Mit kezdjen Berlin és Brüsszel Moszkvával?
Az elmúlt hetekben sorra érkeznek a hírek diplomáciai kiutasításokról, ezúttal az EU és Oroszország viszonylatában. Mi történt, mit történik a hidegháború lezárása után 30 évvel?
Josep Borrell, az EU külpolitikai főképviselője február 5-i moszkvai látogatása előtt még azt hangsúlyozta, „itt az ideje, hogy beszéljünk Oroszországgal. Nyílt eszmecserére van szükségünk – együtt és nemcsak egymásról.” Az elmúlt 10 évben sokat romlott az EU és Oroszország viszonya, a Krím 2014-es jogellenes annexiója óta pedig végképp az egymás iránti bizalmatlanság jellemzi a kapcsolatokat. „Ma az EU és Oroszország riválisként és nem partnerként tekint egymásra” (megj.: pedig 1994-ben még partnerségi és együttműködési megállapodást kötött). Borrell – négy évvel az utolsó EU-főképviselői látogatás után – éppen ezért azzal a szándékkal utazott Moszkvába, hogy mindazon kérdéseket és aggodalmakat megbeszélje, amelyek Oroszország Európában betöltött szerepét és szélesebb nemzetközi elkötelezettségét érintik.
Ehhez képest a főképviselő moszkvai tartózkodása – a Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel folytatott mintegy két órás tárgyalását követő sajtótájékoztató – alatt az orosz külügyminisztérium három EU-diplomatát (Németország, Svédország és Lengyelország egy-egy diplomatáját) utasított ki Oroszországból azzal az indokkal, hogy „január 23-án az Alexej Navalnij szabadon bocsátásáért tartott, nem engedélyezett tüntetésen vettek részt”. A Navalnij-ügy kapcsán egyébként – amint ez várható volt – Lavrov és Borell a tárgyalás során egymással teljesen ellentétes álláspontot képviseltek. Borrell komoly aggodalmát fejezte ki az orosz ellenzéki vezető és a tüntetők ezreinek őrizetbe vétele miatt, a szabadon bocsátásukat és a mérgezés független kivizsgálását követelve. Ezzel szemben Lavrov szerint az „EU megbízhatatlan partner”, különösen a Navalnij miatt Oroszországgal szemben tervezett további szankciókat nevezte illegitimnek és megalapozatlannak. Oroszország továbbra sem ismeri el, hogy Navalnijt augusztusban novicsokkal mérgezték meg (holott a német szövetségi katonai labor eredményeit svéd és francia laborok, valamint a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet OPCW is igazolták).
A nézeteltérések ellenére persze Moszkvában mindkét fél kinyilvánította, hogy szükség van a pragmatikus együttműködés fejlesztésére (az oltóanyagok, a klímaváltozás elleni harc terén és Iránnal kapcsolatban).
A moszkvai tárgyalások, illetve annak következményei mindenesetre oda vezettek, hogy mára már Borrell lemondását követeli 81 EP-képviselő, mondván a moszkvai látogatás eleve Borrell téves helyzetértékelését mutatja, amelynek kudarca jelentős károkat okozott az EU tekintélyének. Borrell az Európai Parlament előtt tartott beszámolójában lényegében beismerte, hogy az Oroszországgal folytatott politikai párbeszéd megrekedt. Ő maga is újabb konkrét szankció-javaslatokat helyezett kilátásba. A helyzet azonban időközben egészen odáig eszkalálódott, hogy február 11-én Oroszország nyíltan megfenyegette az EU-t: megszakítja a kapcsolatokat, ha Brüsszel további szankciókat vet ki rá. Az EU-külügyminiszterek a tervek szerint a február 22-i Külügyek Tanácsa ülésén fogják az orosz kérdést megvitatni.
De hogyan befolyásolja mindez a német-orosz kapcsolatokat?
Németország közvetlenül is érintett a Moszkvából kiutasított EU-diplomaták ügyében, így a kiutasításra a német külügy is kiutasítással válaszolt. Heiko Maas német külügyminiszter szerint az orosz lépés indokolatlan volt, amellyel csak tovább rontja Oroszország Európához való viszonyát.
A német-orosz kapcsolatok a fentiektől függetlenül is rendkívül ellentmondásosak, a kölcsönös, főképp gazdasági érdekeken alapuló együttműködést az utóbbi években számos politikai és biztonsági konfliktus terhelte meg. Mára még a német szociáldemokraták (SPD) feszültséget csökkentő, párbeszédre irányuló, Willy Brandt szellemét idéző nosztalgikus reményei is meginogtak. Nils Schmid, az SPD-frakció külpolitikai szóvivője „stabil stagnálásról” beszélt a német-orosz kapcsolatokat illetően, sajnálkozva azon, hogy Putyin elnök újra meg újra demonstrálja, belpolitikailag számára a hatalom megtartása a legfontosabb. Bár a szociáldemokrata Heiko Maas külügyminiszter 2018-ban még tett egy utolsó kísérletet arra, hogy új tartalommal, kulturális, tudományos téren újjáélessze a Berlin-Moszkva kapcsolatokat, de az ezt követő események más irányba mutattak. 2019-ben egy orosz bérgyilkos Berlinben végzett egy csecsen emigránssal – a gyanú szerint – az orosz titkosszolgálat megbízásából. (Diplomáciai botrány lett belőle, Németország azzal vádolta az orosz államot, hogy nem segít az ügy felgöngyölítésében, ezért kiutasították Németországból az orosz nagykövetség két munkatársát, akiknek a feltételezések szerint szintén közük lehet az esethez.) 2020-ban az EU Tanácsa szankciókat vetett ki az orosz katonai hírszerzés vezetőjére, egy orosz hekkerre és az orosz katonai hírszerzés egy egységére a német szövetségi parlamentet (Bundestag) ért 2015-ös kibertámadás miatt. Az orosz ellenzéki Navalnij idegméreggel való megmérgezése végképp rátett egy jó nagy lapáttal az Oroszországgal szembeni általános közhangulatra.
Navalnij 2021. januári, Németországból való hazatérése után, a moszkvai bíróság által kiszabott 3 és fél éves börtönbüntetésre vonatkozó döntését Merkel kancellár nevében szóvivője, Steffen Seibert élesen elítélte. Emlékeztetett arra, hogy Oroszország ezzel az Emberi Jogok Európai Bíróságának egyik korábbi ítéletét sérti meg annak ellenére, hogy Oroszország az Európa Tanács tagjaként köteles az Emberi Jogok Európai Egyezményét és az Emberi Jogok Európai Bírósága döntéseit betartani. Pedig az elmúlt időszakban a német kormány a Moszkva iránti jó szándékának kifejezése érdekében sokat tett azért, hogy Oroszország bizonytalan Európa tanácsi tagságát stabilizálja. Maas külügyminiszter szerint továbbra is arra kell törekedni, hogy Oroszország az Európa Tanács tagja maradjon, mert csak így biztosítható, hogy az orosz emberek a jogsértésekkel szemben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulhassanak.
A német Oroszország-politika azonban ennél jóval összetettebb. Jelenleg a német kormányzat egyrészt elkötelezetten kiáll az ellenzéki Navalnij mellett, másrészt viszont kőkeményen mérlegelnie kell a gazdasági szempontokat is, nevezetesen az Északi Áramlat 2 gázvezeték általi energiaellátás biztosítását. A 94%-ban megépített vezeték elkészültével 55 milliárd köbméter orosz földgáz érkezhetne Németországba. Navalnij elítélésének híre azonban felerősítette a gázvezeték ellenzőinek hangját. A német ellenzéki Zöldek és a szabaddemokraták (FDP) – mondván „Putyin csak a pénz szavából ért” – a gázvezeték építésének azonnali leállítását követelték.
Akárhogy is elítéli azonban a Navalnijjal és az érte tüntető tömegekkel történteket az egész német kormányzat, beleértve a szociáldemokrata Maas külügyminisztert és Frank-Walter Steinmeier államfőt is, ők ketten reálpolitikai érvekre hivatkozva határozottan az Északi Áramlat 2 gázvezeték mellett foglalnak állást. Az államfő, miközben Navalnij azonnali szabadon bocsátására szólította fel Oroszországot, felhívta a figyelmet arra, hogy az utóbbi években egyre romló viszony következtében gyakorlatilag az energetikai kapcsolatok jelentik az utolsó hidat az EU és Oroszország között. Ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy az uniós vakcinahiányt tapasztalva Németország is egyre inkább érdeklődést mutat a Szputnyik iránt, ami ugyancsak nem kedvez a politikai keménykedésnek. Maas, aki az Oroszország elleni további szankciókat sem zárta ki, figyelmeztetett arra, hogy nem szabad, hogy a szankciók indirekt módon európai és német vállalatoknak ártsanak. Az Északi Áramlat 2 megkérdőjelezésekor ráadásul nemcsak ezeket a szempontokat kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy a vezetéképítés leállításának és a szankcióknak milyen geostratégiai következményei lehetnek. A lépéssel a gazdaságilag teljesen elszigetelt Oroszországot Kína karjaiba sodornánk, mellyel egy olyan óriási katonai és gazdasági szövetség jönne létre, ami nem lehet a nyugat érdeke.
Kétségtelen, hogy a világpolitikában még mindig megkerülhetetlen Oroszország ügyesen taktikázik, látva, miként kényszerül az EU és Németország demokratikus és emberi jogi elveit alárendelni reálpolitikai érdekeinek. Moszkva agresszív fellépése az EU főképviselőjével szemben, illetve az EU-hoz fűződő kapcsolatok megszakításával való fenyegetése egyértelműen azt mutatja, nem a február 22-i Külügyek Tanácsa ülésén fog az EU utoljára az orosz kérdéssel foglalkozni. Valódi egységes, közös európai külpolitika hiányában sem az EU, sem Németország még jó darabig nem fog tudni igazi fogást találni a nagy orosz medvén ebben a rendkívül összetett és bonyolult politikai, gazdasági és biztonsági játszmában.
