Henry Kissingernek tulajdonítják a hírest mondást, miszerint, ha a legfőbb emberrel akar beszélni, akkor tudja, hogy kit kell hívni Amerikában, a Szovjetunióban vagy esetleg Kínában, de kit kell hívni Európában? Az utalás egyértelműen jelzi, hogy fél évszázaddal ezelőtt egyáltalán nem volt világos, hogy az – akkori nevén – Európai Közösség intézményi dzsungelében melyik intézmény vezetője az, aki a külső partner számára a főhatalmat meg tudja jeleníteni.
A helyzet azóta sem lett sokkal egyszerűbb. Bár sokan sokat beszélnek európai stratégiai szuverenitásról az iparpolitika vagy a védelem területén, valójában igazi, politikai szuverenitással, azaz főhatalommal az Európai Unió egyetlen területen sem rendelkezik. Az Európai Unió szuverénjei a tagállamok vezetői és intézményei – alkotmányos rendjüktől függően -, ám kétségtelen tény, hogy a rendkívül szoros együttműködésnek köszönhetően a tagállami szuverenitásokat sokszor, úgy tűnik, hogy együttesen gyakorolják, az uniós intézményeket is bevonva.
Persze, az uniós intézmények közötti viszonyrendszer sem egyszerű, hiszen mindegyik vezetője igyekszik Mr. – az utóbbi időben sokkal inkább Ms. – Európának beállítani magát. Ezzel az igénnyel járja a világot Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság, Roberta Metsola, az Európai Parlament, António Costa, az Európai Tanács elnöke, és egy kicsit ebben a szerepben tetszeleg Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője is. Mindeddig pusztán intézményi vagy személyi rivalizálásnak tűnt ez a versenyfutás az Európai Unió külvilág mutatott arcának szerepéért. Sokan talán meg is mosolyogták, hiszen túl nagy jelentősége nem volt a dolognak: mindenki tudta, hogy külpolitikai kérdésekben alapvetően a tagállami fővárosokban kell érdeklődni.
Donald Trump hivatalba lépésével azonban megváltozni látszik a helyzet. Egyrészt, a sokak által kiszámíthatatlannak tartott fordulatok az amerikai külpolitikában minden nap újabb pozícionálási kényszert jelentenek nem csak a tagállami külpolitikákban, de az uniós intézmények számára is. Másrészt pedig uniós szinten még nagyobb nyomást jelent a tény, hogy Trump ezidáig uniós intézmény vezetőjével nem, csak tagállami vezetőkkel tárgyalt. A személyes találkozóhoz legközelebb az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen jutott, akinek, bár az elnökkel való találkozóját visszautasította az amerikai fél, az alelnökkel, J.D. Vance-szel a párizsi mesterséges intelligencia csúcson tudott találkozni, néhány nappal a müncheni biztonságpolitikai konferencia előtt. A találkozó informális jellegéből adódóan túl sok nem szivárgott ki annak tartalmáról, de az alelnök néhány nappal később megdermesztette müncheni hallgatóságát ottani beszédével.
Von der Leyen legnagyobb intézményi riválisa, António Costa, az Európai Tanács elnöke a diplomáciai kudarc láttán megpróbálta átvenni a kezdeményezést, és egy, a Financial Times című lapnak adott interjújában meghirdette egy új biztonsági architektúra felépítésének szükségességét, Oroszország közreműködésével. A Bizottság elnökének vesszőfutása után az Európai Tanács elnökének nem kellően körültekintő nyilatkozata tovább borzolta a kedélyeket a tagállami fővárosokban, elsősorban az Európai Unió keleti részében. Talán erre is válaszul, az észt Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi főképviselője az amerikai–európai kapcsolatokról értekezve a közösségi médiában szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy: „a szabad világnak új vezetőre van szüksége”.
Ezzel a kijelentéssel a nem létező európai diplomácia első embere teljes mélypontra süllyesztette az amerikai–európai kapcsolatokat. A tényen, hogy ezt követően az amerikai külügyminiszter, Marco Rubio lemondta a Kallas-szal már jó előre leegyeztetett találkozóját, már nem is lepődött meg senki. A találkozó helyett megérkeztek az európai uniós termékekkel szemben bevezetendő amerikai védővámmal kapcsolatos hírek, amelyek már az első számítások szerint óriási károkat fognak okozni az európai gazdaságnak.
Mindeközben az európai fővárosokban intenzíven dolgoznak az új amerikai adminisztrációhoz fűződő kapcsolat kialakításán. Emmanuel Macron a múlt heti csúcs előtt saját külügyi offenzívájával gyakorlatilag át is vette az Európai Tanács elnökének szerepét a találkozó előkészítésében.
A helyzet tehát a látszat ellenére nem sokat változott az elmúlt fél évszázadban. Ha az amerikaiak beszélni akarnak Mr. vagy Ms. Európával, továbbra is csak tanácstalanul lapozgatják telefonkönyvüket. A tagállamok továbbra is, sőt az utóbbi időkben ismét egyre inkább ellenőrzésük alatt tartják a külkapcsolatok alakítását.
Kép: Euronews
