A Charles de Gaulle által 1958-ban létrehozott Ötödik Köztársaság történelmi fordulóponthoz érkezett. Ugyan a nemzetgyűlési választások július 7-i második fordulója nem juttatta a Nemzeti Tömörülést abszolút többséghez – ezzel egyben a társbérletet is elkerülve –, mégis elmondhatjuk, hogy az Emmanuel Macron döntésével előrehozott kétfordulós voksolás a több mint hatvanöt éve működő elnöki rendszert alapjaiban rengette meg. A Nemzeti Tömörülés csupán a harmadik helyet érte el a második fordulóban, hatalmas meglepetést okozva ezzel az eredménnyel, az eddig szinte hibátlanul működő előzetes felmérések előjelzéseivel szemben. Az Új Népfront első helye ugyanakkor nem jelent abszolút többséget a Nemzetgyűlésben.
A július 7-én este 8 órakor beérkezett eredmények szerint az Új Népfront került ki győztesként. Az 577 fős Nemzetgyűlés pozícióiból előre láthatólag 175 és 205 közötti képviselői posztot foglalhatnak el. Ugyanakkor ez az eredmény nem jelent abszolút többséget (ehhez ugyanis 289 képviselői hely megszerzésére lett volna szükség). Az előzetes felmérések, illetve az előző két voks eredményei alapján első pozícióba diagnosztizált Nemzeti Tömörülés csupán a harmadik helyet szerezte meg, amely a Nemzetgyűlésen belül csupán 115–150 képviselőt jelent. A második helyre, szintén meglepetésként, Emmanuel Macron Ensemble koalíciója került, 150–175 képviselővel.
A legfőbb kérdés tehát az marad, hogy mely irányvonalak mellett alakul Franciaország jövője, illetve, hogy ki lesz az ország következő miniszterelnöke?
A politikai elemző szemszögéből nézve voltaképpen a legérdekesebb nem is az, hogy mik a választás eredményei, hanem, hogy mi is zajlott le ebben az országban Macron elnök június 9-i európai parlamenti választásokat követő, a Nemzetgyűlést feloszlató bejelentése óta. Ez a precedens nélküli helyzet ugyanis valósággal felpezsdítette, felrázta a sokkos állapotából igen gyorsan feléledő francia politikai életet. Pozitív oldalról vizsgálva a kérdést megállapíthatjuk, hogy a francia állampolgárok visszatértek a demokratikus rendszer által meghatározott eszközökhöz. A francia társadalom e fajta újra politizálódása pedig igencsak figyelemre méltó egy elfásult, politikába belefáradt és csalódott országban. A francia nép tehát újra hallatni akarta a hangját. És, tegyük hozzá, ez alkalommal és hosszú idő óta nem „valaki ellen”, hanem „valaki mellett” szavaztak, méghozzá az eddigi választásokhoz képest jelentősen nagyobb számban (az első fordulóban a választópolgárok 66%, a másodikban pedig 66,7%-a járult az urnákhoz).
Ehhez hozzáehetjük azt is, hogy a baloldal rekord idő alatt állított fel egy igen széles koalíciót, Új Népfront (Nouveau Front Populaire) néven, amely a radikális pozíciót képviselő LFI (La France insoumise)-től a kommunista párton és a zöldeken keresztül a mérsékelt szocialistákat (így a volt köztársasági elnök François Hollande-ot, illetve a mérsékelt baloldali Place publique pártot vezető Raphaël Glucksmann-t is) magába foglal. Ez utóbbi ugyan nem precedens nélküli, hiszen részben a 2022-es elnökválasztási kampány kontextusában létrejött NUPES (Nouvelle Union Populaire Ecologique et Sociale) baloldali tömörülést eleveníti fel, azonban ez alkalommal szélesebb szférában, és már a 2027-es elnökválasztásra kivetített ambíciókkal.
A nemzetgyűlési választások két fordulója közötti egy hét pedig újabb közös megegyezéseket, illetve koalíciókat hozott. A szélsőjobboldal abszolút többségétől rettegő pártok (ideértve a makronista koalíciót, illetve a mérsékelt jobboldali Republikánus párt tagjainak jó részét is) köztársasági frontot (front républicain) alakítottak. A Le Monde a nemzetgyűlési választások első fordulójának másnapján vezércikkében szólította fel koalícióra a „republikánus pártokat a szélsőjobboldal hatalomra jutásának megakadályozására”. A baloldali napilap azzal érvel, hogy „egy erős összefogásra van szükség egy olyan politikai irányzat hatalomra jutásának a megakadályozására, amelynek az alapértékei – így elsősorban a nemzeti preferencia, azaz a franciáknak járó elsőbbségi jog, amely a nemzetiség alapjául »vér jogát«, azaz a származást, és nem a területi jogot venné figyelembe – ütköznek a francia köztársaság eszméjével”.
Elmondhatjuk tehát, hogy a francia politikai élet újra erőre kapott, amelynek következtében a „makrónia” arroganciája talán némiképp lecsillapodhat majd. Annál is inkább, mert Macron elnök Ensemble (Együtt) koalíciója mára már kisebbségbe került.
Az eltelt alig egy hónapban a választópolgárok tehát három alkalommal is hangot adtak (illetve adhattak) véleményüknek. Az urnák tükrözik is az elégedetlenséget, amit az elmúlt években elfogadott döntések, többek között a nyugdíjtörvény,erőszakos érvényesítése fémjelez.
Az elnöki döntés óta eltelt közel egy hónap tehát mintegy átrendezte a francia belpolitikai színteret. A politikai paletta a szélsőségek irányába tolódott. Ez a bipolarizáció voltaképpen az Ötödik Köztársaság mérsékelt pártok közötti váltógazdaságának végét jelenti.
Másképpen fogalmazva felvethetjük akár azt a kérdést is, hogy vajon Franciaország a de Gaulle által elképzelt és megvalósított köztársasági eszme végéhez közeledik-e?
Érdekes azt is megfigyelnünk, hogy az előzetes riogatások nem váltak be: a kormányozhatatlanság veszélye ugyan még nem hárult el teljesen, de ez a perspektíva, a társbérlet lehetőségének megszűnésével, igen jelentős mértékben mérséklődött. Macron elnök polgárháborúval való „fenyegetőzése” sem bizonyult megalapozottnak. Sőt, a franciák egyre inkább úgy érzik, játszadoznak az érzelmeikkel, a félelmeikkel (ne felejtsük el azt sem, hogy Emmanuel Macron egyedül döntött a Nemzetgyűlés feloszlatásáról is – jogosan tehető fel tehát az a kérdés is, hogy ki juttatta ezt az országot ebbe a krízishelyzetbe?).
A június 9-i elnöki bejelentést követően felerősödött az a „Péter és a farkas”-jelenség, amely a Nemzeti Front 1972-es megalakulása óta jellemzi a francia közéletet, illetve a francia belpolitikát. Ez alatt az értendő, hogy az egyes politikai erők a szélsőjobb hatalomrajutásával addig fenyegetőznek, amíg az valójában be nem következik. Az 1980-as évektől kezdve ugyanis valamennyi mérsékelt republikánus párt a szélsőségek, és ezen belül is elsősorban a szélsőjobb veszélyeire hívja fel a figyelmet. A francia belpolitikában a François Mitterrand 1981-es elnöklete óta kialakult szélsőjobboldal ellenes blokád (cordon sanitaire) az Ötödik Köztársaság meghatározó vonásai közé tartozik. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy ez a tendencia az elmúlt időben az Európai Unió valamennyi országban igencsak meggyengült (kivéve a történelmi felelősség tekintetében kivételt képező Németországban – bár ez a tendencia itt is lazulni látszik).
A kormányzásra képes többség, illetve a miniszterelnöki pozíció tehát a vasárnap esti eredmények tükrében sem egyértelmű.
A nemzetgyűlési választások két fordulója között felmerült egy, a francia államigazgatási tradícióktól igencsak idegen szakértői kormány ötlete. Az Olaszországban már több ízben bevált modell akár Franciaországban is megvethetné a lábát. Bár ez a teória a ma esti eredmények, illetve ambíciók tükrében igen valószerűtlennek látszik.
A választási eredményektől elvonatkoztatva az igazán érdekes kérdés voltaképpen az, hogy hogyan jutott a mérsékelt pártok váltógazdaságához szokott, de Gaulle és az ötödik köztársaság elnöki hatalmára koncentráló, mérsékelt, szélsőségektől távol maradó politikát hirdető, köztársasági elvekre és összefogásra épülő Franciaország a „szélsőségek” összecsapásához? A gazdasági téren az infláció, és az értékek szintjén az identitásvesztés mentén önmagát kereső elkeseredett ország értelemszerűen fordult a szélsőségek felé. Ehhez a gyarmatosító múlt feldolgozatlanságától a Mitterrand elnökségével megjelenő „kaviár baloldal”-on keresztül, a közbiztonság és a bevándorlás kérdésének tabuként kezelését is meg kellene vizsgálnunk. Itt ugyanis már nem csupán a választási kampányban előtérbe kerülő vásárlóerő kérdéséről van szó, hanem sokkal inkább egy identitásvesztésből kilábalni próbáló ország reakciójáról.
És pontosan ez magyarázza a Nemzeti Tömörülés (relatív, illetve talán átmeneti) sikerét. A régóta és jól átgondolt stratégia ugyanis pontosan a vásárlóerő–bevándorlás–közbiztonság hármas érvére épül.
A francia választópolgárok többsége a nemzetgyűlési választások július 7-i második fordulójában tehát a baloldali Népfrontra voksolt – illetve, a „republikánus ellenállás” jegyében alakult mobilizáció következménye képpen a Nemzeti Tömörülés által képviselt szélsőjobboldali pozíció ellen.
Jogosan merülhet fel azonban az a kérdés, hogy a választásról választásra egyre jobbra tolódó francia választópolgárok előtt vajon meddig állítható fel az a „köztársasági blokád”, amely az ország államtanácsa által (Conseil d’État) szélsőjobboldalinak besorolt pártot megakadályozhatja a hatalomra jutásban. Erre talán a 2027-es elnökválasztáson kaphatunk választ. Addig is következtethetünk arra, hogy egy másik „szélsőség”, ezúttal a baloldalon, kerülhet előtérbe. Az LFI (La France insoumise)-t képviselő Jean-Luc Mélenchon ugyanis a nemzetgyűlési választások tegnap esti eredményeit követően közvetlenül felszólalt. Beszédében kiemelte, hogy nemcsak a szélsőjobboldal, hanem az Emmanuel Macron által képviselt politika is leáldozott. Azt is hangsúlyozta, hogy az Új Népfront névre hallgató baloldali koalíció kész a kormányzásra. Ez a felszólalás ugyanakkor igencsak figyelemre méltó egy olyan személyiség részéről, aki a választási kampány alatt bejelentette, hogy nem pályázik a miniszterelnöki pozícióra. Tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy a francia választópolgárok többsége inkább a baloldali, mint a jobboldali szélsőségtől tart.
Az elkövetkezendő napok, illetve hetek az eljövendő három év francia politikáját fogják meghatározni. A „makróniával” koalícióra lépő baloldali Népfront vagy egy szakértői kormány lép-e az elkövetkezendő hetekben hatalomra? Mindenesetre ez a döntés nemcsak Franciaországra, hanem mint az Unió egyetlen atomfegyverrel rendelkező hatalma révén, egész Európára kihatással lesz.
Kép : Flickr
