Általánosságban elmondhatjuk, hogy Magyarország politikai berendezkedése, illetve az Európai Unióhoz való viszonya már hosszú évek óta a francia fősodratú média célkeresztjében van. Méghozzá – és ezt a későbbiekben részletesebben is látni fogjuk – nem csak a baloldali sajtó példálózik az Orbán-kormány rendhagyó, sokak által provokatívnak ítélt politikájával.
Ha pozitív oldalról vizsgáljuk ezt, az elmúlt évtized alatt ilyen irányban fokozatosan kiforrott és mára már gyakorlatilag állandósult álláspontot, akkor elmondhatjuk, hogy ugyan az esetek nagy többségében negatív felhanggal, de legalább Magyarország „felkerült a térképre”. Más szóval: sokak számára, politikusokat és újságírókat is beleszámítva, egyértelművé vált, hogy Orbán Viktorra mint hangadó politikusra bizony oda kell figyelni – és még akkor is (sőt talán különösen akkor), ha nem osztják az általa képviselt nézeteket.
Oscar Wilde szavaival élve, kicsit cinikusan úgy is értelmezhető ez a mára már általánossá vált jelenség, hogy „a világon csak egy rosszabb dolog van annál, ha beszélnek rólad. Az pedig az, ha egyáltalán nem beszélnek”. Tény, hogy az alig tízmillió lakosú kis országunk neve szinte napi szinten megjelenik a francia médiumok valamelyikében.
A mérleg másik serpenyőjében azonban ott van az a rendkívül negatív, és mint ilyen, természetéből adódóan torz beállítás, amely szerint Magyarországról mint populista, tekintélyuralmi rendszerről „illik”, legalábbis a baloldali orientáltságú médiumokban beszélni. Sőt, kis országunk és kormányfőnk neve az elmúlt évtized folyamán majdnem szállóigévé vált.
Általános jellemzőként elmondható, hogy a francia médiumok nagy része nem tud az „illiberális” jelzővel mit kezdeni. A nyugati típusú demokráciamodell univerzálisan érvényes doktrínáját megkérdőjelező magyar modellt ily módon automatikusan autoriternek titulálva, már csak egy lépés az ország antidemokratikusként való besorolása. Erre a francia sajtó, illetve politikai elemzők igen jelentős része a démocrature kifejezést használja, amely nyelvi kreáció a demokrácia (démocratie) és a diktatúra (dictature) szavak összevonásából adódik. A „választói jogon alapuló tekintélyuralmi rendszer” (autocratie électorale) szókép is rendszeresen szerepel az Orbán-kormány vezette magyar demokrácia tömör jellemzésére, nyilvánvalóan az Európai Parlament 2022. szeptember 15-i jogalkotási állásfoglalásának a mintájára.
Nem meglepő tehát, hogy ezt a mostanra már igencsak jól „begyakorolt” hangot üti meg a francia fősodratú médiumok döntő többsége. Valamennyi szinte kivétel nélkül ugyanazt szajkózza, mintegy egymásnak átadva a „stafétabotot”, sőt szinte egymásra licitálva. Igen meglepő ez a gyakorlatilag közös, a magyar politikai orientációt en bloc elítélő álláspont, illetve az, hogy csak ritkán találkozunk olyan elemzéssel, amelyik a magyarországi politikai helyzetet szélesebb, többek között történelmi kontextusban, ok-okozati összefüggéseiben vizsgálná. Még a republikánus, gaullista jobboldali napilapok, mint a Le Figaro is legjobb esetben is csak semlegesen nyilatkozik Magyarország soros elnökségével kapcsolatban. Ahhoz pedig, hogy kifejezetten pozitív véleményt olvassunk, egészen az olyan, szélsőjobboldaliként megbélyegzett médiumokig kell elmennünk, mint a Valeurs actuelles.
Korántsem meglepő tehát, hogy a július elsejével induló soros magyar elnökség elemzése is elsősorban ebből a, francia zsurnalisztikai nyelvezetbe már alaposan beépült frázisokkal tarkított alapállásból táplálkozik.
Mindezek ismeretében mi sem „természetesebb” annál, hogy soros elnökségünk prioritásainak bemutatásából elsősorban a „Make Europe Great Again” szlogen került kiemelésre, azt egyértelműen „provokatívnak” és Donald Trump újraválasztása sürgetését hangsúlyozónak tartva. (Mindazonáltal itt röviden emlékezhetünk az Emmanuel Macron elnök által parafrazált „Make Our Planet Great Again” szlogenre, amelyet az Egyesült Államok párizsi egyezményből való 2017-es kilépése apropójából fogalmazott meg – ugyan ebben az esetben ironikus felhanggal.)
Az úton-útfélen „bajkeverőnek, populistának és Kremlin-barátnak” titulált miniszterelnökre koncentráló francia sajtó tehát már a soros elnökséget megelőzően megadja az alaphangot a magyar EU-s prioritásokat illetően (mindazonáltal azok érdemleges elemzése nélkül). A Brüsszel és Budapest közötti feszültségeket minduntalan kiemelő cikkek már július óta hat hónapos feszült hangulatot vetítenek elő.
A legerőteljesebb kritikák, bizonyára nem meglepő módon, Orbán Viktor „békemisszióját” érték. Ebben az esetben is hasonló értetlenséggel találjuk magunkat szemben a „diplomáciai körutat” elemző francia cikkekben, amelyek váltig azt hangsúlyozzák, hogy ebben az esetben is nyilvánvaló provokációról van szó, illetve hogy mindezzel a magyar miniszterelnök csupán „megerősíti, hogy…”.
Mindezen, igencsak erőteljes kritika tükrében még az is felmerülhet bennünk, hogy voltaképpen nem is a prioritások elemzésére összpontosul a figyelem, hanem leginkább talán arra, ami nem szerepel közöttük…
A Patrióták Európáért frakció megalakulása óta a francia elemzők számára érzékelhetően leegyszerűsödött a helyzet: a Nemzeti Tömörülés elnökét élére választó új pártcsoportosulás megkönnyíti ugyanis az azt alkotó pártok, így a Fidesz-KDNP szélsőjobboldali besorolását is. A legtöbb új frakcióval kapcsolatos cikk azonban rögvest minimizálja is annak potenciális súlyát az Európai Parlamenten belül, mondván, hogy az évtizedek óta gyakorlatban lévő cordon sanitaire nevet viselő üvegplafon majd úton-útfélen megakadályozza javaslataik érvényre jutását.
Mindezt azonban egyáltalán nem látszik megerősíteni az az egész Európát jellemző tendencia, amelyet elemzésünk horizontját mintegy kitágítva figyelhetünk meg. Az elmúlt években a szavazópolgárok választási preferenciái egyértelműen elmozdultak. Franciaországban a legutóbbi, július 7-én lezárult nemzetgyűlési választások a leadott szavazatok alapján a Nemzeti Tömörülést hozták ki első pártként, mintegy tizenegy millió vokssal. A néhány hete lezajlott német tartományi választásokon az AFD által elért siker, illetve a múlt hét vasárnapján megtartott és az FPÖ győzelmét eredményező osztrák választások is ezt az igencsak jobbra tolódó tendenciát látszanak igazolni.
A bevándorlás égető problémája kezelésének szüksége azonban nem csupán politikai pártállástól függ. Ezt láthattunk a néhány hete Németországban a határellenőrzés visszaállítását bevezető, Scholz kancellár által sürgetett és üdvözölt döntés esetében is.
Ezen, a magyar soros elnökséget illető francia elemzések árnyalása már csak azért is indokolt volna, mert a legutóbbi választásokat kísérő felmérések igen világosan rámutatnak arra a tényre, hogy a franciák jelentős részét voltaképpen ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint amelyek a magyar politikai élet mozgatórugói.
Az alig egy hónapja hivatalban lévő Barnier-kormány is ezeknek az elvárásoknak kíván elsősorban megfelelni. Michel Barnier kormányfő október 1-jei általános politikai beszédében elsősorban a vásárlóerő és a közszolgáltatások javítását, a kolosszális deficit visszaszorítását, a közbiztonság megerősítését és a „migrációs politika kielégítőbb ellenőrzését” emelte ki. A bevándorlás problematikájának előtérbe helyezése Barnier politikai koncepciójának mindig is az egyik alappillérét jelentette. Fontosságát a konzervatív republikánus, a bevándorlás kérdését igencsak radikális és konkrét módszerekkel orvosolni kívánó Bruno Retailleau belügyminiszterré való kinevezése is hangsúlyozza.
A soros magyar elnökség által meghatározott elsődleges programpontként szereplő versenyképesség és a szeptember elején nyilvánosságra hozott Draghi-jelentés összecsengéseinek elemzése is érdekes lehetne, már amennyiben a fentiekben említett médiumok képesek, illetve hajlandóak lennének a „kizárólag negatív képet visszatükröző szemüveget” félretéve a konvergenciákat is górcső alá venni.
Mindezen konvergensnek tekinthető és alapvetően sürgető téma tükrében igencsak sajnálatosnak mondható, hogy a hangzatos, az esetek nagy többségében negatív jelzőkkel tarkított „elemzések” nemigen hatolnak a felszín alá. Egy uniós soros elnökség, különösen pedig egy ilyen, mint az előzőekben láthattuk, igen közelről szemlélt ország, mint hazánk esetében alaposabb, árnyaltabb politikai elemzéseket érdemelne… Ezeket azonban – legalábbis egyelőre – hiába keressük a francia sajtóban.