A hétéves pénzügyi tervezési ciklus hétköznapi körülmények között is az uniós intézmények és a tagállamok együttműködési készségét egyik leginkább próbára tevő intézménye. Hét év nyugodt viszonyok közepette is hosszú időnek számít a politikában. Nehéz előre látni azokat a lehetséges fordulatokat, amelyek új irányt szabhatnak egy költségvetési tervezésnek vagy politikának. Különösen igaz ez a megállapítás akkor, ha zaklatott időket élünk. Márpedig határozott szakmai konszenzus van kialakulóban abban a tekintetben, hogy az európai integráció kezdete óta a legviharosabb időszakát éli most.
Önmagában a többéves pénzügyi keret (Multiannual Financial Framework – MFF) olyan bonyolult tervezési feladatot jelent, hogy évekkel a finanszírozási időszak kezdete előtt meg kell kezdeni tervezését. Állandó panasz az MFF-et érintő döntéshozatallal kapcsolatban, hogy annyira későn születnek meg a meghatározó döntések, hogy a hétéves időszak első évei gyakorlatilag elvesznek a finanszírozás szempontjából a tagállamok számára.
Tekintettel arra, hogy a többéves pénzügyi keretet a tagállamok konszenzussal fogadják el, így valóban hosszú és bonyolult tárgyalássorozat eredménye az azt jóváhagyó döntés. Így volt ez a mostani keret esetében is, amikor a Bizottság – tanulva az előző időszakok késlekedéseiből – már 2018 májusára elfogadta a 2021–2027-es időszak többéves pénzügyi keretének javaslatát. Magát a dokumentumot azonban az Európai Parlament csak a 2019-es választás után volt hajlandó elkezdeni tárgyalni, amelynek eredményeként az egész tárgyalási sorozat másfél évet csúszott, hogy végül a tagállamok 2020 decemberében üssék rá pecsétjüket. Az Európai Parlament késlekedése ismét megbosszulta magát. A 2021–2027-es többéves pénzügyi keretterv első egy-két éve ismét eredménytelenül telt el az uniós források elosztása szempontjából.
Részben az előbb említett rossz tapasztalok, részben pedig a valóban rendkívüli körülmények ösztönzik az európai belpolitika szereplőit, hogy most, három évvel az új pénzügyi keret kezdete előtt már megfogalmazzák igényeiket a jövő költségvetésére nézve. A hagyományosnak tekinthető versenyképességi és elosztási vitákat tovább élesíti a most már uniós szinten is megjelenő tőke- és pénzhiány, a gazdasági stagnálás vagy éppen recesszió, illetve az uniós költségvetés nagyságáról szóló általános vita.
Ezek mellé az általános vitapontok mellé csatlakozik az utóbbi idők egyik favoritja, a jogállamiság és kondicionalitás kérdésköre, valamint annak a dilemmának a megválaszolása, hogy a hagyományos nagy, redisztributív jellegű uniós szakpolitikák – agrár- és vidékfejlesztés, kohézió – mennyiben képesek megfelelni az új elvárásoknak.
Az egész vitát ugyanakkor új elemként keretezi az uniós adósság kérdése, amely sajátos determinációként először jelenik meg az európai belpolitika horizontján. Az Újjáépítési és Ellenállóképességi Alap finanszírozására felvett kölcsönt ugyanis 2028-ig vissza kell fizetnie az Európai Bizottságnak. A 300 milliárd eurós hitel fizetése azonban jelenleg meghaladja az uniós költségvetés erejét, így vélhetően – párhuzamosan az új pénzügyi keretről szóló eszmecserékkel – keserű vitákat fog eredményezni a tagállamok és az uniós intézmények között.
A pénzügyi keretről szóló vitában a kezdő lépést a kohézió barátai tették meg. 2024 májusában a Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Románia, Szlovákia és Szlovénia miniszterei által elfogadott Prágai Együttes Deklarációjukban hitet tettek amellett, hogy a kohéziós politikai alapjai a 2028-cal kezdődő költségvetési időszakban is változatlanok maradjanak. Erre válaszul a legnagyobb nettó befizető tagállam, Németország és – meglehetősen furcsa módon a prágai deklarációt is aláíró – Lengyelország a kohéziós politika átalakítása és a feltételesség hangsúlyosabb megjelenése mellett érveltek.
Az új pénzügyi kerettel kapcsolatos vita ugyancsak újonnan megnyíló frontja az uniós költségvetés nagyságának kérdése. A befizető tagállamok hagyományosan a költségvetés csökkentése, míg az uniós büdzsé kedvezményezettjei a növelés mellett érvelnek. A startpisztolyt most Pedro Sánchez, spanyol szocialista miniszterelnök sütötte el, aki nem kevesebbet javasol, mint hogy duplázzák meg az uniós költségvetés méretét. Elképzelései szerint a bővülés anyagi fedezetét újabb uniós hitelfelvétel jelentené. A költségvetés bővítését az Európai Parlament is támogatja, azonban némileg óvatosabb módon. Újabb hitelfelvétel helyett az Unió saját bevételeinek bővítését szorgalmazza.
A szokásosnál is bonyolultabb helyzet következtében a vita frontvonalai vélhetően nem fognak csökkenni. Éppen ellenkezőleg, sokasodnak. Az Európai Unió igazi szakítópróbája lesz az előttünk álló három év, amelynek feladata az új hétéves költségvetés megalkotása.
Kép: Bruegel
