„A remény szívesen tünteti fel a jelennél szebbnek a jövőt.” (Oscar Wilde)
Miközben a francia kormány verítékes küzdelmet folytat a koronavírus által előidézett gazdasági válság kezelése és az „újranyitást” lehetővé tevő tömeges oltás felgyorsítása érdekében, a belpolitikai színtér mellékterein is fajsúlyos változások zajlanak. A Nemzetgyűlés ugyanis első olvasatban, heves vitákat követően február 16-án fogadta el azt a történelminek mondható törvényjavaslatot, amelyet a kormányzat az iszlamista terrortámadásokra reagálva még tavaly decemberben terjesztett elő a társadalomban egyre inkább elharapódzó iszlám szeparatizmus visszaszorítása érdekében. A törvényjavaslat elfogadásához ugyanakkor a Szenátus jóváhagyásának megszerzése is szükséges, a mérsékelt jobboldal által uralt felsőház azonban az eddigi fejlemények alapján várhatóan jelentős változásokat fog eszközölni. Ezzel a Francia Köztársaság, mint az „egy és oszthatatlan” politikai entitás jövőjéről szóló vita a 2022-es elnökválasztásra készülő pártok első összecsapásainak területévé vált.
Köztudott tény, hogy a francia társadalom hosszú múltra visszatekintő fokozatos multikulturalizálódása újabb és újabb feszültségeket hoz felszínre, amely időszakonként utcai erőszakba, politikai boszorkányüldözésbe vagy érzelmektől túlfűtött jogalkotásba torkollik. Példaként elég csak a 2005-ös párizsi zavargásokra gondolnunk, amely a korábbi belügyminiszter és köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy politikai karrierjének és bevándorláspolitikájának egyik legfontosabb mérföldköveként értelmezhető. Az eszkalálódó multikulturalizáció azonban 2020 őszére, a középiskolai történelemtanár, Samuel Paty hidegvérű lefejezése, valamint az ezt sorozatban követő nizzai iszlamista merénylet után társadalmi felháborodást eredményezett, amelyre Emmanuel Macron és a francia kormány célzott törvényalkotással igyekezett reagálni.
Az iszlám szeparatizmus elleni törvényjavaslat néven ismerté vált jogalkotási csomagban a kormányzat – a multikulturalizáció fontosabb színtereit lefedve – komplex jogi eszköztárat vázolt fel a probléma kezelésére, amely az alábbi fontosabb elemeket tartalmazza:
- A klerikális radikalizációt támogató imahelyek azonnali bezárása, az iszlám hitszónokok szigorú állami felügyelete, képzése és minősítése;
- Radikalizálódó civil szervezetek betiltása, állami finanszírozásának beszüntetése és visszakövetelése, külföldi finanszírozás átláthatóbbá tétele (nota bene magyar szempontból érdekesség, hogy ez ügyben az Európai Bíróság még nem indított sem vizsgálatot, sem kötelezettségszegési eljárást);
- Az online térben terjedő gyűlöletbeszéd szankcionálása;
- A közszolgáltatások teljes vallási semlegességének (laicitás) szigorú előírása;
- Az állami köznevelésen kívüli házi oktatás szigorítása 3 év feletti gyermekek esetében;
- Szüzességi tesztek elvégzésének szankcionálása, kényszerházasság és poligámia tiltása.
Az így körvonalazott törvényjavaslatot – amelyhez több mint két és félezer módosítási javaslat érkezett – a Nemzetgyűlés végül 40 órás időkeretben, heves viták közepette fogadta el a kormánypártok (LaREM, MoDem) határozott támogatásával, érdemi változtatások nélkül. Velük szemben a jogszabálytervezetet az ellenzéki képviselők, ki-ki a saját hangnemében és politikai elköteleződése mentén, masszívan kritizálták, mondván, a javaslat elégtelen körülményeket biztosít az iszlám szeparatizmus elleni hatékony fellépéshez, és egyben az 1905-ös törvényben meghatározott módon működő bevett vallásokat (keresztény egyházakat) hátrányosan érint. A konzervatív republikánusok (LR) többek között a migrációs szabályok szigorítása és a női arcokat takaró burka utcai viselésének betiltását is szükségesnek vélték, illetve a muzulmánok megnevezését a törvényben, így ők elutasították az ezt nem tartalmazó, általuk túl gyengének, és pontatlannak vélt javaslatot. Ezzel párhuzamosan a baloldal padsoraiból is kritikus hangok érték a tervezetet, a szocialisták és a szélsőbal azonban nem szigorításért, hanem sokkal inkább a törvényjavaslat felpuhításáért kardoskodott, mivel szerintük az indítvány a muzulmán közösség megbélyegzésével jóvátehetetlen károkat okoz. Erre válaszul jobboldali vetélytársaik rögtön rájuk is aggatták az iszlamo-bolsevik (islamo-gauchisme) megnevezést, amely mára a francia politikában a judeo-bolsevik pejoratív jelző szinonimájává vált. Ebből a táborból egyértelműen az antikapitalista, radikális baloldali vezért, Jean-Luc Mélenchont (FI) érdemes megemlítenünk, aki a korábbi szocialista és bevándorló hátterű szavazók meggyőzése érdekében igyekszik magát szélesebb körben eladhatóvá tenni egy igazságosabb, kizsákmányolástól mentes, boldogabb és egyenlőbb társadalmat vizionáló utópisztikus ideológia harsogásával. Igaz, erőfeszítéseit eddig nem tudta jelentős népszerűségnövekedésre váltani, intellektuális vezető szerepe a baloldalon továbbra is megkérdőjelezhetetlen.
A francia politikai retorika újbóli eldurvulását azonban legjobban Marine Le Pen és az általa vezetett Nemzeti Tömörülés (RN) testesíti meg, ők ugyanis ragaszkodva az eddig jól bevált „bonyolult kérdés, egyszerű megoldás” logikájukhoz, ab ovo szigorúbb fellépést, vagy ahogy a médiában hangoztatják, „ teljes tilalmat” rendelnének el a szélsőséges iszlamizmus mindenféle társadalmi megnyilvánulási formájával szemben. Persze azt, hogy ez pontosan mit is jelent, azóta sem definiálta senki, mint ahogy ez Le Pen és a törvényjavaslat felett bábáskodó belügyminiszter, Gérald Darmanin rendkívül idegpróbáló televíziós vitájából is kiderült. Tény azonban, hogy miközben a korábbi szocialista és konzervatív rendszerpártok továbbra sem tudtak kikecmeregni a 2017-es elnökválasztáson elszenvedett katasztrofális presztízsveszteségükből, addig a választási rendszer aránytalansága miatt parlamenti frakcióval továbbra sem rendelkező Marine Le Pen radikális nemzeti anti-establishment hangnemben sikeresen szólítja meg a globalizáció veszteseiként megjelenő tömegeket. Vezető ellenzékiként így 2017 után ismételten méltó várományosa lehet az elnökválasztási véghajrában történő megmérettetésnek.
Összességében tehát azt láthatjuk, hogy a technokrata alapbeállítottságú kormánypártokkal szemben – a politikából kiégő korábbi szocialista és konzervatív pártok által hagyott űrben – a politikai paletta két szélén egy radikális nativista (Le Pen) és antikapitalista (Mélenchon) erőtér emelkedik ki, amely kritikus mértékben polarizálja a belpolitikai szóhasználatot és motivációkat. Igaz, a törvényjavaslat szenátusi tárgyalásán a felsőházat uraló konzervatívok (akiket többségükben a választópolgárok helyett régiók és önkormányzatok közvetve delegáltak) a migrációs szabályok vagy a burka viseletének szigorítására vonatkozó ellenjavaslataikkal a kormányzat számára ideig-óráig még okozhatnak kellemetlen perceket, de a szétfeszülő belpolitika háromosztatú alapképletén ez mit sem változtat.
A probléma mindezzel csak az, hogy az egyre ingerültebb politikai légkörben már valójában senki sem az aktuális probléma, a gyenge társadalmi kohézió kezelésére törekszik, hanem a közelgő 2022-es elnökválasztáshoz építi fel kampánystratégiáját, amelynek a jelen törvényjavaslat és a körülötte kialakuló közbeszéd is központi részét képezi. Éppen ezért a technokrata kormánypártok a túlzott szavazatvesztést elkerülendő, illetve a mérsékelt jobboldaliak megszólítását elősegítendő a törvényalkotást kifejezetten tapintatosan igyekeztek megközelíteni (pl. nem térnek ki a burka sokak által szorgalmazott tilalmára, vagy a migrációs szabályok szigorítására), miközben Le Pen és Mélenchon valós megoldási javaslatok szorgalmazása helyett csupán hangzatos szavakkal saját imázsukat építik és a választókat tüzelik.
A törvénycsomag így elsősorban csak olyan széles társadalmi elvárásokat tükröző korlátozásokat és szigorításokat tartalmaz, amelyek ugyan heves tiltakozásokat nem váltanak ki a muzulmán szervezetek részéről (nem úgy, mint a keresztény egyházak esetében, amelyek heves tiltakozását a sajtó agyonhallgatja), de a kialakult helyzetre sem tudnak gyógyírt nyújtani. Szankciókkal és a politikai ellentábor üres szólamaival ugyanis önmagában nem lehet társadalmi kohéziót teremteni, vagyis például csökkenteni azok arányát, akik a muszlim tradíciókat a köztársasági alkotmány rendelkezései elé helyezik, amilyennek jelenleg a 25 évnél fiatalabb muzulmán lakosság 74 százaléka minősül (!). Ehhez többek között versenyképesebb köznevelésre, aktivitásra sarkalló szociális rendszerre és a jelenleginél erősebb gazdasági növekedésre lenne szükség, amire persze az aktuális törvénykezés nem terjed ki. Ehelyett sokkal inkább úgy tűnik, hogy Franciaország, az „egy és oszthatatlan” köztársaság megmentéséért vívott küzdelem már most magában hordozza a szétesés rémképét.
