Franciaország újra választási lázban ég: a június 9-i Európai Parlamenti választások eredményének fényében Macron elnök feloszlatta a Nemzetgyűlést. A francia választópolgárok tehát három héttel az EP-választások után ismét az urnák elé járulhatnak, ezúttal hazájuk parlamenti képviselőinek megválasztására. Az ország történelmében ez az esemény akár sorsfordító is lehet. Hiszen a Nemzeti Tömörülés két héttel ezelőtti rekorderedménye alapjaiban ingatta meg a mérsékelt pártok váltógazdaságához szokott demokráciát. Ez az új felállás, illetve ennek a feltételezhető következményei pedig akár kormányozhatatlanná is tehetik az országot. És ennek persze nem csupán a francia belpolitikára lesz (illetve lehet) kihatása.
Az elnöki bejelentéstől valósággal sokkos állapotba került ország az EP-kampányból épphogy felocsúdva, és annak mintegy meghosszabbításaként, a törvényhozó testület újraválasztására készül (bár nyilvánvaló, hogy a két választásnak sem a tétje, sem a formája nem ugyanaz, mégis a június 9-i eredmény provokálta a jelen helyzetet).
Az első kérdés, amely sokakban megfogalmazódott az elnöki bejelentés hallatán nyilvánvalóan az, hogy Macron tehetett-e volna másképp? Egyesek szerint ezzel a döntésével a Nemzeti Tömörülésnek adott igazat, hiszen a pártelnök és EP listavezető Jordan Bardella erre már kampányában felszólította. Ugyanakkor Macron azzal érvel, hogy egy demokratikusan megválasztott köztársasági elnök nem tehetett másként: meg kellett hallania a »nép hangját«. A kérdés tehát kevésbé a »miért?«, mint inkább a »mikor?«, azaz az időzítés. Túl szoros az idő – érvelnek sokan, mondván, miért szavaznának a franciák másképp, mint alig három héttel korábban?
Többen – a »makrónia« tagjai közül is – az elnök szemére vetik, hogy Macron voltaképpen egy személyben (kabinetjének két-három tagjával) döntött Franciaország elkövetkezendő legalább három évének sorsáról. Vajon mi motiválhatta? A demokráciát előtérbe állító érvek mellett kiérezhető beszédéből egyfajta csalódottság, sőt talán sértődöttség is, amely az egykori miniszterelnök és 2002-ben köztársaságielnök-jelölt Lionel Jospin attitűdjére emlékeztet, aki a választás második fordulójába befutó Jacques Chirac – Jean-Marie Le Pen kettős láttán bejelentette, hogy végleg visszavonul a politikából, ezzel magára hagyva pártját és a rá szavazó állampolgárokat is.
Emmanuel Macron döntését többen valóságos »póker-blöff«-nek titulálták, mások »pszichológiai államcsínynek (coup d’État pszchologique)« tartják, amely annál is inkább meglepő, mert ugyan az ötödik köztársaság alkotmánya értelmében Macron elnök marad még három évig, de döntése teljes káoszba sodorhatja a már így is igencsak megosztott országot (ahogy erre a volt köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy is figyelmeztet). Arról nem is beszélve, hogy – szintén az alkotmány szerint – egy éven belül nem oszlathatja fel a Nemzetgyűlést újra.
Macron elnök döntése tehát az egész országot felrázta. Az EP-választásokig ugyanis még működhetett az a feltételezés, miszerint a Nemzeti Tömörülés esetleges hatalomra juthat 2027-ben, míg június 9-e óta ez az idővallum 3 hétre csökkent (még akkor is, ha most nem ugyanarról a hatalomról van szó). A franciák tehát bizony felkapták a fejüket az elnöki bejelentés, illetve annak lehetséges következményei láttán (feltételezhetően ez is volt Macron célja). A pánikhelyzetből néhány nap alatt expressz mobilizáció alakult ki. Az időhiányból kialakult kapkodás eredménye, hogy a franciák nagy része egy héttel az első forduló előtt nehezen igazodik ki az új formációkon.
A baloldali pártok széles koalíciót alakítottak, Új Népfront (Nouveau Front Populaire) néven, amely Philippe Poutou antikapitalista pártjától (NPA) egészen a volt köztársasági elnök François Hollande-ig valamennyi, magát baloldalinak tartó pártot, illetve személyt magába foglal. Erre a közelmúlt francia politikai életében volt már precedens, a NUPES (Nouvelle Union Ecologique et Sociale) formájában. A négy fő baloldali pártot (a szocialisták, a zöldek, a kommunisták és az LFI-t – La France Insoumise) tömörítő Népfront a régi baloldali retorika felelevenítésével operál, elsősorban a Nemzeti Tömörülés diabolizációjára, azaz a Nemzeti Front fasiszta múltjának felemlegetésére helyezve a hangsúlyt. Ez a taktika azonban könnyen visszaüthet, hiszen az ország helyzete és közvéleménye már közel sem ugyanaz, mint 2002-ben. Huszonkét év telt el a Jean-Marie Le Pen győzelmét megakadályozni kívánó mintegy másfél milliós tömeg utcára vonulása óta. Ez már nem ugyanaz az ország, és ezt tudomásul kell vennie mindenkinek ahhoz, hogy a kampány racionális mederbe terelődhessen. A Nemzeti Tömörülés ugyanis »elfogadható«, és a francia szavazók többsége által tömegesen támogatott (35%-ra teszik ma a választási eredményüket), köztársasági elvekkel összeegyeztethető párttá avanzsált, figyelemre méltó új stratégiával. Ergó a diabolizáció mára aligha ütőképes. A baloldali ad hoc koalíció kampányában mindent bevet : a futbalista Kylian Mbappé és Marcus Thuram a »szélsőjobb veszélyeiről« szóló felszólásaitól az Nemzeti Tömörülés kormányzásra való alkalmatlanságával riogató elemzésekig.
Az 1936-ban Léon Blum indítványozására alakult antifasiszta Népfront emlékét és stratégiáját feleleveníteni igyekvő baloldali koalíció imázsát egy másik, nehezen felvállalható és sok választópolgárt potenciálisan elriasztó elem is beárnyékolja: az LFI EP-kampány alatt tanúsított magatartása, antiszemita kirohanásai árnyékában elnökük, Jean-Luc Mélenchon »persona non grata«-vá vált (Mélenchon a napokban bejelentette, hogy a Népfront győzelme esetén nem pályázik a miniszterelnöki posztra).
A jobboldalon teljes a káosz. Az EP-választásokon a Republikánus párt (LR) által elért igen gyenge (7,25%) eredmény láttán a pártelnök Eric Ciotti bejelentette koalíciós szándékát a Nemzeti Tömörüléssel. Ezzel megszegte pártja egyik alapszabályát (cordon sanitaire), mely szerint a mérsékelt köztársasági, De Gaulle eszmeiségét képviselő párt nem léphet szövetségre a szélsőjobboldallal.
Ami pedig a szélsőjobboldalt illeti, a Reconquête! (Visszahódítás!) pártjának EP listavezetője, Marion Maréchal egy nagy jobboldali koalícióra szólít fel a Nemzeti Tömörülés vezetésével. Kijelentését követően pártja kizárta soraiból Jean-Marie Le Pen unokáját.
Az elnöki többség (Rennaissance, Horizons, Modem) centrista opcióként állítja be magát, elsődleges céljaként a szélsőségek (jobboldalon a Nemzeti Tömörülést, baloldalon pedig az LFI-t is magába foglaló Népfrontot értve ez alatt) elleni küzdelmet jelölve meg, a szociáldemokratákat, illetve a republikánus jobboldalt célozva meg ezzel koalíciós törekvéseiben. Érdekes azt is megjegyeznünk, hogy Emmanuel Macron egyetlen plakátjukon sem szerepel…
Az ily módon polarizálódott politikai paletta három nagy tömbre osztotta tehát a pártok döntő többségét: a Nemzeti Tömörülés körül gravitáló jobboldal, a baloldali pártokat tömörítő Népfront és a kettő között lavírozni igyekvő, hitelét vesztett »makrónia«. Jogosan vethető fel a kérdés, hogy mi történik azonban a klasszikus értelemben vett »mérsékelt« pártokkal, illetve potenciális szavazóikkal, akik egyik formációban sem ismernek magukra?
Az ily módon kialakult domináns koalíciók valósággal egymásra licitálnak programjukkal, kivétel nélkül mindnyájan a vásárlóerőt előtérbe állítva. A Népfront visszaállítaná a Mitterrand alatt kivívott 60 éves nyugdíjkorhatárt, 1600 eurós (kb. 600 000 Ft) nettó minimálbért ígér, árstopot a legfontosabb fogyasztási termékekre, illetve a bérek inflációt követő szabályozását.
Az elnöki többség legfőbb gazdaságot érintő ígéretei, hogy nem emelné meg az adót, 15%-kal csökkentené a villanyszámlát, a nyugdíjakat az infláció szerint határozná meg, illetve a közjegyzői díjat csökkentené a 250 000 euró alatti ingatlanvásárlás esetén.
A Nemzeti Tömörülés a benzinre és az energiafogyasztásra vonatkozó ÁFÁ-t 20%-ról 5,5%-ra csökkentené, az adózást eltörölné 30 éves kor alatt és az alapvető fogyasztási termékekre kirótt ÁFÁ-t megszüntetné.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy miből finanszíroznák mindezt? Az adó megemeléséből? A leggazdagabb társadalmi rétegekre kivetett vagyonadóból (ISF)? Ezeknek a hiányában pedig maradna a már amúgy is nagy mértéket öltött eladósodás tovább fokozása, ami miatt az Európai Bizottság a napokban elítélte Franciaországot. Az LFI akár felvállalná azt is, hogy ha kell, megszegi az uniós megállapodásokat. Az egymásra licitáló ígéretek láttán felmerül, hogy demagógiáról van-e szó vagy van-e ezeknek a programoknak gazdasági realitása?
A miniszterelnök, Gabriel Attal, meghúzza a vészharangot, figyelmeztetve a választópolgárokat arra, hogy amennyiben a két »szélsőséges párt« valamelyike jutna hatalomra, a francia gazdaság pillanatok alatt összeomlana, maga után vonva az országot állandóan fenyegető tömeges munkanélküliséget. Valóságos számháborúval állunk szemben.
Számos közgazdász figyelmeztet a Nemzeti Tömörülés optimista, valóságtól igencsak elrugaszkodott gazdasági programjának illuzórikus és egyben veszélyes mivoltára. De vajon a pártot programjának következetlenségeivel vádolni hatékonynak bizonyulhat-e? Láthattuk a május végi Bardella–Attal televíziós vitában, amelyben a miniszterelnök egyértelműen precízebbnek bizonyult szakpolitikai, illetve a közgazdaságot érintő kérdésekben (a számok ismeretében), hogy mindennek voltaképpen semmi eredménye nem volt a franciák választási prefenciájára nézve. Ez azzal is magyarázható, hogy a »gazdasági kérdések Mozart-jának« tartott Emmanuel Macron elnöksége alatt kezdődött meg, illetve fokozódott tovább a francia gazdaság mélyrepülése (az ország eladósodása rekordokat dönt : a GDP 5,5%-a, azaz 3100 milliárd euró, a közszolgáltatások degradálódnak, az ország iparosodása rohamosan csökken stb.). Mindez erősítheti számos franciában az elitellenes érzéseket, amit az eltelt évtizedekre jellemző, már a baloldal uralmát is fémjelző és Emmanuel Macron alatt kicsúcsosodó arrogancia csak felerősít.
Riogatás helyett sokkal célravezetőbb lehet annak a vizsgálata, hogy hogyan is jutott ide ez a, De Gaulle és az ötödik köztársaság elnöki hatalmára koncentráló, mérsékelt, szélsőségektől távol maradó politikát hirdető, köztársasági elvekre és összefogásra épülő ország? Ehhez a gyarmatosító múlt feldolgozatlanságától a Mitterrand elnökségével megjelenő »kaviár baloldal«-on keresztül, a közbiztonság és a bevándorlás kérdésének tabuként kezelését is meg kellene vizsgálnunk.
Itt ugyanis már nem csupán a vásárlóerőről van szó, hanem sokkal inkább egy identitásvesztésből kilábalni próbáló ország reakciójáról!
És pontosan ez magyarázza a Nemzeti Tömörülés sikerét. A régóta és jól átgondolt stratégia ugyanis pontosan a vásárlóerő – bevándorlás – közbiztonság hármas érvére épül.
Ehhez csatlakozik a dediabolizáció, a közösségi média rendkívül ügyes használata, illetve az olyan értékek előtérbe helyezése, amelyek háttérbe szorultak (kereszténység, nemzeti identitás) egy olyan korban, amikor ezek igencsak veszélybe kerültek (bevándorlás, multikulturalizmus). Mindennek köszönhetően mára már a Nemzeti Tömörülés a társadalom összes kategóriájában az első, beleértve az értelmiségieket, a nyugdíjasokat és a fiatalokat is (eddig a vidéki, diplomával nem, vagy csak alacsony szinten rendelkező rétegeket érintette meg). Az »őket még nem próbáltuk ki« érv is hozzájárulhat győzelmükhöz.
Végezetül pedig talán a legfontosabb kérdés: megbénulhat-e Franciaország a választásokat követően? Mint már említettük, a köztársasági elnök egy évig nem oszlathatja fel újra a Nemzetgyűlést. A kérdés tehát jogos, annál is inkább, mert amennyiben a Nemzeti Tömörülés megszerezné az abszolút többséget a parlamentben, az ily módon kialakuló társbérlet olyan feszültségekkel járna, amelyek a kormányzást nehezen tennék lehetővé. Egyébiránt pedig felmerül az a kérdés is, hogy a mindössze huszonnyolc éves és semmiféle ilyen irányú tapasztalattal nem rendelkező Bardella képes lesz-e a kormányzásra? Amennyiben pedig nem érik el az abszolút többséget, a parlamenten belül olyan antagonisztikus ellentétek kerülnének porondra, amelyek bizony megbéníthatják a döntéshozást. Nem beszélve a fokozódó társadalmi feszültségekről, amelyek sokak szerint akár lázongásokba is torkollhatnak.
Ebben az igen feszült kontextusban járulnak majd a francia állampolgárok június 30-án és július 7-én az urnák elé.
Kép: Pixabay.com
