2022. február 24-e hajnalán megváltozott az 1945 utáni világ. Az Ukrajna katonai megtámadását megindokolni hivatott beszédében Vlagyimir Putyin orosz elnök történelmi sérelmekre, a Donbaszban történt „tragikus eseményekre” és Oroszország biztonsági érdekeire vezette vissza a különleges műveletek megindításának szükségességét – vagyis az Ukrajna elleni háborút. Valóban ez volt-e az ok?
Az orosz államfő egyik fő érve az volt, hogy Oroszország 30 éve próbál megegyezésre jutni az egységes európai biztonság elveiről, miközben a NATO folyamatosan kelet felé terjeszkedik, és egyre közelebb mozgatja Oroszország határaihoz a katonai képességeit. A 2021 decemberében tett, a NATO 1997. előtti határai mögé való visszavonulást javasló felvetését egy utolsó próbálkozásnak nevezte, amellyel Oroszország saját biztonsági érdekeinek elismerését kívánta megszerezni a Nyugattól. Jókora hasonlóságot mutat ez az érvelés például egy 1940-es (magyar nyelvű) német propaganda-kiadvánnyal (Stieve, Friedrich: Amiről a világ hallani sem akart – Hitler békeajánlatai 1933-tól 1939-ig. A Német Információs Szolgálat kiadása, Deutsche Zentraldruckerei A.-G., Berlin 1940), amely szintén úgy csavarja a szavakat, hogy az olvasó számára „egyértelmű” legyen, hogy Hitler nem akart háborút, de a nyugati hatalmak – elsősorban Anglia – belekényszerítették abba. Ahogy Hitler, úgy Putyin is „hiábavalóan kérlelte a Nyugatot”, hogy legyen tekintettel az érdekeire.
De miért fenyegeti a Nyugat Oroszországot? Az orosz elnök szerint az USA és szövetségesei, akik együtt a hazugság birodalmát alkotják, hamis értékeket kívánnak ráerőltetni az orosz nemzetre annak tradicionális értékei helyett azért, hogy belülről bomlaszthassák az államot. Ezt teszik – véleménye szerint – az 1980-as évektől, amikor a Szovjetunió egy pillanatra gyengének mutatkozott, és ennek következtében elvesztette jaltai befolyási övezetének jelentős részét az 1990-es évek elején. Ezután a „kollektív Nyugat” még tovább ment, az 1990-es években és a 2000-es évek első felében dél-oroszországi szeparatistákat és gyilkosokat támogatva támadt Oroszországra. Mindezzel szemben Oroszország végig, egészen 2022. február 24-ig a párbeszéd pártján állt, és egy kölcsönösen elfogadható megoldást keresett, de az USA és szövetségesei süketek maradtak.
Az orosz államfő érvelése szerint a moszkvai vezetés 1940–41-ben már elkövette azt a hibát, hogy nem akarván hergelni a szomszédos nagyhatalmat – a náci Németországot – nem erősítette meg kellően a határait. Amikor pedig hozzákezdett, akkor már késő volt; és bár a támadást végül elhárították, annak óriási ára volt. Putyin szerint ez az a hiba, amit Oroszország nem ismételhet meg. Emiatt nem jöhet létre egy ellenséges, kívülről (értsd: Washingtonból) irányított „ellen-Oroszország” Ukrajna területén.
A beszéd következményeit ismerjük, több mint 60 napja folyik az orosz katonai agresszió Ukrajna területén, mérhetetlen károkat és egyelőre beláthatatlan következményeket okozva. Habár a nemzetközi jog egyértelmű, Oroszország részéről nem lehet szó az ENSZ Alapokmány 51. cikke szerinti önvédelemről az orosz érvelés ellenére sem, mégis fel kell tennünk a kérdést, hogy van-e joga Oroszországnak megvédeni magát más államok területén, úgy, hogy a Kreml vezetése rákényszeríti akaratát más nemzetekre? A mostani példa Ukrajnáé, de hasonló Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán vagy Moldova Köztársaság esete is. Ezekhez az országokhoz kapcsolódnak úgynevezett befagyott konfliktusok, amelyeket Oroszország az 1990-es évek elején hozott létre – Ukrajna kivételével, ahol 2014-ben a Krím elcsatolása és Donyeck és Luhanszk „népköztársaságok” Ukrajnából kiszakítása által. Némiképp kivétel Hegyi-Karabah is, ahova csak 2020 novemberében vonultak be az orosz békefenntartók.
Ezek a befagyott konfliktusok azt a célt szolgálják, hogy az Oroszország „közelkülföldjén” (sajátnak tekintett befolyási övezetében) fekvő államok ne csatlakozhassanak a nyugati politikai és gazdasági együttműködésekhez, kiváltképp az EU-hoz és a NATO-hoz – vagyis ne ismétlődhessen meg az az „orosz gyengeség”, ami a balti hármak EU- és NATO-csatlakozását eredményezte 2004-ben. Az ideológiai alapot ehhez a február 24-i beszédben fellelhető elemek adják: az előzőeken túl például az orosz szuverén demokrácia védelme – ez leegyszerűsítve abban különbözik „a korrupt politikusok által vezetett nyugati liberális demokráciáktól”, hogy itt nem próbálják elhitetni a szavazókkal, hogy van döntési lehetőségük, amikor a politikusokat megválasztják, miközben valójában a „mélyállam” (deep state) irányít, hanem az orosz „mélynemzet” tagjai bíznak a vezetőikben, mert tudják, hogy az ő érdekükben cselekszenek, ezért a választást sem tartják fontosnak.
Az ún. színes forradalmak (pl. Grúzia 2003, Ukrajna 2008, 2013–14) a liberális demokráciákat akarták Oroszországra erőltetni, így – hangzik az érvelés – Oroszországnak joga van ezeknek az államoknak a vonatkozásában (vagyis a területén befagyott konfliktusok felhasználásával vagy akár nyílt katonai agresszióval, mint történik ma) önvédelmet gyakorolni – akár az ottani lakosság akaratával ellentétes módon is. A kisebbségi jogok sérelme – Ukrajna esetében ez kétségtelen, láthattuk a kárpátaljai magyarok vonatkozásában is – csak ürügy, a valódi cél az orosz hatalmi elit pozíciónak védelme és az arra veszélyes, valódi többpártrendszeren alapuló, többé-kevésbé demokratikus „közelkülföldi” alternatíva létrejöttének megakadályozása, nehogy esetleg az orosz választók tömegeiben is felmerüljön a kérdés, hogy mi lenne, ha…?
