánja, hogy az uniós jog minden körülmények között érvényesüljön, félő azonban, hogy ennek a technokratikus gondolatnak a túlhajtása, az intézmények által újabb és újabb (ilyen formán bebiztosított) hatáskörök magukhoz ragadása a harmónia helyett folyamatos feszültséget hoz az együttműködésbe. S szemben a főtanácsnok által hivatkozott centripetális elvvel, ez egy ponton túl nem összehúzza, hanem szétcsapja az integrációt. Nemcsak kulturális, de hosszú távú hatékonysági szempontból is szerencsésebbnek tűnik ezért jogalkotói és jogalkalmazói oldalon egyaránt a mértékletesség, azaz a tagállamok nemzeti és alkotmányos identitásának tiszteletben tartása, s az eredeti koncepció szerint, az európai gazdasági együttműködéshez valóban szükséges területeken, az Európai Tanács politikai iránymutatásainak megfelelő jog- és szakpolitika alkotás. Jogi szempontból pedig ugyancsak fontos lenne a kiegyensúlyozottságra törekedni és nemcsak a tagállamokkal szembeni elsőbbség jogát hangsúlyozni, de uniós jogalkotót korlátozó „arányosság” és a „szubszidiaritás” követelményeit is szem előtt tartani.
Nyitókép forrása: depositphotos
