Franciaország az asszimiláló nemzetállam prototípusa. A közép-európai és más államok is a francia nemzeteszmét tekintik ideálnak, amikor saját történelmileg adott nyelvi-kulturális sokszínűségük egyneműsítését célozzák. Bár a nyugat-európai állam elsőként lépett erre az útra, ennek ellenére a regionális vagy kisebbségi nyelvek – mint a breton, az okszitán, a korzikai, az elzászi (a német nyelven belüli alemann nyelvjárás), a katalán, a baszk, a kreol stb.; a kormány számára készült 1999-es jelentés összesen mintegy 75 ilyen nyelvet azonosított – továbbra is élő és beszélt nyelvek.
Ebbe az asszimilációs törekvésbe illeszkedik az, hogy amikor az 1880-as években megtörtént a polgári (állami) közoktatás kiépítése, a párizsi kormányzat kiemelt célja lett a nyelvi asszimiláció erőltetése az iskolákban. Ezen az 1951-es Deixonne-törvény némileg lazított, amely opcionálisan lehetővé tette a franciával egyenlő óraszámban négy nyelv – a katalán, a baszk, az okszitán és a breton – oktatását. Ennek a törvénynek köszönhetően az elmúlt évtizedekben ezeken a nyelveken kiterjedt magán iskolarendszerek jöttek létre.
Habár a nyelvi sokszínűség az 1958 óta hatályos francia alkotmányban megjelenik (a 75-1. cikk szerint a regionális nyelvek Franciaország kulturális örökségének részei) a legfontosabb alkotmányos rendelkezés mégis a 2. cikk, amely szerint „A Köztársaság nyelve a francia.” Ez a kitétel viszonylag friss, 1992-ben került a szövegbe, mégpedig abból a célból, hogy megakadályozza a francia nyelv angol szavakkal való „felhígulását”. Ennek ellenére az alkotmánybíróság szerepét betöltő Alkotmánytanács azóta előszeretettel használja a regionális vagy kisebbségi nyelvekkel szembeni fellépésre. Így például részben a 2. cikkre hivatkozással akadályozták meg, hogy Franciaország ratifikálja a már aláírt, az Európa Tanács égisze alatt létrehozott Regionális vagy kisebbségi nyelvek chartáját. Úgy érveltek az 1999. június 15-i, n° 99-412 DC sz. döntésükben, hogy a charta szövegében szereplő, a regionális vagy kisebbségi nyelvekhez kötődő „csoportok” és „területek” kifejezések ellentétesek az alkotmány 1. és 2. cikkelyeivel. (A Kisebbségvédelmi keretegyezményt Franciaország alá sem írta.)
Ugyanerre alapozták 2021. május 21-i döntésüket is egy történelmi jelentőségű törvény kiemelkedő fontosságú részeinek megsemmisítésekor. 2021. április 8-án – először az ötödik köztársaság alkotmányának hatályba lépése óta – a francia parlament a regionális nyelveket érintő szabályozást alkotott. Az előterjesztője, a breton érdekvédő ellenzéki Paul Molac neve után Molac-törvénynek nevezett jogszabályt – amelyet Jean-Michel Blanquer oktatási miniszter kifejezetten ellenzett, Macron elnök pártja, a La Républic En Marche! pedig hivatalosan nem támogatott, de képviselőinek nagy része mégis megszavazta – 247 támogató, 76 ellenző és 19 tartózkodó szavazat mellett fogadták el. Az elutasító képviselők közül 60 az Alkotmánytanácshoz fordult, amely n° 2021-818 DC 2021. május 21-i döntésével a törvény két lényeges pontját meg is semmisítette. Az alkotmány 2. cikkére hivatkozva alkotmányellenesnek minősítették azt, hogy iskolákban a regionális vagy kisebbségi nyelvek javára eltekintsenek a francia nyelv számára előírt azonos óraszám követelményétől, illetve azt a rendelkezést is törölték, amely lehetővé tette volna, hogy a francia nyelvben nem, de az elismert kisebbségi nyelvekben szereplő karaktereket tartalmazó nevek is anyakönyvezhetőek legyenek.
Utóbbi azért is különösen szomorú, mert egy 2017-ben született breton gyermek esetében ez a kérdés már megjárta a francia igazságszolgáltatást: a szülők egy ñ betűt tartalmazó nevet kívántak anyakönyveztetni, amit az illetékes hatóság és az első fokon eljáró bíróság is elutasított, majd 2018 novemberében a másodfokú bíróság jóváhagyott, hangsúlyozva, hogy a breton (illetve a spanyol és a portugál) nyelvben szereplő betű használata nem jelent veszélyt az országra. Az Alkotmánytanács 2021 májusában mégis az alkotmány 2. cikkébe ütközőnek találta és megsemmisítette a Molac-törvény vonatkozó rendelkezését, amelynek komoly hatásai lehetnek.
Az egyetlen jelentős rendelkezés, ami a Molac-törvényből megmaradt az, hogy a magániskolák (a működésük helyszínének számító településen túl) azoktól a településektől is pénzügyi támogatást kaphatnak, ahol az ott tanuló gyermekek laknak.
Az Alkotmánytanács döntése felháborodást keltett: több helyen tüntettek országszerte, Paul Molac pedig egyenesen az alkotmány 2. cikkének módosítását javasolta. Az ügyben megszólalt Macron elnök is, aki Facebook-posztjában Fernand Braudel történész szavait idézve azt hangsúlyozta, hogy „Franciaország sokszínű”, az ország nyelvei pedig a közös francia kultúrát gazdagító kincsek.
A szép szavakon túl ismét egyértelművé vált, hogy a francia alkotmányos szabályozás nem tudja a kisebbségi közösségek és őshonos nyelveik jogegyenlőségét biztosítani. Ha kitekintünk Európába, akkor azt látjuk, hogy – erős leegyszerűsítéssel és hangsúlyozva a spanyol- és a franciaországi helyzet lényeges különbözőségét – a katalán-spanyol viszály is részben a spanyol alkotmány nemzeti kizárólagosságára vezethető vissza (amelyben a spanyol ugyanolyan gyűjtőkategória, mint Franciaországban a francia), illetve Romániában például az alkotmány polgárinak nevezett, de valójában nagyon is nemzeti kizárólagosságot tételező rendelkezéseire hivatkozással utasítják el például a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Szomorú, hogy az európai szolidaritás és méltányosság, amely oly sok kérdésben megnyilvánul, épp nemzetiségi kérdésekben marad el…
