A magyar kormány nem az Európai Parlamentnek, hanem a magyar Országgyűlésnek tartozik politikai felelősséggel.
Az Európai Parlament sorra küldi Magyarországra „vizsgálóbizottságait”. Tavaly novemberben az EP Kulturális és Oktatási Bizottsága (CULT) Bizottságának küldöttsége érkezett hazánkba, az elmúlt napokban pedig az EP Költségvetési Ellenőrző Bizottsága (CONT) tagjainak budapesti látogatásától volt hangos a sajtó.
Az Európai Parlament Eljárási Szabályzatának 228. cikke teszi lehetővé, hogy az európai parlamenti bizottságok ún. tényfeltáró látogatásokat szervezzenek a tagállamokban, főszabály szerint korábbi petíciókban felvetett ügyek kivizsgálására. Ki kell emelni, hogy az EP belső szabályzatáról van szó, amely nem írhat elő kötelezettségeket a tagállamok számára, így a nemzeti hatóságoknak, kormányzatoknak nem kötelező fogadniuk ezeket a küldöttségeket. 2023 márciusában a görög kormányzat például nem fogadta az EP Állampolgári Jogi, Bel-és Igazságügyi Bizottsága (LIBE) küldöttségét, amely éppen a tömeges vonatbaleset után és egyben választási kampányidőszakban látogatott az országba.
Így tehát ha a nemzeti közigazgatási szervek, állami vezetők vagy kormánytagok fogadják az EP képviselőket, diplomáciai gesztust gyakorolnak a párbeszéd jegyében, mert fogadási, tárgyalási kötelezettségük nincsen. Ebből a szempontból különösen érdekes arról olvasni, hogy a napokban Magyarországra látogató EP küldöttség „hiányolta” a Varga Judit igazságügyi miniszterrel való találkozót. Az EP-képviselők rangban a miniszteri szint alatt helyezkednek el, semmi sem indokolja, hogy az EP küldöttségek mindig miniszteri szintű fogadtatásban részesüljenek. Azokat az alkalmakat kellene inkább jobban megbecsülniük, amikor erre mégis sor kerül – mint az már Magyarország esetében is többször megtörtént az elmúlt években.
Azt is érdemes figyelembe venni, hogy az EP sem arról híres az utóbbi időben, hogy baráti gesztusokat gyakorolna a tagállamok irányába. Amikor például a koronavírus járvány elleni küzdelmet célzó magyar veszélyhelyzeti törvényt támadták hevesen Brüsszelben, amelyben az EP központi szerepet játszott, Varga Juditnak kifejezett kérése ellenére sem engedték meg, hogy Magyarországot képviselje az EP-ben hazánkról szervezett vitán.
Le kell szögezni azt is, hogy a „tényfeltáró látogatás” elnevezés megtévesztő, mert objektív tájékozódást sugall, holott az ilyen típusú látogatások egyértelműen politikai akciók. Az EP delegációk tagjai politikusok, akiket pártpolitikai érdekek vezérelnek, és a tapasztalatok alapján megállapításaikban a tények legfeljebb csak másodlagos szerepet játszhatnak, ha egyáltalán bármennyire is figyelembe veszik őket.
E tekintetben érdemes figyelni a küldöttségek tagjainak politikai kommunikációjára is, ami már önmagában árulkodó. A legutóbbi CONT delegáció zöldpárti tagja, a német Daniel Freund például még Magyarországra érkezése előtt megüzente, hogy „No EU Money”, utalva a Magyarországnak járó uniós pénzek befagyasztására. Hogy Freund mennyire nem számít pártatlan megfigyelőnek, jól mutatják a hivatalos látogatás során az Országgyűlésben készített cinikus szelfijei is, valamint hogy már évek óta élen jár a Magyarországgal szembeni ellenséges kommunikációban. Közösségi média oldalain naponta több posztban is hazánkra fókuszál, mindig negatív és becsmérlő hangnemben.
A provokatív német EP-képviselő ezeket az akciókat nyilvánvalóan az egyperces politikai hírnév és brüsszeli balliberális vállveregetések reményében hajtja végre, a jelenség azonban mégis elgondolkodtató, mert egy általánosabb tendencia groteszk tükörképe: az EP képviselők – tisztelet a kivételnek – egyre inkább úgy viselkednek, mintha az lenne a feladatuk, hogy a tagállami kormányokat politikailag számon kérjék.
Ez a törekvés azonban jogi és politikatudományi szempontból is problémákat vet fel. Jogi szempontból az EU intézményei csak az uniós szerződésekben rögzítettek szerint járhatnak el. Az EP a Tanáccsal közösen társjogalkotó, azaz az uniós szintű jogszabályok elfogadásában játszik központi szerepet. Ezen kívül az EP választja meg az Európai Bizottság elnökét, ez a jogköre is korlátozott azonban, mert csak arról a jelöltről szavazhat, amelyre a tagállamok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács javaslatot tesz. Az Európai Unióról szóló szerződés 17. (8) cikke azt is kimondja, hogy a Bizottság testületileg felelősséggel tartozik az Európai Parlamentnek: amennyiben utóbbi bizalmatlansági indítványt fogad el, a Bizottságnak testületileg le kell mondania. Azonban még e jogkör gyakorlása is kiemelt többségi követelményekhez kötött: az Európai Unió működéséről szóló szerződés 234. cikke értelmében a bizalmatlansági indítványt az EP-ben a leadott szavazatok kétharmadával és az Európai Parlament tagjainak többségével kell elfogadni.
Ami a tagállami kormányok és az EP viszonyát illeti, a szerződések sehol sem rendelkeznek arról, hogy a kormányok felelősséggel tartoznának az EP-nek. Az EP képviselők tagállami kormányokkal szembeni folyamatos nyomásgyakorlási törekvései emiatt súlyos jogi aggályokat vetnek fel, és gyakorlatilag a tagállami szuverenitást sértő, illegális külső beavatkozási kísérleteknek minősülnek.
A tagállami kormányok saját nemzeti parlamentjeik előtt felelnek, a magyar kormány a magyar Országgyűlés felé köteles elszámolni. Ez nemcsak jogtudományi szempontból egyértelmű, hanem politikatudományi szempontból sem lehet másképp, bármennyire törekedjen is az EP bizonyos tagállami kormányokkal szembeni fellépésre. Ha ugyanis a kormány az EP és nem a magyar országgyűlés elvárásai szerint kezdene el cselekedni, súlyos demokratikus problémával állnánk szemben, az országgyűlési választások értelmüket veszítenék és kiüresednének. A választópolgárok szavazati joga kiüresedne és szimbolikussá válna, mivel a mindenkori kormánynak valójában nem lenne más választása, mint az EU-s hatalmi központ iránymutatásait követni. A helyzet nem csupán hipotetikus, külföldi tudományos szakemberek is felhívják a figyelmet arra az aggasztó tendenciára, hogy egyes nyugat-európai országokban a valós döntéshozatalt kiszervezik a demokratikusan választott képviselők kezei közül más „független” vagy éppen nemzetközi szervezetek javára.[1]
Ez a demokratikus szempontból aggályos helyzet nemcsak akkor következhet be, ha egy kormányzat önszántából dönt úgy, hogy követi az EP iránymutatásait, hanem ha az uniós hatalmi szerkezeti változások következtében az adott kormány de facto belekényszerül, hogy a tagállami hatáskörbe tartozó területeken engedjen az EP, vagy más uniós intézmények követeléseinek. Ebből a szempontból a különböző uniós jogállamisági mechanizmusok súlyos demokratikus kihívást jelentenek, mert felépítésükből adódóan és gyakorlati alkalmazásukkal kapcsolatos tapasztalatok alapján is alkalmasak arra, hogy rajtuk keresztül az uniós intézmények pártpolitikai és rétegérdekeket kiszolgálva korábban példátlan politikai és pénzügyi nyomást gyakoroljanak a tagállami kormányokra.
Az EP képviselők szereptévesztése felett nem szabad szemet hunyni. Az EP hatalmi átpozicionálása valójában egy szélesebb jelenség része, amely megpróbálja kiszervezni a politikai döntéshozatalt a tagállami demokratikus keretek közül, és ezáltal csökkenteni a választók ráhatását saját országuk sorsára.
Kép: © European Union 2023 – EP
[1] Lásd például Mathieu, Bertrand: A jog a demokrácia ellen? Századvég kiadó, Budapest, 2018 és Vauchez, Antoine: Démocratiser l’Europe. Éditions du Seuil et La République des Idées, Párizs, 2014.