Törésvonalak az Európai Unió politikáján belül
A közel három éve tartó ukrajnai háború egyre inkább beárnyékolja az Európai Unió külpolitikáját, fokozatosan leépítve annak már amúgy is igen törékeny egységét. Mindez egy olyan időszakban, amikor az EU mind gazdasági szempontból, mind a szuverenitás vagy akár a védelem tekintetében igencsak komoly nehézségekkel küzd.
Mára már mindenki számára világossá vált, hogy a felgyorsuló és intenzitásában felerősödött ukrajnai háború fordulóponthoz érkezett. Valamennyi fél (és ebbe természetesen az EU is beleértendő) belefáradt a véget nem érő konfliktusba, és az egymásra mutogatást talán konkrét akciók válthatják fel. Minden jel szerint eljött tehát az idő, hogy a „támogatás minden áron” politikáját egy árnyaltabb, az EU jövőjére nézve is megnyugtatóbb stratégia váltsa fel.
Igen ám, de létezik-e egy ilyen stratégia az Unión belül? Az EU mintha valósággal megbénult volna: mintha a két és fél év alatt „jól bevált” diskurzusát nem tudná mire átváltani. Azt a benyomást kelti, hogy voltaképpen nem tudja, hogyan viselkedjen ebben a helyzetben, és a saját érdekeit sem képes definiálni, illetve azt sem, hogy mily módon, és főként milyen konkrét eszközökkel fogja majd megvédeni ezeket az érdekeit, ráadásul Ukrajna érdekeivel együtt.
Az orosz–ukrán háború diplomáciai fordulóponthoz érkezett
Az elmúlt néhány hétben a diplomácia is megmozdult. A „megvédjük Ukrajnát mindenáron” szlogen megfakult, egyrészt a gazdasági nyomás, másrészt pedig a közvélemény fásultságának a hatására.
Ehhez természetesen harmadik meghatározó elemként csatlakozik Donald Trump megválasztása, aki január végén elfoglalja elnöki pozícióját, és ígérete szerint igen rövid időn belül véget vet a konfliktusnak. Az EU (legalábbis az Ukrajnát mindez idáig szinte feltétel nélkül támogató része) egy 24 óra alatt lerendezett Trump–Putyin-megállapodástól, és különösen ez utóbbi következményeitől fél, mondván, hogy ez nem old meg majd semmit, legjobb esetben is csak tűzszünethez vezethet. Nyilvánvalóvá vált, hogy Putyin csak Trumppal hajlandó tárgyalni, ezzel is érzékeltetni kívánja az EU-val szembeni megvetését. Erre példa Olaf Scholz egyszemélyes akciója is, azaz az a Putyinnal folytatott egy órás telefonbeszélgetése, mely többek szerint (így maga Volodimir Zelenszkij szerint is) csak olaj volt a tűzre. A német kancellár „partizánakcióját” a franciák sem nézték jó szemmel, mondván, hogy Emmanuel Macron elnök megkérdezése és bevonása nélkül lépett (mindazok után, hogy Orbán Viktort hasonló akciójáért komoly kritikával illették).
Számos elemző szerint Putyin célja továbbra is Ukrajna alávetése, illetve ezzel párhuzamosan a transzatlanti megegyezés felrúgása. Jelenleg úgy tűnik, mintha Európa satuba lenne szorítva, egyik oldalról Putyin, a másikról pedig Trump szorításában.
Most már az ukránok is tárgyaláskészséget mutatnak, az orosz annexió elismerése nélkül, de az elfoglalt területeken lévő orosz jelenlét elfogadásával, diplomáciai tárgyalások formájában, a NATO védelmét kérve.
Mindehhez egy horizontális eszkaláció is hozzájárul: nemcsak Ukrajnában folynak az események, hanem a Baltikumban is, szabotázs formájában, illetve a kibertérben, információs háború formájában.
Mindemellett nem szabad szem elől veszítenünk azt sem, hogy az orosz–ukrán háború esetében nem csupán egy geopolitikai konfliktusról van szó, hanem egy súlyos gazdasági következményekkel járó eseményről. Az ez év elején számos tagállamban tömegesen az utcára vonuló gazdák ismét drasztikus fellépéssel fenyegetnek. A mezőgazdasági szektor válsága mellet az energia árak eddig soha nem látott emelkedése
Az európai reakciók sokfélesége
Az elmúlt hetekben-hónapokban az egyre eszkalálódó háborús konfliktus tehát új dimenzióba érkezett, melynek következtében számos országban valóságos pánikreakciók alakultak ki. Az észak-koreai katonák részvétele, illetve az orosz atomfegyver-bevetés tetten érhető felülvizsgálata jelentették a legfontosabb fordulópontot.
Az orosz–ukrán konfliktus kiterjedése az eltelt időszak több országban megtartott választásaira is hatással volt: az orosz interferencia gyanúja Moldovában és Georgiában is felmerült, illetve tetten érhető volt.
A romániai elnökválasztás első fordulójának meglepetés eredménye is kapcsolható a jelen témánkhoz. Az eddig szinte ismeretlen, Tik Tokon kampányoló Calin Georgescu végzett első helyen, a szavazatok közel 23 százalékával, ami után kaotikus helyzet alakult ki a román belpolitikában. Georgescu nyíltan hivatkozik Putyinra és ellenzi az ukránok katonai támogatását, hangoztatván, hogy „a románok is békét akarnak”. Mindemellett megkérdőjelezi a NATO-t is, holott több, mint 5000 NATO katona tartózkodik az országban. Megkérdőjeleződik-e ezzel a nem várt fordulattal a románok „eurofíliája”? A román alkotmánybíróság ugyan elhalasztotta az első forduló eredményeinek érvényesítését, és a második forduló kimenetele még természetesen nem ismert, az egyértelműen a rendszer elleni voksolás a román lakosság elégedetlenségének a mértékét jelzi.
Ez a helyzet pedig még inkább meggyengítheti a már amúgy is törékeny európai egységet.
Norvégia, Svédország és Finnország megkezdte a háborús készültséget, miután Biden elnök novemberben engedélyezte az ukránoknak az orosz területek rakétázását. A „Mi a teendő egy háború kitörése esetén?” elnevezésű brosúra a víz, a konzervek és a gyógyszerek beszerzését és tárolását írja elő. A németek „bunker terve” pedig ugyan valamelyest szürrealistának tűnik, mégis jól tükrözi a háborús eszkaláció mértékét, illetve az arra adott reakciókat.
Míg Orbán Viktor és Robert Fico egyértelműen elítélték Joe Biden döntését, miszerint Ukrajna amerikai nagy hatótávolságú rakétákat vethet be Oroszország ellen (amit a francia sajtó „természetesen” azon nyomban Kreml-párti pozíciónak titulált). Az egyes nyugati médiumok által ezzel párhuzamosan „oroszpártinak” nevezett tagországok (így Magyarország, Szlovákia vagy Hollandia) egy, a fősodratú állásponttól eltérő politikát folytatnak, „elnyerve” ezzel a „megosztók” szerepét. Ezek szerint az elemzők szerint két Európa rajzolódik ki: az EU demokratikus alapelveit kitartóan védelmébe vevő „egységes tömb” és az Orbán-féle illiberális áramlat követői, akik ily módon megoszthatják Európát. A háború elutasításának érve ily módon mint egyfajta negatív magatartás jelenik meg több elemzésben is.
Ezzel egyidőben egyre többen ismerik el, így a fősodratú médiában is, hogy a konfliktus igazi nyertese bizony az Amerikai Egyesült Államok lehet, melynek régi-új elnöke nemcsak, hogy az egyedüli tárgyalóképes partner Putyin számára, hanem még a fegyvereit is el fogja tudni adni a vén kontinensnek a háborút követően, és természetesen jó áron.
Az EU számára nemcsak Ukrajna biztonságáról, hanem Európa biztonságáról is szó van. E szerint a (láthatólag egyre kevésbé) domináns álláspont szerint mutatis mutandis, ha Ukrajna nem élvez védelmet, Putyin nem fog itt megállni, hanem a várható tűzszünetet kihasználva újabb destabilizációs lépéseket tesz majd. Ettől a fajta értelmezéstől pedig már csak egy lépés egy újabb hidegháború előrevetítése.
Disszonancia a közel-keleti konfliktus esetében is
Hasonló törésvonalakat figyelhetünk meg az EU-n belül a közel-keleti konfliktust illetően egyaránt. November 19-én a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) által Benjámin Netanjahu és Joáv Galant, a nemrégiben leváltott izraeli védelmi miniszter ellen hozott ítéletet, amelyben háborús bűnökkel vádolja a két izraeli vezetőt. Azonban a Nemzetközi Büntetőbíróság döntésére leadott reakciók esetében sem beszélhetünk egységes európai álláspontról. Míg az európai diplomácia immáron csak volt vezetője, Josep Borrell megerősíti, hogy a háborús bűnök ügyében eljáró legfelsőbb bíróság döntését be kell tartani, Orbán Viktor az ítéletet egyenesen cinikusként kvalifikálta, és meghívta az izraeli államfőt Magyarországra. E két, egymással szögesen ellentétben álló álláspont között a többi tagország reakcióit illetően számtalan árnyalatot találunk: így a német külügyminiszter, Annalena Baerbock, bejelentette, hogy „vizsgálják” az ítéletet, francia kollégája, Jean-Noël Barrot mentelmi jogról beszélt, amennyiben Netanjahu Franciaországba jönne. Az osztrák külügyminiszter pedig egyenesen „nevetségesnek” nevezte az elfogatóparancsot.
Beszélhetünk-e még egységes európai fellépésről? Akár azt a kissé ironikus kérdést is feltehetnénk magunknak, hogy vajon „kit hívhatna fel” Donald Trump az EU-n belül, hogy a nemzetközi helyzetről beszélgessen? Minden jel arra mutat, hogy az EU immáron nem mint egy komoly geopolitikai partner jelenik meg a nemzetközi diplomácia porondján.
Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: mi az a kohéziós erő, ami az európai egységet még hitelesen összekovácsolhatja?
És melyek a lehetséges perspektívák?
A volt észt (és itt nem szükséges az erős szimbolikus jelentést külön kiemelnünk, amely a diplomácia szerves része) miniszterelnök, Kaja Kallas december 1-jén vette át az európai diplomácia vezetését. És még ennél is szimbolikusabb az, hogy az új külügyminiszter első útja Kijevbe vezetett. A leköszönő Josep Borrell sajnálatának adott hangot, miszerint az EU nem tudott még több segítséget nyújtani Ukrajnának az ő diplomáciai vezetése alatt. Kaja Kallas hangsúlyozta, hogy „mindenki békét akar, de nem Ukrajna rovására, azaz az egyedüli orosz érdekek szerint”.
A béke szó az orosz–ukrán háború árnyékában szemmel láthatólag különböző hangsúlyokat, illetve értelmezéseket kapott.
Engedtessék itt még azt megjegyezni, hogy minden valószínűség szerint akkor lehetne igazán boldog a világ, ha a háború szó tűnne mindannyiunk számára annyira feledésbe, hogy már pozitív tartalmat asszociálnánk hozzá, csakúgy, mint Örkény egyik egypercesében.
Gerd Altmann képe a Pixabay -en.
